Mi is beszámoltunk a nemrégiben megjelent, hiánypótló Nőügyek 2018 c. kutatásról, amely feltérképezte azokat a problémákat, amikkel napjainkban a magyar nők szembesülnek. A kutatás egyik alapkövetkeztetése, hogy a magyar nők fájóan egyedül maradtak a gyereknevelés, idősgondozás, házimunka terheivel. Az is szembetűnő, hogy a megkérdezettek alapvetően női feladatokként értelmezik ezt az informális munkát, és ezek elvégzéséhez segítséget is leginkább a női hozzátartozóktól várnak, illetve kapnak.

Hosszú története és aktualitása is van annak a diskurzusnak, mely szerint a gondoskodás alapvetően a nők természetéből, leglényegéből eredeztethető feladat, nem meglepő tehát, hogy a magyar társadalom jelentős része (de ez máshol sincs másképp) ennek mentén gondolkozik a családon belüli munkamegosztás kérdéséről.

Ezzel a (konzervatív) szemlélettel szemben áll az az elképzelés, amely szerint nem Istentől adott, nem a dolgok lényegéből következő szükségszerűség, hogy így legyen, hanem a családon belüli munkamegosztás jelenlegi formája történelmi-társadalmi folyamatok eredménye.

Ebből a szemléletből aztán többféle eltérő, ám egymást nem föltétlenül kizáró politikai előírás is következhet. Az egyik áramlat szerint a nők elismerése, munkerőpiaci pozícióik erősítése hozzájárulhat az egyenlőbb családon belüli munkamegosztáshoz. Az ilyen elismeréspolitikán túl, mások azt is hangsúlyozzák, hogy a gazdasági-társadalmi rendszer átalakítása is kell az egyenlőbb munkamegosztáshoz, nem elengedő a nők rendszeren belüli mozgásterének kitágítása.

Az említett magyar kutatásból jól látszik, a megkérdezettek jelentős része valóban nem önmegvalósításként, kiteljesülésként éli meg a munkaerőpiaci jelenlétet, a „hivatalos” munka és a házimunka inkább konfliktusban áll, utóbbi elvégzését erősen akadályozhatja az előbbi.

A The New York Times nemrégiben írt arról, hogy a heteroszexuális családokra jellemző munkamegosztási minták az azonos nemű párok esetében is megfigyelhetők. Sokan gondolhatjuk azt, hogy az azonos nemű párok esetében a munkamegosztás sokkal egyenlőbb, a munkaerőpiaci részvétel mellett a gondoskodási feladatok eloszlása is kiegyensúlyozottabb. Az amerikai lap szerint azonban friss kutatások cáfolják ezt az előfeltevést.

A riport szerint gyerekvállalás után az azonos nemű párok is elkezdenek a tradicionálisnak vélt nemi szerepekhez alkalmazkodni: az egyik fél inkább otthon marad a femininként elkönyvelt gondoskodási feladatokkal, míg a másik fél a maszkulinként számon tartott kenyérkereséssel, az anyagi biztonság megteremtésével foglalkozik inkább.

Rengeteg olyan gazdasági-társadalmi tényező van, amely erre kényszeríti a párokat: a munkaadók azon elvárása, hogy az alkalmazott folyamatosan rendelkezésre álljon, a bölcsődei férőhelyek hiánya, a fizetett gyermeknevelési időszak bizonytalanságai, é.í.t. Vagyis olyan strukturális tényezők, amelyeket a magyar kutatásban is hangsúlyosan fogalmaznak meg a megkérdezettek.

A The New York Times egy régebbi kutatást is idéz, amely szerint bár a heteroszexuális párok esetében 1975 óta javult a munkamegosztás, az azonos nemű párok esetében épp ellenkezőleg. Ebben a tekintetben a melegházasság legalizálása fontos választópontot jelent, innentől kezdve ugyanis a párok nem kényszerültek rá, hogy külön-külön is megőrizzék anyagi biztonságukat (hiszen nem örökölhettek egymástól stb.), így könnyebben simulhattak bele a tradicionális nemi szerepekbe.

Érdekes összevetni a magyar kontextussal az amerikai kutatást, amely sok tekintetben egybe is cseng a Nőügyek kutatás eredményeivel, és alá is támaszthatja a kutatók által megfogalmazott szakpolitikai javaslatokat.

Az egyik fontos következtetés persze annyira egyértelmű, hogy talán le sem kellene írnunk: semmi eleve elrendelt, a nemek legbelső lényegéből származó nincs abban, hogy a nők végezzék a házimunkát és a gondoskodási feladatokat, a férfiak pedig a családfenntartók, kenyérkeresők legyenek. A The New York Times által bemutatott kutatások szerint a homoszexuális férfipárok között is gyakori, hogy racionális életvezetési számításból és a társadalmi rendszer által támasztott feltételek nyomására az egyik férfi inkább a „női” feladatokra specializálódik, miközben a leszbikus pároknál is gyakori az egyik fél „férfias” családfenntartói szerepre való berendezkedése.

