Írországban május 25-én népszavazást tartottak, amelynek tétje az volt, megszüntetik-e az abortusz alkotmányos tiltását. Az ír alkotmány, csak abban az esetben engedélyezte az abortuszt, ha az anya életét a terhesség veszélyeztette. A szavazók kétharmada az abortusz legalizálása mellett voksolt. Az eredményváró demonstráción nők tömegei sírva ünnepelték reprodukciós jogaik elismerését.
A magyar beszámolókban sokat írtak arról, hogy Írország az „abortusz mellett szavazott”, hogy az eredmény ünneplése magának az abortusznak az ünneplését jelenti. Nem feltétlenül azok írnak erről így, akik maguk elítélik a terhességmegszakítást, ami jól mutatja azt, hogy az abortuszellenesség szókincse hogyan szivárog be a mindenhová, és hogy a nők saját testük feletti rendelkezésének joga hogyan nem kerül előtérbe egy ilyen hír kapcsán.
De miért számítanának az írek? Magyarországon az abortusztilalmat a legtöbben még mindig a Ratkó-korszakhoz, esetleg az erdélyi magyarok tapasztalatai alapján a Ceaușescu-időszakhoz, és ezzel az államszocializmushoz kötik.
Hol máshol jelképezhetné jobban a terhességmegszakítás tilalma a magánéletbe, önrendelkezésbe való erőszakos beletiprást, mint éppen nálunk? A kérdés az, hogy ez meddig marad így?
A rendszerváltás után az abortuszkérdés olykor-olykor felmerült, elsősorban konzervatív, vallásos politikusoktól, különösebb szakpolitikai következmény nélkül. Az Alaptörvénybe 2012-ben bekerült az a passzus, hogy „a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”, aminek kapcsán felmerült, hogy esetleg az abortuszhoz hozzájutás szigorításához vezet, főleg hogy ezután nem sokkal gyanúsan álcivil abortuszellenes plakátok lepték el Budapestet. Eddig ezeknek a propaganda-elemeknek nem voltak törvénykezési következményei.
Most, hogy a kormány a gyerekszülést, mint feladatot, kötelességet fogalmazza meg, nem lehetünk biztosak abban, hogy ez így is marad. Bár a kormány most a gyerekcsinálást (mert hát lássuk be, erről van szó, gyerekek gyártásáról) „pozitív” eszközökkel próbálja támogatni, adókedvezményekkel, a családi otthonteremtési kedvezménnyel, nem lehetünk biztosak abban, hogy ha ezek a lépések nem hozzák a várt eredményt, nem jönnek-e a drasztikusabb lépések is.
A nők jogainak tiszteletben tartása nem fogja őket ebben erkölcsileg akadályozni, hiszen Kásler Miklós, az EMMI vezetője szexista nyilatkozathullámaiban a terhességüket megszakító nőket hibáztatja azért, mert nincs elég magyar. Abba most ne is menjünk részletesen bele, hogy akinek a magyarság és a gyerekszületés kizárólag mennyiségi kérdés, az valóban mennyire is szereti az országot vagy a gyerekeket.
Itt nyilván nem erről van szó, hanem arról, hogy a kormány létre akar hozni egy tudatosan konzervatív, viszonylag jómódban élő felső-középosztályt saját autóval, lakással, három gyerekkel, ahol a nő elsősorban anya és háziasszony. Ez sokaknak lehet vonzó, hiszen a nők jelenleg kiszolgáltatottak, és amellett, hogy már most is anyák, rájuk marad a háztartás terhe, és még dolgozniuk is kell. Nem meglepő tehát, hogy egy olyan jövőkép, amiben a három munkaforrásból egy kiesik, pozitívnak számít.
Ez a jövőkép viszont így is csak azoknak lesz elérhető, akiknek van saját tőkéjük a családjuk révén, akiknek van mivel kiegészíteni azt, ami az államtól még hozzájön.
Közben pedig ott vannak az alsó-középosztálybeliek, akik számára a kormánypropaganda vonzó lehet, és talán el is hiszik, hogy nekik is „lecsorog” valamennyi a támogatásból, és talán le is fog, de annyi biztos nem, hogy elérjék a vágyott életszínvonalt. A még alacsonyabb jövedelmű, kiszolgáltatottabb családoknak pedig semmi sem jut, a családi pótlék, a gyes/gyet, de alacsony jövedelemnél a csed/gyed is nevetségesen alacsony, és a kormánynak nincs szándéka ezeken változtatni.
Persze, hogy nincs, mert amikor azt mondják, magyar gyerekeknek kell megszületni, akkor felső középosztálybeli magyar gyerekekre gondolnak, akiknek a szüleit a kormány még jobb helyzetbe hozza, mint korábban is voltak. Ők a megszületésre érdemes gyerekek, akiknek pedig valóban szüksége lenne az állam segítségére, ők az érdemtelen gyerekek. Minek születtek meg, ha nem tudják őket eltartani?
