Az Incel mozgalom kapcsán indult el a vita az amerikai sajtóban a szex újraelosztásáról. Az Incel mozgalom tagjai férfiak, az önkéntelen cölibátus (involuntary celibate) rövidítéséből nevezték el mozgalmukat.
Meggyőződésük, hogy a nők köztulajdon tárgyát képezik, akik felett a férfiaknak jogosultsága van, a férfiaknak szexszel tartoznak.
Tehát az, hogy vannak férfiak, akik cölibátusba kényszerülnek, a nők (és a feminizmus) felelőssége, mert a nők inkább a társadalom által meghatározott, a sulykolt ideának megfelelő normatív kinézetű férfiakkal fekszenek le, és nem velük. És egyáltalán, a nőknek megvan az a választási lehetőségük, hogy kivel létesítenek szexuális kapcsolatot: ezt az Incel mozgalom tagjai a nők kezébe adott túlméretezett hatalomként értelmezik, amivel a nők visszaélnek. A mozgalom egyik tagja volt a felelős a 2018-as, április 23.-i torontói gázolásért, aminek tizenhat sebesültje és tíz halálos áldozata volt.
„Könnyű” empátiát érezni a mozgalom tagjai iránt, hiszen férfiakról beszélünk, akik – sok szempontból a genetika által kapott adottságaik miatt – nem tudnak megfelelni a társadalom maszkulin elvárásainak és emiatt a nők kikosarazzák őket, nem fekszenek le velük. Egyes férfitársaik rögtön a mozgalom tagjainak segítségére is siettek: blogposztok és cikkek születtek arról, hogy keveset beszélünk a szexuális egyenlőtlenségekről és arról, hogy a szex újraelosztása megoldás lehetne a problémára. Egyelőre konkrét forgatókönyveket senki nem kínált a szex újraelosztásának gyakorlati megvalósítására, azonban mind a szexrobotok, mint a prostitúcióban élő nők használata felmerült a cikkekben, vitákban, mint lehetséges megoldás.
Tehát amikor szexuális egyenlőtlenségekről beszélünk, valójában arról van szó, hogy hogyan tudna minden férfi szexhez jutni és ehhez nőket használni.
A nők (mint a társadalmat alkotó egyének) kimaradnak az elemzésekből, nem jelennek meg, mint az újraelosztás haszonélvezői, ők csak azok, akiket szét kéne osztani. Mivel az Incel mozgalom tagjai az elutasítottságukat a hátrányos kinézetükkel keretezik, a közbeszédben az nem merül fel, hogy vajon hogyan bánhatnak a nőkkel azok a férfiak a hétköznapokban, akik leplezetlenül nőgyülölő kommentekkel és párbeszédekkel töltik mindennapjaikat az interneten, egy nőgyülölő világ kreálásával. Vagy ahogyan a torontói támadás is mutatja, akár meg is ölik őket, ha arról van szó. Felmerül, hogy a nők esetleg ezért nem szeretnének ezekkel a férfiakkal lefeküdni.
Olyan érvelések is felmerültek, hogy valójában a radikális mozgalmak (lsd. Incel) azok, amelyek kimondják az igazságot és keretezik a valódi társadalmi problémákat. Tehát, hogy a szexuálisan frusztrált férfiak tömegeinek problémáit – a frusztrált nők ugye kimaradnak az elemzésből – meg kell oldani. Azonban az Incel mozgalom nem egy, a valóságtól teljesen elrugaszkodott társadalom képét festi fel, hanem a létező társadalmi rendet radikalizálná. Ezért is lehetséges rögtön olyan megoldásokhoz nyúlni, amikor a szex újraelosztásáról van szó, mint a férfiak által a prostitúcióban élő nők használata, vagy a szexrobotok.
A feminista kritikák (és főként a radikális feminista kritikák) központi témája a kapitalista patriarchális rend kritikája, ami többek között kitermeli a szépségipart, a maszkulinitáshoz és a femininitáshoz kapcsolódva (az „igazi férfiról” és az „igazi nőről” alkotott képeink) a normatív testképekről kialakított képeinket és az osztálykülönbségeket. A verseny az elit és a felsőosztálybeli emberek továbbgazdagodását segíti, míg az alsóosztálybelieknek nagyon kevés az esélyük a társadalmi mobilitásra. Ahogyan a kapitalista patriarchátus alapvetően a középosztálybeli kulturális és gazdasági tőkére épít, ugyanúgy a maszkulin jellemvonásokat részesíti előnyben, – melyeket a társadalom a szocializáció során a férfiaknak tulajdonítja – többek között ezzel megteremve az osztálykülönbségeket a nők és férfiak között.