A családon belüli munkamegosztást tehát nem az eleve elrendelt nemi szerepek, hanem inkább a gazdasági-társadalmi környezet strukturális feltételei határozzák meg. Más szóval: nem így születünk, hanem a hatékonyabb túlélés hozza létre a munkamegosztási mintázatokat.

A másik következtetés az, hogy a modern, ún. „nukleáris” családnak (ahogyan korábbi időkben a kiterjedtebb családtípusoknak is) gazdasági funkciójuk van, a családi-nemi szerepeket ez a gazdasági funkció határozza meg. A család tehát azért olyan, amilyen, mert egy adott korban a társadalmi berendezkedés logikája ezt követeli meg.

A modern kapitalista viszonyok az egykeresős családmodellt feltételezik. Ebben az egyik fél (az apa) a folyamatosan rendelkezésre álló, informális, gondoskodási feladatokkal (beteg gyerek, gondoskodásra szoruló idős szülő stb.) nem terhelt pénzkereső munkavállaló. A másik fél (az anya) a termelő munkaerő újratermelését végzi (gyereket szül, felneveli, főz, most takarít, gondoskodik) ingyen. A rendszer tehát a privátszférába száműzött, ingyenes újratermelési munkán alapszik – újratermelési munkán, amelyet legtöbbször nem is ismerünk el munkaként.

Az már az utóbbi évtizedek erősödő profittermelési logikájának (amit általában a neoliberalizmus címszóval szoktunk leírni) a következménye, hogy az egykeresős családmodellre egyre nagyobb nyomás helyeződik, ami sokkal erőteljesebben érvényesül olyan félperifériás országokban, mint Magyarország, de már a legjómódúbb társadalmakban is érezteti hatását. A bérek csökkenése vagy stagnálása (miközben persze a tőkejövedelem növekszik) azt eredményezi, hogy egyetlen keresővel egy család hétköznapi anyagi biztonsága már nem garantálható, így mindkét szülőnek a munkaerőpiacon is meg kell állnia a helyét.

A magyar nők ezt a helyzetet élik meg a legnagyobb nehézségként: miközben a gondoskodási feladatokat továbbra is el kell látni, helyt kell állni azon a munkaerőpiacon is, ahol az ideális munkavállaló képe épp a gondoskodási feladatoktól mentes dolgozót követeli meg. A nyugati társadalmakban ez még kibekkelhető úgy, hogy a perifériáról és félperifériáról érkező női bevándorlóknak, vendégmunkásoknak szervezik ki a gondoskodási feladatokat.

Egy harmadik következtetés a melegházasságot mint a szexuális kisebbségek emancipációjának non plusz ultráját problematizálja. A konzervatív riogatással ellentétben a kutatások azt mutatják, nemhogy veszélybe sodorná a „hagyományos” családmodellt (mármint, ha ezalatt az „egyik félnek a konyhában a helye” dolgot értjük), az azonos nemű párok házasságának legalizálása inkább megerősíti azt, és vele együtt egyébként a „tradicionális” nemi szerepeket is.

Ez egyrészt azt jelenti, hogy a melegházasság egyáltalán nem jelent olyan radikális veszélyt, mint sok jobboldali állítja, így bevezetésétől sem kell túlzottan tartani. Másrészt pedig az emancipációs politika számára is fontos jelzést ad, hogy önmagában a melegházassággal minden probléma nem kerül megoldásra, egyfajta egyenlőtlenség kiigazításra kerül, de millió másik lép helyébe.

Ezzel összefüggésben pedig az is megállapítható, hogy a jó családpolitika – mind a heteroszexuális, mind pedig az azonos nemű párok számára – az, amelyik közösségi, állami hatáskörben foglalkozik az informális munka, a gondoskodás kérdésével. Ha nem rendszerszintű, közösségi megoldásokban gondolkodunk, akkor a terhek folyamatosan újratermelődnek, és súlyuk növekszik, és a család valamelyik tagjának nemtől függetlenül egyszer csak el kell cipelnie ezeket a „női” feladatokat a hátán.

A jó családpolitika tehát nem az, amely „megállapodást” köt a nőkkel, hogy tessék már szépen szülni, és újratermelni a társadalmat, hanem az, amely közösségi, állami feladatnak tekinti a gondoskodási terhek csökkentését, és megteremti a feltételeket, hogy mindenki a számára legmegfelelőbb életmódot élhesse. Ugyanis kutatások támasztják alá azt is, hogy a családon belüli munkamegosztás nem akkor a legjobb, ha minden feladat fifty-fifty alapon kerül elosztásra a partnerek között, hanem akkor, ha a munkamegosztás mintázata minél közelebb van ahhoz, amit a partnerek maguk számára ideálisnak tartanak. Azt pedig senki sem tartja ideálisnak, ha bele kell pusztulni a munka terheibe, legyen az „hivatalos”, munkaerőpiaci vagy informális munka.