Ez volt a „lead”-je a Mércén – „nem hiszed el” – Diószegi-Horváth Nóra cikkének, amelyben beszámolt róla, hogy az MSZP a választások után is kitart a „kerítés”, azaz a menekülteknek a genfi egyezménnyel szembenálló, azaz jogellenes „távoltartása” mellett. Persze általában is ez az ellenzék álláspontja – erről immáron évek óta írok (lásd pl. ezt 2015 karácsonyán), teljesen hiába.
Most Révész Sándor kitűnő cikkében foglalja össze a helyzetet:
„…minden, ami a Jobbik szalonképesítése és az ellenzék egységesítése ügyében történik, ennek [az idegenellenes összefogásnak] a megerősítése. […] Nagy kézfogás, összeborulás a hódmezővásárhelyi migránsszámláló gazdájának [Márki-Zay polgármesternek] vezényletével a téren, ellenzéki kerekasztal intézményesítése a parlamentben. Formálódik a menekültellenes, emberségellenes, jogállamellenes politikai konszenzus” – írja Révész.
Persze mindez nem újdonság.
Az ún. ellenzéki médiákban és a Kossuth téren folytatódik – hány éve már…? – az „összefogósdi”, ahol a rutinos, unott, önismétlő „politológus” álhírlapíró és a tüntetésen harsogó kölyök, akinek a száján, ami a szívén, ugyanazt mondja: csak a hatalom számít, le kell váltani Orbán Viktort, minden egyéb irreleváns.
Az ellenzéki önbírálat uralkodó szólama – fölsorolhatnék itt több tucat cikket, ismert szerzők tollából, a Mércéről is – az, hogy miért nem hasonlítunk még jobban Orbán Viktorhoz meg általában akárkihez, akinek mostanában sikere van.
Alapvetően mindenki arra akar rábeszélni bennünket, hogy foglalkozzunk a realitással (gazdasági egyenlőség, gazdasági föllendülés, a „kisegzisztenciák” megsegítése stb.), azaz lehetünk nyugodtan nacionalisták, soviniszták, etnicisták, rasszisták, xenofóbok, heteroszexisták, antiszemiták – , de legalább legyen annyi eszünk, hogy hallgatunk minderről.
Az antirasszizmus „elitista”, olvastam nemrég – nem mondom meg, hol, nem mondom meg, kitől – , „elitista”, mert az antirasszisták, az antifasiszták kisebbségben vannak. A közvéleményben. És az ellenzéki sajtóban a közvélemény: a nép. (Ezt a tévedést már a XVIII. század elején kiigazították.) Ha a néppel tartunk, e sajtó szerint osztoznunk kell a pillanatnyi előítéleteiben.
Mintha a közvélemény álláspontja nem lenne küzdelem tárgya, és többségi nézete nem változhatnék meg társadalmi fordulatok – sőt: morális és intellektuális élmények – hatására.
Nemcsak „elitista” állítólag az antirasszista álláspont, hanem „liberális” is. „Liberális” a mai Magyarországon kozmopolita zsidót jelent: liberális álláspontnak tekintenek mindent (javarészt tárgyilag helytelenül), amit az antiszemita elfogultság ma „tipikus” zsidó attitűdnek, vélekedésnek vagy érdeknek tekint. Így jönnek létre az olyan toposzok – a Magyar Időkben olvastam ezt – , mint a „68-as liberális” (???), holott mindenki tudja, hogy ’68 szelleme az antisztálinista, egyben antiszocdem kommunizmus szelleme volt, utálták, utálják is a liberálisok (és a sztálinisták meg a poszt- és neosztálinisták), de a magyar jobboldalon nem annyira emiatt, hanem azért, mert ’68 persze antifasiszta is volt. A magyar sajtóban (nemcsak a szélsőjobboldali kormánymédiákban!) a „liberális” olyasvalaki, aki nem antiszemita. És ki az, aki nem antiszemita? Hát a zsidó.
Vagy a zsidóbérenc. Vagy az „abnormális”, a leszbikus feminista például.
Ezért lehet összemosni a hivatalos szélsőjobboldali sajtóban a „liberálist”, a „marxistát”, az „anarchistát” stb., mert onnan nézve a lényegük azonos: nem antiszemiták, nem rasszisták.
Eszményi esetben ez így is lenne, de bőven voltak rasszista liberálisok (pl. John Stuart Mill), nacionalista bolsevikok (pl. Révai József, Mód Aladár, Király István) és antiszemita anarchisták (pl. Bakunyin, Proudhon). De az azért igaz, hogy ez valamennyiük esetében elvtelenség és önellentmondás. A szélsőjobboldalnak igaza van, ha gyanakszik rájuk. (A nacionalizmus más eset. A nacionalizmus a liberalizmus – és a jakobinus demokratizmus – lényegéhez tartozik, amint ezt a magyar történelemből minden kedves olvasóm jól tudja. De a szélsőjobboldal nem nacionalista. A szélsőjobboldal etnicista. A kettőnek semmi köze egymáshoz.)