A cél az, hogy ne szülessenek meg, de ha már megszülettek, akkor épp ne haljanak éhen, ez viszont legyen nekik elég. Erről szól az alacsony gyes, családi pótlék, és ez lehet a fő motiváció a jelenleg abortuszszabályozás fenntartásában. Nyilván egy esetleges abortusztilalom nem a felső középosztály tagjait érintené, akik el tudnak utazni más európai országokba megszakíttatni a terhességüket, hanem azokat, akiknek erre nincs pénze. Ők vagy megszülnék kényszerből a gyereküket, vagy pedig illegális, esetleg otthoni „eszközökkel” próbálnák megszakítani a terhességet – amibe vagy belehalnának vagy nem (ha a Ceaușescu-korszakra gondolunk vissza, az alapján rengetegen igen).
A jelenlegi szabályozás egyik alappillére a félelem a szegény, alsó-osztálybeli, esetleg cigány gyerekek világra jövetelétől, a másik pedig a nők megalázásának lehetősége. Az esemény utáni tablettához és az abortuszhoz való hozzájutás előtt ugyanis a nő az, akinek gyakorlatilag egy Canossa-járáson kell végigmennie, a sürgősségi klinikáktól (ahol véletlenül épp nem tudnak arról, hogy esemény utáni tablettát kellene felírniuk, vagy tudják, és a korrekt tájékoztatást átalakítják hegyibeszéddé) a gyógyszertárig, a kórházaktól az ilyen-olyan tanácsadókig, ahol kötelező minimum kétszer végighallgatniuk, hogy rábeszéljék őket – a körülményeik ismeretétől függetlenül – milyen jó is lenne, ha szülnének. Az abortusztabletta magyarországi bevezetésének tilalma mellett sem voltak racionális érvek, az sem szólt másról, hogy ha már az ember lánya „úgy maradt”, akkor lehetőleg szenvedje végig az abortuszt, vagy szülje meg a gyereket.
Annak ellenére, hogy 1. az emberek többsége szexel 2. a szexhez két ember kell 3. a védekezés nélküli szexhez is két ember kell, a nőgyógyászati és szociális ellátásban a nőké a stigma a szexért, a meg nem született gyermekekért és a rossz anyagi körülmények közé születő gyerekekért is (akik sokszor már a kórházból állami gondozásba kerülnek a szegénység miatti gyermekelvétel törvényi tilalma ellenére).
Eközben ingyenes fogamzásgátlás nem érhető el, és a nőket sem arra nevelik – még a jobb módú családokban sem – hogy ők urai a saját testüknek, ennek része a saját testük ismeretének hiánya. Ehelyett van a „16 évesen menj el nőgyógyászhoz, aki majd magyarázat nélkül benyúl, matat, kivesz, nagy eséllyel cikinek tartja, ha szexelsz, vagy felír egy hormontartalmú fogamzásgátlót, a mellékhatásait nem ismertetve”.
Nyilván nem minden orvos működik így, de maga a folyamat, hogy a nők saját testük feletti kompetenciájának fejlesztése helyett arra nevelik őket, hogy kérdés nélkül vessék alá magukat egy autoritásnak, ugyanaz a folyamat, mint amikor az állam azt várja a női állampolgáraitól, hogy testálják át az államra önrendelkezési jogaikat, és majd ő úgy gazdálkodik velük, ahogy jónak látja.
Bár látszólag az állam leginkább a vágyott felső-középosztálybeli nők gyerekeivel gazdálkodik leginkább, azzal, hogy nem támogatja, sőt, az esemény utáni tabletta esetén inkább akadályozza a fogamzásgátláshoz a hozzájutást, hogy az abortusz, fogamzásgátlás megbélyegzése, és a nők hibáztatása a rendszer része, hogy a rossz anyagi körülmények közé született gyerekeket alig támogatja vagy kiemeli a családjukból, pont a legkiszolgáltatottabbak, legszegényebbek életébe avatkozik leginkább bele. Ehhez pedig már nincs szüksége szigorításra, a kormány által vágyott gyerekek számát ezzel úgysem növelné.
A stigma, az érzelmi zsarolás, a környezet elítélő megjegyzései így is „hatékonyan” tudnak működni, elég megnézni az emberek gyerekgyilkosságot emlegető reakcióit az ír népszavazás eredményére reagálva a közösségi oldalakon.
A társadalom Magyarországon valószínűleg az abortusz tiltását nem támogatná, de ez eddig is jól megfért az elítélő, megbélyegző beszédmóddal. Egy esetleges szigorítási javaslat pedig lehetőséget adna arra, hogy egy másfajta, a nők önrendelkezési jogát erősítő beszédmód is elterjedjen, és népszerűvé váljon. Ezt pedig a kormánynak nem érdeke kockáztatni.
