Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Sándor Mária: Nem nekem, hanem a kamarának és a kórházigazgatóknak kellett volna lezárniuk Duna-hidakat

Az egészségügy megreformálásáért harcba szálló Sándor Mária az ápolók napja kapcsán adott interjút hivatástudatról, aktivista múltjáról és jelenlegi munkájáról a Népszavának.

Sándor Mária elmondta, nem vett részt az elmúlt hetek tüntetésein, egy éve semmilyen politikai demonstráción nem járt. Szerinte jelenleg a magyar politika szétszakítja az országot, elszabadultak az indulatok. Saját politikához való viszonyáról pedig azt mondja : „én a bánatomat a munkába fojtom”.

Sándor Mária szerint nem értették meg őt, hiszen ő egyszerűen csak a tisztességes egészségügyi ellátásért állt ki:

 Soha semmi mást nem akartam, mint csak a tisztességes, a becsületes ellátás feltételeit biztosítani mindenkinek, aki rászorul. Most egy olyan helyen dolgozom, ahol bőven van lehetőségem megélni, hogy ez lehetséges. A legkiszolgáltatottabbakat, a legelesettebbeket ápolom, mint segédápoló. Az a helyzet, amiben ezek az emberek vannak, egyszer mindenki életében bekövetkezik. Így bárki megtapasztalhatja azt, amiről annak idején, 2015 május 12-én a Kossuth téren beszéltem: milyen az, ha nem lesz senki, aki akkor fogja a kezét, szóljon egy jó szót, adjon egy pohár vizet. Szó szerint így hangzott: ,,Követelem a tisztességes, becsületes betegellátást! Követelem a méltó halálhoz való jogot. ” Amikor először a nyilvánosság elé álltam, akkor is csak erről beszéltem: ha nem követeljük ki közösen a megbecsülést, a tisztes bért, elfogynak azok az ápolók, akikre egyszer mindenkinek szüksége lesz. Úgy látom, nem értették meg, miközben ma Magyarországon a tisztességes ápolás nem megvalósítható.

Az ápolónő szerint ma a szakmájából kiveszett a hivatástudat és az emberség, ami a lényege ennek a munkának.

 Már nem csak a bérekről van szó, nem csak a túlzsúfoltságot, a várakozást, az ebből adódó kellemetlenségeket, fájdalmat kell elviselnie a rászoruló betegnek, hanem az együttérzés hiányát, a megaláztatottságot. Sok kolléga már rég nem csinálná, csak nem lát más lehetőséget. Csinálják erőből, gyakran lélektelenül. Csakhogy épp ezt nem lenne szabad.

Szerinte a szakmai kamarának kéne kiállnia az egészségügyi dolgozókért, de az nem teszi ezt.

Harcolni, föllépni, hogy: megállj, innentől kezdve ennyi nővér nem tud ellátni ennyi beteget! Minden intézményben jelen vannak a kamara emberei. Kötelességük lenne ellenőrizni, hogy egy nővérre- hány beteg jut. Mondta-e valaha is a szakmai kamara, hogy ezt az osztályrészt bezárjuk, mert az adott körülmények között nem lehet tisztességes ellátást nyújtani?

A fekete ruhás ápolónő szerint nem neki, hanem „a kórházigazgatónak, a kamarának vagy a szakszervezetnek kellett volna Duna-hidat lezárni”.

Szerinte hiába a beígért technikai fejlesztések az egészségügyben, ha nem lesz ember a szakmában. Megjegyezte: „Ez az egyetlen szakma, ami nem működik az ember nélkül: a tehetetlen beteg tisztába tevését, megetetését, gyógyszerelését, nem lehet gépre bízni.”

Sándor Mária azt is elmondta, azért lett elege a közéletből, mert kihasználták őt. Egyre fontosabb lett körülötte a pénz és a pártpolitika, csökkent az ügyre helyezett hangsúly, rátelepedtek a pártok, és elkezdtek vele kampányolni. Pedig álláspontja szerint pont ezek az ellenzéki pártok maguk is hibásak abban, hogy így alakult a magyar egészségügyi rendszer. Példaként azt említi, hogy „ők is hagyták a most még meglévő szakmai szervezeteket kontroll, elszámoltatás nélkül működni”.

Sándor Mária arra is utalt, hogy nem bánta meg a mozgalmárkodással eltöltött időt, még most is 5 percenként állítják meg az utcán. Az a munka pedig, amit elvégzett, hasznos volt, mert „rávilágított arra, amit ugyan mindenki tudhatott az ápolók helyzetéről, de hallgatott róla.”

Arra a kérdésre, hogy maradtak-e barátai a régi társai közül, így válaszolt:

Senki. Most csak a közvetlen kollégákkal barátkozom, maximalisták a munkában, kizárjuk a politikát az életünkből. Beszélgetünk, azt nézzük, hogy és hol tudunk még többet segíteni. Szolgálni, ez az egyetlen célom.

Olvass tovább!