Azt gondolom, abban a rendszerben, amit a Fidesz kiépített, a legnagyobb feladat és kérdés balról, hogy miként tudjuk megőrizni és megtartani az értékeinket, annak a társadalomformálásnak ellenében is, amelyet a Fidesz végrehajt Magyarországon.
Az elmúlt napokban a Heti Válasz megszüntetése kapcsán írt cikkem és Lovas István halála kapcsán írt Facebook-posztom miatt, amelyben részvétet nyilvánítottam az elhunyt újságíró kollégái és családja felé, számos üzenetet, visszajelzést kaptam. Ezekben a felelősség szó szerepelt legtöbbször. Ebből pedig én arra következtettem, hogy azt hiányolják leginkább azok, akiknek ez szemet szúrt, hogy miért nem húzom meg élesebben azt a határt, ami a mi és ők között húzódik. Miért nem mondom ki erősen azt az ítéletet, hogy akik a rendszer felépítéséhez hozzájárultak, azok maguk is bűnösök a rendszer által elkövetett bűnökért.
Ez egy létező taktika a túlélésre ebben a rendszerben, de szerintem nem a jó taktika.
Felmerül ennek kapcsán az a kérdés is, hogy kik és milyen felelősséget viselnek azért, ahogy 2018-ban kinéz Magyarország. A Heti Válasz újságíróit valóban terheli felelősség azokért a cikkekért, amelyeket a propaganda szolgálatában írtak meg, ahogy a Magyar Nemzet újságíróit is. A rendszer milyen szintjéig tehető felelőssé egy-egy ember annak működtetéséért? Lehet-e 2018-as viszonyok alapján megítélni, mit jelentett 2014-ben a rendszer szolgálata, és azt mondani, hogy aki 2014-ben egy fideszes lapnál írt, az „tudta, mit csinál”, és felelős a rendszer ilyetén alakításáért? Sőt, lehet-e egy ember halálhírét beállítani ebbe a felelősségi csatába, hiba vagy bűn-e, ha a családtagjainak és barátainak, kollégáinak részvétet nyilvánítunk, elodázzuk-e ezzel a felelősségre vonást?
Ha pedig ezeket a kérdéseket lezongoráztuk, érdemes továbbiakat is feltenni.
Ahhoz, hogy létrejöhettek ezek a párt által eluralt médiumok, amiket oligarchákon keresztül irányít a Fidesz, nem járult-e hozzá a 90-es évek utáni magyar sajtó állapota?
Hogy 2010-re már oda jutottunk, hogy lényegében csak és kizárólag oligarchák birtokolták a magyar sajtó lapjait? Van-e felelősség abban, hogy az egy szem Majtényi Lászlón kívül nem nagyon szólalt fel ez ellen senki? Hogy csöndben néztük, hogy a magyar sajtó tulajdonosi szerkezetében egy olyan rendszer jöjjön létre, amely kiszolgáltatottá tette a szerkesztőket, a szerzőket. Nem gondoljuk-e azt, hogy ez egyenes út volt oda, ahova a Fidesz a magyar sajtó nagy részét 2018-ra juttatta (és itt ne csak a full fideszes médiára gondoljunk, hanem a reklámtortára és a fideszközeli bevásárlásokra is)? A magyar sajtó immunrendszerének teljes legyengítése, amit egyszerre végzett minden politikai oldal, nem rak valami felelősséget ránk is, és azokra a döntéshozókra, balos pénzemberekre, akik ehhez asszisztáltak?
Szerintem a felelősség bonyolultabb kérdés, mint hogy dobálózzunk vele. Már csak azért is, mert a felelősségre vonást valamifajta ítéletnek kéne követnie, ami konszenzust élvez, és így a teljes társadalom számára ad valamiféle erkölcsi iránymutatást, tanulságlevonást.
Szerintem ez most lehetetlen, és főként a fenti kérdések megválaszolása nélkül az, leginkább azonban akkor lehetetlen, ha „mi és ők” szembeállításban nézzük a helyzetet. Pláne akkor, ha a mi kategóriában olyan emberek is vannak, akiknek felelőssége szintén megállapítható lenne.
