Most olyasmit készülök elkövetni, amitől az embert a sajtó avatott ismerői, polémiákban megőszült profik óvni szokták: olyan vitába ártom bele magam, amely a téma és a szerzők személye miatt reménytelen. Mindenképpen az előítéletek martaléka.

Eleve nem szabad – az uralkodó illem szerint – Bayer Zsolttal eszmecserébe keveredni, nem szabad őt úgymond „komolyan venni”, és í. t. Evvel én nem értek egyet: Bayer Zsolt a mai, összezsugorodott „közélet” továbbra is fontos szereplője, bár a lapját – rajta kívül álló okokból – kevesen olvassák.

Miről van szó?

Jámbor András, a Mérce főszerkesztője nagy hatású cikket írt „Én a csürhével vagyok” címmel, amelyben – bár elítélte azt, hogy az Országgyűlés nyitó üléséről távozó három református egyházi férfiút megtámadta, leköpte, hangosan gyalázta néhány tüntető – megértően magyarázta a megalázott, fölbőszített, megvetéssel illetett, láthatólag nyomorgó tiltakozók reakcióját, és legalább annyi megértést követelt nekik, mint a megsértett egyháznagyoknak.

Ez provokatív, meggondolkodtató, kitűnően megírott cikk volt – bár vannak fönntartásaim.

Erre az írásra válaszolt Bayer Zsolt a Magyar Időkben. Itt a híres szerző párhuzamba állítja a nevezetes köpködést, illetve Jámbor András cikkét nagy forradalmak véres epizódjaival, és föltételezi, hogy az érthetetlen okokból „lukácsista [?] értelmiség”-nek nevezett baloldal helyesli a lincselést és hasonló iszonyatokat. („Lukácsistának” az eldologiasodás-tanulmányból [1923] kiinduló gondolati irány híveit nevezik, akikből Magyarországon szinte teljes hiány mutatkozik, bár másutt nem, de ez mellékes.)

Szenvedelmes és kurta vitacikkben a publicistának nincsen tere, hogy sokoldalú lehessen, de azt azért tekintetbe kellett volna vennie, hogy a forradalmak előtti és utáni szilárd, jól berendezett, állandósult tekintélyi és intézményi szervezetre támaszkodó államrendek a forradalmak iszonyatainak a milliószorosát követték el. A Gulag sem a forradalom, hanem a konszolidáció műve volt. Nem szólva az európai parasztság és a gyarmati népek égbekiáltó, évszázadokon át tartó kínzásáról és gyötréséről. Parasztok? Rabszolgák? Utánuk a varjú se károg.

De nem ez a döntő. Még az se, hogy nemcsak a jakobinus és bolsevik forradalmaknak voltak rémtetteik: nálunk mind a liberális (1848), mind a demokratikus (1956) forradalom műsorán szerepelt lincselés. De ez sem a legfontosabb.

A forradalmi radikalizmus legjobb képviselői sose tagadták, hogy a forradalom szörnyű – beleértve a forradalmárok szörnyű szavait is – , ám ezt össze kellett hasonlítaniuk a „legitim” elnyomás évezredeivel, és az ellenforradalom borzalmaival.

(Az ellenforradalom retorikája se kutya, lásd pl. Bayer Zsolt cikkében a Jean-Paul Marat-t jellemző mocskos idézetet Egon Friedell valaha népszerű könyvéből.) S hogy az államok hogyan bántak ellenfeleikkel, arra legyen elegendő példa Marius triumphusa Rómában, amelyben ott hurcolták a leírhatatlanul meggyalázott Iugurtha numídiai királyt (maga is nagy gyilkos volt), akit megköpdösött a plebs, s akit aztán éhhalálra ítéltek. A konszolidált, legitim hatalom, a kasztos és osztálytársadalom erkölcstelensége robbantja ki a forradalmi energiát, amely – a forradalmárok reménye szerint – kisebb igazságtalanságok árán orvosolja a nagy igazságtalanságokat.

A fiatal Lukács történelmi tette volt, hogy a forradalmi bűnt nem mentegette, hanem bűnnek nevezte, és a forradalmárokat – köztük önmagát is – bűnösnek tartotta, persze abban az utópikus hitben, hogy a bűnösök áldozata az ára a jövő bűntelen nemzedékei ártatlanságának és boldogságának. A boldogtalanok – les malheureux – iránti korláttalan, mintegy vallásos szolidaritást (ez volt a francia forradalom rousseau-i eredetű érzülete, a „békét a kunyhóknak, háborút a palotáknak” érzése) tartják a legveszedelmesebb illúziónak a forradalomellenesség klasszikusai Burke-től és Joseph de Maistre-től Hannah Arendtig. És nem egészen ok nélkül.