Az Incel mozgalom tagjai ennek a társadalmi rendnek a férfi vesztesei – hiszen nem tudnak annyira megfelelni a maszkulin elvárásoknak, hogy kelendőek legyenek az elpiacosodott társkeresés során – azonban a nőkkel már nem olyan elnézőek a nem normatív kinézetet illetően, és az ő felelősségüknek tartják, hogy a piacon kelendő nők a piacon kelendő férfiaknak jutnak és nem nekik.
Prostitúcióban élő nők, szexrobotok
A szex újraelosztásának problémájára válaszként, általában egymás után jöttek felvetésként a szexrobotok, illetve a szexet áruló nők. Az előbbi esetében ugye egy tárgyról beszélünk, ami nőket ábrázol, az utóbbi esetében meg emberekről. Azonban a használók tekintetében mind a két esetben túlnyomórészt férfiakról van szó, akik nőket (tehát embereket), illetve nőket (tehát embereket) imitáló tárgyakat szeretnének használni szexuális kielégülésre, mert nekik az jár.
A rendelhető szexrobotokból a férfiak kiválaszthatják saját nőideáljaikat, majd arra használják őket, amire akarják. Tehát rendelhetnek egy tárgyat, ami nőket imitál – esetleg kislányokat – és kiélhetnek rajtuk bármit, amit a szexualitásuknak tartanak. Egy 2016-ban készült kutatás azt mutatta, hogy a heteroszexuális férfiak 40 százaléka el tudná képzelni, hogy vásárol magának egy szexrobotot, hogy kiélje szexualitását. Ahogyan kezd kiépülni azon szexrobotok piaca is a férfiak számára, amik szintén nőket ábrázolnak, de emellett kedvesen tudják mondani mindenféle módon, hogy mindig is az adott férfira vágytak, és minden tökéletes, amit tesz és csinál, azonban véleményüktől és az akaratuktól megkímélik az őket használó férfiakat, amiktől egy valódi nő (ember), valószínűleg nem.
Tehát ebben az esetben a szexuális aktus egy aktív fél és egy tárgy között történik, akit még csak passzív félként sem lehet keretezni.
A társadalom által természetesnek tartott szexualitás alapvetően a férfiakat helyezi aktív pozícióba, a nőket meg passzívba, miközben egy egyenlő és nem a hatalmon alapuló szexuális viszonynál eleengedhetetlen, hogy mindkét fél aktív részese legyen, és egyik fél se legyen passzív félként, tárgyként kezelve.
A társadalom által „normálisnak” tartott szexualitás alapvetően férfiközpontú és a férfiak igényeire koncentrál, a férfi dominanciára épít. A pornóipar egyre nagyobb térnyerésével – piacával – az erőszak is egyre inkább a szexualitás teljesen természetes eszköztárába tartozik. A kutatások azt bizonyítják, hogy a pornófilmekben megjelenő újabb és újabb erőszaktípusok hamarosan a bűnügyi statisztikákban is megtalálhatóak lesznek. Önáltatás azt gondolni, hogy ha a férfiak tárgyakat vásárolnak, amik nőket imitálnak – tehát egy nő (ember) helyettesíthető egy tárggyal, hiszen elég ha tárgyként van jelen a szexuális aktus során – az nem lesz hatással arra, hogy hogyan tekintenek a férfiak a nőkre általában, és mennyire tekintik alapvető joguknak, hogy női testeket arra használjanak, amire akarnak. Ahogyan azt is önáltatás gondolni, hogy az, ha a nők és a nőkkel való szexuális aktus helyettesíthető tárgyakkal – amire sok férfinak igénye is lenne – nem mond el nagyon sokat általában a nők társadalomban elfoglalt helyéről és arról, hogyan keretezik a társadalom tagjai általában a szexualitást, és azt, hogy abban a férfiaknak és a nőknek hol van a helyük.
Az, hogy a férfiak számára a nők testét legitim dolog megvásárolni pénzért, a társadalmi egyenlőtlenségeket kihasználva (a prostituáltak használói szinte kizárólag férfiak, és az érintett nők nagy többségében olyanok, akik a szegénység, nemi és a globális egyenlőtlenségek miatt belekényszerülnek a prostitúcióba) szintén beleilleszkedik abba a struktúrába, amit az Incel mozgalom radikalizálni szeretne.
Végülis, ha nők testét legitim használni, és csak a férfiakat tekintjük a társadalom alanyainak, akkor miért ne lenne egyenlőtlen, hogy csak azok a férfiak jutnak női testekhez, akiknek van pénze?
Persze a kevésbé radikális férfiak, akik csak megértőek a patriarchátus szélén maradt férfiak problémáival, csak a nőkből csinált piacot szeretnék fenntartani és megoldásként kínálni a problémára.