Az lehetséges, hogy egy mi és ők szembeállításban nézve el tudjuk mondani, hogy őket terheli a felelősség, és mi jók vagyunk. Ez persze alkalmas arra, hogy megőrizzük saját értékeinket is, de arra is alkalmas, hogy hamisan lássuk a társadalomban lévő szerepünket, és kimondottan veszélyes abból a szempontból, hogy eltávolodunk a társadalomban lezajló folyamatok megértésétől, magától a társadalomtól, és így a lehetséges szövetségkötésektől.
Emellett ez a kinyilatkoztatás azt a morális igényt nélkülözi, ami talán minden jogrend alapja, hogy a másik fél szempontjait befogadva döntsünk felelősségről.
Sőt ezt nem csak nélkülözi, hanem leginkább tagadja, ahogy tagadja azt az elég fontos állítást, hogy mi és ők is egy közösség tagjai vagyunk.
Ez a fontos állítás pedig nem valami elcsépelt széplelkűség miatt fontos, hanem abból a kérdéskörből kiindulva, hogy baloldali politizáló emberként mi a célunk.
A Fidesz ugyanis nem csupán a pártpolitikában kíván győzelmet aratni, és nem csupán az errőforásokat kebelezi be, hanem az egész társadalmat alakítja át a normáihoz. Vannak ideológiai jellegű alakításai, pl. a nők jogai ellen, a keresztény befolyás növelése felé, a töredezett, individualista társadalom felé, amely tagadja a társadalom létezését és így a közösség felelősségét az egyének felé.
Baloldaliként én azt gondolom, ezekkel szembe kell szállni. Sőt az ezekkel való szembeszállás ezerszer fontosabb, mint a választási eredmény. Még ha az államhatalom megszerzése nélkül erre vajmi kevés esély van.
A Fidesz ezt a rendszer úgy építi, hogy megfogta a közösséget, az állampolgárok, az ország közösségét és szétszaggatta. Különböző szempontok szerint, különböző tartalmú politikai, ideológiai, társadalom-újraszervezési és elosztási narratívák szerint. Különböző ellentéteket ültet el nap mint nap a társadalomban, hogy mindig úgy használja ezeket a szempontokat, hogy többségbe kerüljön. A cél pedig az, hogy a végén újraalakítsa a nagy egészet, ahol már minden kérdésben ő van többségben.
Miközben egy-egy ügyben lehet ellennarratívát tartani ennek a folyamatnak, a nagy kérdés, hogy teljes egészében hogyan tartasz ellent neki.
Az egyik narratíva az „ők és mi”, amiben megpróbálunk felsorakozni az Orbán-rendszer ellen, és minél több ember felsorakoztatni úgy, hogy a rendszer hibáinak hangsúlyozásával elzárunk minél több embert a rendszer narratíváitól, gondolataitól. Szerintem ez tévút, mert egyszerűen annyival több erőforrása van a rendszernek, hogy biztosan ő fog nyerni. Illetve tévút azért, mert nincsen semmilyen ellennaratíva, amely a különböző ügyekben és a széttagoltságban összekötő erő lenne ezeknek az embereknek, azon kívül, hogy mocskos Orbán. Márpedig ez azt jelenti, hogy saját narratíva nélkül itt folyamatos defenzívában van a mi, és idő kérdése hogy mikor aprítja fel az ők.
A másik lehetőség az, hogy narratíva hiányában a rendszeren belülről próbáljuk meg létrehozni ezt az ők és mi szembenállást. Azokban a témákban, amelyek a Fidesz témái, megpróbáljuk kikerülni a válaszadást, ellenben harcosan odarúgunk azokban, ahol sebezni lehet a Fideszt.
Szerintem ez azért tévút, mert valójában, bár pártpolitikailag még kínálkozhat is esély győzelemre a Fidesszel szemben, ha a társadalomátalakítás lezajlik úgy, hogy semmilyen ellennaratíva nem képződik, akkor hosszú távon egyre inkább a Fidesz képe szerinti országban kell ezeket a csatákat lejátszani.
