Elég lesz most pár rezignált sort írni erről. A Mérce (és az International Socialism…) olvasói tudhatják, mit gondolok ’56-ról, mindezt nem ismétlem meg ezúttal.
A Kommunista Internacionálé hagyományához még kapcsolódó forradalmi kísérlet morális értelemben ekkor ért véget Magyarországon. A szovjet párt-, katonai és titkosszolgálati apparátus, az alája beosztott, Kádár és Münnich vezette, gyönge, népszerűtlen és megosztott, még igen aprócska MSZMP és az akkori, szélsőséges KISZ, a mindezeket kiszolgáló magyar ávó, ügyészség és bíróság a zsarnokság szokásos sémáit használta: szószegés, hamisítás, cenzúra, rágalmazás, brutalitás, Justizmord: „jogi” formájú, közönséges gyilkosság.
A forradalmat meggyalázó, poszt- és neosztálinista „történetírás” kliséit – „nacionalista ellenforradalom”, „burzsoá restauráció”, „szélsőjobboldali terror” – pozitív formában éleszti újjá a mai állami propaganda,
amely ’56-ban nem lát mást, mint szovjetellenességet (oroszgyűlöletet), antikommunizmust, a polgári rend (mi több, az egyébként soha nem létezett „horthyzmus”) föltámasztásának óhaját. Az ilyesmi epizodikusan előfordult az események margóján, de ideje se volt kibontakozni (ha egyáltalán kibontakozott volna). Az állami tulajdonnal, a munkásság vezető szerepével, a társadalmi egyenlőséggel azonosított „szocializmust” minden részvevő fönn akarta tartani, rokonszenves modellnek leginkább a titói, „különutas” Jugoszlávia tűnhetett föl.
A szörnyű Köztársaság téri mészárlás politikai jellege (ha volt) ismeretlen – az ávó iránti gyűlölet nem szorul magyarázatra –, bár elképzelhető, hogy „nyilas lumpenproletár elemek” szerepet játszhattak benne. Ámde se a forradalom és a Nagy Imre-kormány kommunista, szociáldemokrata, parasztpárti támogatóinak, se a reformértelmiségnek, se a munkástanácsoknak, se a demokratikus-szocialista diákoknak nem volt közük hozzá, márpedig ők adták a forradalom derékhadát és lényegét.
Az egykori (1980/90-es évek) liberális elmélet („antitotalitárius forradalom”), majd a későbbi nacionalista/restaurációs átértelmezés – bár hozzájárult – nem a fő oka a forradalom elfelejtésének; a Nagy Imre-csoport ma szokásos rágalmazása, gyalázása se jut tovább a kemény szélsőjobboldal szektamédiáinak szűk hatókörén.
Az ország ideológiai karaktere, a történeti műveltség átalakulása, a közvélemény szerkezetének a módosulása a fő ok. Kádár János ma népszerűbb (a jobboldalon is), mint Nagy Imre: a kései Kádár konzervatív, konszolidált, alapjellegében polgári rendszere (életszínvonalemelés, a fogyasztói áruválaszték bővülése, „létbiztonság”, teljes foglalkoztatottság, a kultúra politikamentesítése és közéletpótlékként való használata, kommersz népszórakoztatás, üdülés, bárgyú operett- és kabaréderű) ma is vonzó. Vonzó benne – tárgyilag indokoltan – a vágyott politikamentesség, a magánélet hegemóniája: minden diktatúra álma az ókori Róma óta.
A minden oldalról fölhangzó nyávogás a „megosztottságról” (a még megmaradt ellenzéki és/vagy független szigetek elfoglalása elleni halk dörmögés is tűrhetetlen a közvéleménynek), a tiltakozás elleni tiltakozás: mindezt jól ismerik, akik átélték Magyarországon az óloméveket. Soha nem lehet elfelejteni a lengyel munkásmozgalom, a Solidarność iránti ingerült megvetést a pesti utcán és presszóban 1981 után. (1968-ban is: „mit ugrálnak a csehek?”, majd: „hú, de gyávák a csehek”. Hogyne.)
Nagy Imre, Gimes, Losonczy, Maléter még soha nem volt annyira halott, mint most. Az ünnepi szónokoknak pedig jó ugrálást kívánunk a forradalmárok sírján.