A kapitalista patriarchátus a probléma
Valóban egyenlőtlen és elnyomó az a társadalom, ahol férfias és nőies szerepekbe szocializálnak bele minket és, hogyha nem felelünk meg ezeknek a szerepeknek, folyamatosan büntetésekkel kell szembenéznünk. És a rendszernek valóban vannak férfi vesztesei is. A nők, ha nem szolgálják ki a férfiakat és nem a családnak szentelik az életüket, önzőek, ha nem foglalkoznak sokat a kinézetükkel, igénytelenek, ha túl sokat foglalkoznak, kurvásak, ha van véleményük, erőszakosak. A férfiak, ha érzelmesek, nem elég határozottak, akkor balfaszok, ha nem elég erősek, nyámnyilák, ha nem keresnek elég pénzt, nem alkalmasak arra, hogy eltartsanak egy családot. Azonban már maguk a szerepelvárások is megmutatják, hogy kiket is rakunk bele a domináns szerepbe, és kik azok, akiket a másik nemtől való függetlenségtől szeretnénk megóvni.
A kapitalista patriarchátus a maszkulin tulajdonságokat részesíti előnyben a verseny során. Logikusan és racionálisan kell gondolkozni, érzelemmentesnek, cél-orientáltnak és önbizalomdúsnak kell lenni ahhoz, hogy az ember versenyképes legyen a munkaerőpiacon. Ha valaki empatikus, érzelmes és nincs jogosultság-érzete, sokkal kevesebb esélye van rá, hogy jól fizető állásba vagy vezető pozícióba kerüljön.
Tehát a nőknek, ha sok pénzt szeretnének keresni, és a társadalom által keretezett módon sikeresek akarnak lenni, egyrészt több évtizednyi szocializációs folyamatot kell leküzdeniük (amit a férfiak automatikusan kapnak), másrészt mindeközben a társadalomtól folyamatosan kapják a büntetéseket, mert nem felelnek meg az elvárt feminin tulajdonságoknak.
Ahogyan a szakmák megbecsültségét és megfizetettségét is nagyban ezek az értékek határozzák meg: például a segítőszakmákban dolgozó szakemberek kevés fizetést kapnak ugyanannyi munkáért, míg a vállalatvezetők sokat, hiszen az előbbi a társadalom által felépített feminin tulajdonságokra épít, az utóbbi maszkulinokra. A kapitalista patriarchátus az utóbbit értékeli, hiszen az tesz hozzá egyértelműen a piacgazdasághoz.
A szépségipar és a nők folyamatos tárgyiasítása gyönyörűen megteremti a nők piacát. Megnéznek minket az utcán, beszólnak nekünk, mindegy, hogy milyen kontextusban vagyunk jelen egy helyzetben – páciensként, munkatársként, szakértőként – megjegyzéseket tesznek a kinézetünkre. Sok helyzetben sokkal inkább számít a kinézetünk, mint az, hogy mit mondunk. A nőknek akkor van valami esélyük arra, hogy valóban számítson, amit mondanak, ha megfelelnek a társadalom által kreált szépségideának. De a legtöbb esetben, ha egy nő „ronda”, az a probléma, mert akkor nem kéne beszélnie, ha „szép”, akkor az, mert nem lehet arra koncentrálni, amit mond. Ha egy férfi a társadalom normatív elvárásai szerint jóképű, tény, hogy jobban meghallják, amit mond és jobban odafigyelnek rá, azonban a férfiakkal általában sokkal megbocsájtóbbak vagyunk a normatív kinézetet illetően. Az is legalább olyan vonzó tud lenni, ha okosakat mondanak vagy sikeresek, amit a nőknél sokszor a „nyomulás”, illetve az „erőszakosság” jeleként értelmezünk.
Ezek a szerepelvárások a férfiak és nők számára egyaránt nyomasztóak és mindenki megkapja a maga büntetését, ha kilóg a sorból. Azonban a hatalmat a férfiak kezébe adja.
Az ő „tulajdonságaik” alkalmasak arra, hogy vezető pozícióba kerüljenek mind a köz- és mind a magán szférában, ők válnak a társadalmi elemzések alanyaivá (ők a társadalom), a szexualitást az ő elvárásaik szerint konstruáljuk, és ők azok, akiknek joguk van a nőkhöz és a szexhez.
A kérdés, hogy a problémát a nők rabszolgasorba döntésével szeretnénk megoldani, esetleg csak a nők további piacosításával (ami a jelenlegi társadalmi rendben árnyaltabban tűnik rabszolgaságnak), vagy a szerepelvárások és dominancia eltüntetésével?