Ez pedig, talán nem kell magyarázni, miért veszélyes, hiszen itt magának az ellenzéknek is egyre inkább fideszesnek kell lennie ahhoz, hogy az apró győzelmeit elérje.
A harmadik lehetőség pedig ismeretlen. Azért ismeretlen, mert nincs meg hozzá az a narratíva, amire épülhet. De az biztos, hogy mindkét fenti verzió hibáit ki kell kerülnie. Az is biztos, hogy állítania kell azt, hogy ez itt egy ország, amelyben közösen élünk még Bayer Zsolttal is. Nem kell figyelmen kívül hagyni a hibáit, bűneit, esetleg a felelősségét, de azt biztosan állítani kell, hogy egy országhoz tartozunk, ugyanazokkal az iskolákkal, kórházzal, ugyanazokba a boltokba járunk. Az is biztos, hogy reagálni kell a rendszer narratíváira, azokra az eszközökre, amikkel különböző pontokon felosztja a társadalmat a Fidesz. De erőforrás híján nem ezekkel kórosan szembehelyezkedve, hanem új utakat kínálva ezeknek a megoldására.
Az is biztos, hogy ennek a harmadik útnak a rendszert fenntartó alapkövek támadására kell koncentrálni, és azokon kívül szövetséget, de legalábbis tűzszünetet kell ajánlania mindenkinek.
Az is biztos, épp az utóbbi feltételek miatt, hogy ezen az úton nem vagdalkozni kell a felelősség kimondásával, hanem pontosan kell kiválasztania a célpontokat, és pontosan kell kijelölni, kik lehetnek a szövetségesek. Szerintem a konzervatív értelmiség ma Magyarországon egy ilyen szövetséges a rendszer ellen. Ezt mutatják a választási eredmények is, és ezt mutatják a választás utáni történések is, hiszen a kormány pont ezeket a műhelyeket támadja, ahol a konzervatív értelmiségiek még létezhetnek. Itt pedig akkor kérdés, mivel megyünk többre, ha mindenfajta árnyaltság nélkül felelősnek jelöljük ki őket is, vagy ha közeledünk feléjük, és megpróbáljuk őket a saját oldalunkra állítani úgy, hogy ne kelljen nekik saját értékeiket, gondolataikat feladni?
A helyzet persze az, hogy ez a harmadik út ma nem létezik, és az is igaz, hogy ennek a harmadik útnak a létrejöttét akadályozza az első kettő. Az első folytonos morális fontoskodása és szükségszerű csatazaja, amely elnyomja a gondolkodást. És a második önfeladása, ami egyre durvábban segíti a rendszer kiteljesedését.
Ettől függetlenül én személyesen azt gondolom (nem a Mérce, hanem én), hogy ezt a harmadik utat érdemes elkezdeni építeni, még akkor is, ha az elején bizonyosan vereségre van ítélve, és nem fog sok hasznot hozni. Ebben lehet leginkább megőrizni, még ha először kicsiben is, majd hosszú távon érvényre juttatni az értékeinket, a gondolatainkat, saját magunkat és emberségünket.
Most azt látjuk, hogy ezeket a taktikákat úgy viszik különböző pártok, mozgalmak, egyes emberek, hogy valójában tudatában sincsenek annak, hogy ők milyen taktikát hajtanak végre, ez mivel jár, hogyan tudják alakítani azt, amiben vannak.
Az elmúlt 8 évben én kipróbáltam a teljes ellenállást, és a beleolvadós hosszútávú önfeladást is. Ez persze nem bizonyítja, hogy ezek a taktikák nem lehetnek sikeresek, de én személyesen egyikben sem hiszek már. Persze meggyőzhető vagyok, az is lehetséges, hogy úgy tűnik majd, egyik vagy másik taktikát valaki sikerre viszi, és akkor fel kell mellé majd zárkózni, sőt arról is meggyőzhető vagyok, hogy teljesen hülyeség, amit gondolok.
Pont emiatt érdemes vitatkozni erről.