Természetesen ennek a forradalmi szolidaritásnak a szelídebb formáját fejezi ki Jámbor András cikke, amely távolról visszhangozza Angyal Istvánnak, az ötvenhatos hősnek a csodálatos, gyöngéd szavait – velük visszájára fordította az ellenforradalmi, kádári propaganda intencióit – a forradalmi „csőcselékről”. Jobban szereti a csúnyán viselkedő plebejusokat (bár egyiküket ő is „fogatlan néni”-nek hívja: „néni”-nek nevezni idősebb, alacsonyabb osztálybeli asszonyt lenéző verbális gesztus, mellőzni szíveskedjék), mint a hatalom elegánsabb és műveltebb híveit.

Visszaálltak a régi viszonyok.

A baloldal – egyébként helyesen – fölfedezi újra a nép, a szegények, a megalázottak és megszomorítottak iránti elfogultságát, a jobboldal (mind a kormánypárti, mind az ellenzéki, mind a trendi, mind a régimódi jobboldal) abban az értelemben használja a „proli” (vö. „büdös proli”, „büdös paraszt”, vö. Derkovits) kifejezést, mint utoljára a fehérterror idején. Egyre őszintébbek vagyunk. Minden világos.

Hát én is a prolik pártján állok, ne legyen félreértés.

Sőt: ez az állásfoglalás – a konzervatív beszédmód szerint – utópikus. (Remélem, ezt mindenki érti, mert itt nincs helyem fejtegetni.)

Ugyanakkor nincs értelme beleesnünk azokba a hibákba, amelyeket a régi forradalmárok elkövettek – jogunk sincs hozzá, mert ismerjük a következményeket. És nincsen az ancien régime-nek annyi borzalmas gaztette, amennyi a megújulás híveinek akár kisebb bűneit igazolhatná.

Mint látják, én azt se firtatom, hogy „bezzeg Bayer Zsolt miket ír”: az az ő dolga (meg az olvasóié), nekünk a saját hibáinkkal kell elszámolnunk.

Ugyanis csakugyan nem helyes leköpni és lökdösni az igazságtalan, népelnyomó hatalom híveit, és a lelkészeket hagyományosan kímélet illeti még a valódi csatákban is.^[1] Megalázni és megijeszteni védtelen embereket mindenképp és mindig helytelen, akkor is, ha a „tettesek” elkeseredett, szerencsétlen, megbántott emberek. (Az is roppantul helytelen, hogy Schmidt Máriára azt ordítják, hogy „hazaáruló”. Schmidt Mária a politikai ellenfelünk, de nem hazaáruló.) Szeretjük és megértjük „a boldogtalanokat”, de ez nem lehet ürügye a pillanatnyi erőfölénnyel (tömeg áll szemben pár emberrel, s a tömeg kis része ennek védelmében durváskodik szembenállókkal) való visszaélésnek. Nem a szegények – alighanem sajnos elkerülhetetlen – agresszivitása mellett állunk, ha meg is értjük, hanem a fölszabadulásuk, szenvedéseik enyhítése mellett.

Összefoglalásul: Bayer Zsoltnak azért nincs igaza (stílusának és érvelésmódjának bírálatától itt eltekintek), mert szemügyre se veszi a forradalmi erőszak történelmi okait és az arisztokratikus és polgári ancien régime bűneit, még futólagosan se, pedig ezt konzervatívok is megteszik – még a hozzá hasonló ellenforradalmárok közül se kevesen – , s evvel szemben Jámbor Andrásnak azért nincs igaza (bár indulata nemes), mert nem jelöli meg azt a közjót, amelyet a köpködés és lökdösődés megbocsátása vagy részleges igazolása szolgálhat.

Rengeteg erőszakos cselekedetnek oka a méltánytalanság: a bántalmazó férjet megmérgező asszony mellett is szólnak komoly érvek. A gyilkosságot mégse helyeselhetjük, pedig sok esetben bizony megértjük.

A lehetőségig erőszakmentes politikai tiltakozás hitem szerint a közjó része. Én sajnálom a dulakodókat a nehéz életük miatt, és sajnálom a megbántott egyházi férfiakat az elszenvedett méltatlanság és ijedelem miatt – de a dulakodók se erkölcsileg, se politikailag nem igazolható gesztusát továbbra se helyeslem. Annál kevésbé, mert a legutóbbi Kossuth téri tüntetések iránytalanságát, a színtiszta frusztráción kívül bármi egyebet kifejezni képtelen karakterét végtelenül szomorúnak és reménytelennek érzem.

A társadalmi, politikai és kulturális egyenlőtlenség áldozatai iránti együttérzésünkön és elkötelezettségünkön mindez jottányit se változtat. Mint ahogy azon az elképedt értetlenségemen se, hogy miért kell szeretett és tisztelt református egyházunknak ilyen hatalom segédcsapatául szegődnie.