Jellegzetes eset, hogy amikor konzervatívok vagy – épp ellenkezőleg – radikális baloldaliak történetesen állást mernek foglalni a menekülteket leprázó fajgyűlölettel szemben, akkor „liberálisnak” nevezik őket, pedig nem azok. De tudnia kell az olvasónak, hogy ezt az antirasszizmus ultrareakciós bírálói hogyan értik, lásd fönt.
Meg tudnia kell, hogyan kell érteni a nagyon kevés megmaradt liberálissal szembeni „kontaktpánik” tüneteit a baloldalon; ez nem más, mint rimánkodás a hatalomhoz: „én nem vagyok olyan, ne üss!”
Megfordítva, a kevés megmaradt – de a sajtóban előforduló – liberálisnak a valódi baloldallal szembeni „kontaktpánikja”, a McCarthy-éra és a hidegháború kora „liberális antikommunizmusának” ok és apropó nélküli, utólagos és időszerűtlen fölélesztése (itt, ahol szociáldemokraták se nagyon vannak), amely a Marx-évforduló alkalmával egyetlen kéjes pillanatra népi egységbe forrasztott neoliberális globalizátort a neonyilas barantázóval, úgyszintén tünet, ám ugyanannak a tünete, mint az előző esetben: a rémületé. „Én nem vagyok olyan, ne üss!”
Végre együtt gyalázhatták az Európai Bizottság derék liberálkonzervatív elnökét, a jó kedélyű Jean-Claude Junckert, aki Trierben tartott Marx-beszédében csakugyan csupa szamárságot mondott, mint hivatalnokok mindig, minden évfordulón. Ő derék liberális aufkläristának írta le szegény Marxot (mint egy magyar kolléga a napokban Carl Schmittet „pragmatikus és értéksemleges” [!!!] jogfilozófusnak, aki – mármint Schmitt – semmit nem gyűlölt jobban, mint az effélét, és aki azon kevesek közé tartozik, akik egyszerre voltak nácik és lángelmék).
Mindezek a szimptómák Orbán úr sikerének a következményei. (S ez a siker világsiker, hiszen hasonló tendenciák tapasztalhatók mindenütt, bár a fehér, „őshonos” középosztály jogait még nem korlátozzák. Másutt.)
Átismételve és összefoglalva: a nagy magyarországi választási sikernek – a propaganda oldaláról (és a tűrhető gazdasági helyzet is indokolja a kormány sikerét, nyilván, nemcsak a választási propaganda) – három fő eleme volt:
- a sötét bőrű, iszlám vallású menedékkérők elleni rasszista uszítás;
- az antiszemitizmus (Soros): a „nemzetközi zsidó” összekötve a „kozmopolitizmus” aktuális alakváltozataival („Európa”, ENSZ stb.);
- a cigányellenesség.
Ezek közül az elemek közül az ellenzék csak a 2. számút kifogásolta, tekintettel Európára, az Egyesült Államokra, tekintettel saját hagyományaira, továbbá tekintettel arra, hogy a népi antiszemitizmus viszonylag gyönge, tehát nem okozhat jelentős szavazatveszteséget. (És emlékszik az olvasó azokra a dumákra, hogy nem is biztos, hogy ez antisémi, meg hogy nem „a spekuláns”, ööö, vallásáról van szó talán…)
Szemben az iszlamofóbiás idegenellenességgel, amely a Nyugat állítólagos gyöngesége, „önfölszámolása”, hanyatlása miatt válhatott problémává,
tehát egyszerre lehetett az ismeretlen Közel-Keletet és a gyűlölt Közel-Nyugatot a kozmopoliták szellemi hulláján tapodva közös ellenséggé szintetizálni,
a romaellenesség pusztán implicit volt.
Ennek ellenére hallottuk a cigányság néhány vezető szószólóját amiatt sikítani, mert hogy a romákat „lemigránsozták”, mintha ki- és bevándorlónak lenni szégyen volna, és mintha a cigányok egyetlen érdeme az lenne, hogy „jó magyar emberek”. Tehát a látszólag antirasszista tiltakozás mondanivalója nem volt egyéb, mint szimbolikus azonosulás „a jó magyar embereket” képviselő jobboldallal, vagyis az önletagadás, az öngyűlölet, s ugyanaz a pánikos mantra: „én nem vagyok olyan, ne üss!” Láttuk-hallottuk ezt a hazafias zsidóktól épp eleget, és nem volt nagy élvezet.
Az erdélyi magyarok még nem tartanak ott, hogy azt rikoltsák ijedelmükben, hogy ők „jó románok”, pedig ha logikusan és következetesen követnék Orbán Viktor miniszterelnök úr ujjmutatását, ezt kellene üvölteniük. De az más. Nem minden kisebbség őshonos kisebbség.
A hatszáz éve itt élő cigányság nem őshonos kisebbség, de a mindössze két nemzedék óta megmagyarosodott német vagy szlovák nemcsak őshonos, de még magyar is, mi több: jó magyar. A roma miért nem? A választ rábízom a fajgyűlölőkre, ők tudják.
Egyszóval az ellenzék nem mondott ellent Orbán Viktornak a legfontosabb kérdésben, és továbbra se fog.
Ezt írtam május elsején:
„…Ugyanazt a hibát kezdjük elkövetni, amelyet hajdan a németországi kommunisták és szociáldemokraták követtek el az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején: azt tudniillik, hogy föltételezték, a náci antiszemitizmus csak propaganda és ürügy az osztályharc frontjának megbontására (nálunk ma abban a primitív formában, hogy az etnicista-posztfasiszta kormányok fajgyűlölő harsogása arra szolgál, hogy »elterelje a figyelmet« az egészségügyről, az oktatásról, a falusi kisnyugdíjasok, a közmunkások stb. problémáiról). Nem vették észre, hogy a nácik csakugyan el akarták pusztítani a zsidókat, nem pusztán szavazatokat és befolyást akartak szerezni az uszításukkal és utcai erőszakcselekményeikkel. Pedig ezt természetesen látni lehetett, mint ahogy látni lehet most is, hogy a rasszizmus: rasszizmus. (A rasszizmus elmélettípus: megváltoztathatatlan [negatív] tulajdonságokat föltételez – posztulál – bizonyos populációk körében, s hogy ezeket az állandókat »genetikai-fajbiológiai« áltudományos alapon vagy »kulturális« áltudományos alapon véli megállapítani, az teljesen mindegy.)”
Evvel a rasszizmussal szemben – pontosabban az „uszítással” meg a „gyűlölettel” szemben, ami mellébeszélés – nem hangzottak el közvetlen érvek, és különösen nem hangzott el az az egyszerű és határozott állítás: ha kormányra kerülünk, lebontjuk a kerítést, és (kellő ellenőrzés és ellenőrzött, nyílt és nyilvános jogi procedúra föltételével) befogadunk Magyarországra évente mintegy húszezer menedékkérőt, illetve megtiltjuk a romák mindennemű, nyílt vagy burkolt szegregációját és hátrányos megkülönböztetését, továbbá programokat indítunk a nyomorgó falvak azonnali megsegítésére.
Ez lett volna – és ez lenne ma is – az ellenzéki kormányprogram polemikus (vitázó) magva, ami nem jelenti azt, hogy „nincsenek más problémák”, és azt se, hogy „a menekültek nem okoznának súlyos gondot”.
De igenis vannak más problémák, legalább ilyen fontosak, és a pokolból menekülő, iszonyatokon keresztülment, polgárháborúra szocializálódott, többnyire képzetlen szíriai, afganisztáni, afrikai stb. menedékkérők beilleszkedése, megnyugvása, új életének kialakulása óriási fejtörést okozna az államnak és a magyarországi lakosságnak. Természetesen. Itt áldozathozatalra kellene megkérni a választókat, ami nem lehetetlen. Elvégre a nagylelkűség, az áldozatkészség – bizonyos észszerű határok között – nem ismeretlen és nem példátlan.
Hogy ez választási vereséget jelentett volna?
Miért, az ellenkezője mit jelentett?
Szembe kell néznünk vele, hogy amennyiben elutasítjuk Orbán Viktor rendszerét és kormányzatát, akkor evvel együtt jórészt az ellenzéket is elutasítottuk,
beleértve a „spontán”, a pesti tereken „Orbán, takarodj!”-ot skandáló „civil” tömeg ellenzékiségét is, amely az elvtelen egység mámorában alakul, és amely annál hangosabb, minél üresebb.
Hogy „Európa kellős közepén”, ahogy mondani szeretik, két esztendőnyi rasszista őrjöngés után egyetlen antifasiszta hang meg nem szólal a tereken (azon túl, hogy roma szónokok harsányan kijelentik, hogy ők bizony „nem migránsok”, hanem „jó magyarok”), világosan mutatja, hogy mi a helyzet Magyarországon. Meg azt is kijelentik ismételten, hogy „a baloldal” (amelyen az MSZP vezette koalíciókat érti ma mindenki, sajnos) magukra hagyta a romákat, ami igaz (vö. evvel), de amit a balközép szégyenteljes veresége után nem túl hősies dolog mindenekfölött hangsúlyozni. De ami igaz, az igaz: a szoclib balközép olyan cigányellenes (az e tekintetben eleinte kitűnő SZDSZ szétzüllése óta), mint ide Lyukóvölgy.
Ameddig ebben a középponti kérdésben a magyarországi és a Duna-medencei magyar baloldal nem kezd igazat beszélni, addig minden osztályharcos és egalitárius, antineolib és antineokon beszéd nem lesz több, mint kifogás.
Ürügy.
Kitérés a küzdelem elől.
Árulás.
