Amikor leülök és megírok egy véleménycikket, két egymással ellentétes felelősség viaskodik bennem. Felelősségem van abban, hogy reményt és hitet adjak azoknak, akik olvasnak. Abban a rendszerben, amiben milliók vannak semmibe véve, vagy hazaárulónak bélyegezve, milliók élnek kiszolgáltatottságban, és a rendszer egyik alapeleme, hogy mentálisan nyomja el ezeket az emberekre, van felelősségem abban, hogy mit veszek el amúgy is megroggyant jövőképükből és hitükből.
De felelősségem van abban is, hogy szembenézzünk a valósággal. Már csak azért is, mert állampolgárok sokasága ad pénzt hétről hétre arra, hogy főállásban politikával foglalkozzak, megnézzem, megvizsgáljam azokat a helyzeteket, amelyeket ők nem tudnak, mert nincs erre idejük, energiájuk.
Láttatni kell azt, milyen állapotban vannak azok az erők, amelyeknek az a feladata, hogy a rendszer alternatíváján dolgozzanak. Ebben azért van felelősségem, mert a változáshoz egyszerűen elengedhetetlen, hogy működjenek, és jó irányba hassanak ezek az erők. Kritizálnom kell.
De felelőségem van abban is, hogy a csodavárással leszámoljunk, hogy bemutassuk azt is, a rendszer stabil, nem fog holnap bedőlni.
A rendszer ellen lázadni képes tömegek elzárása az információtól, és a politizálás eszközeitől, a politikailag potens, tudással, és pénzzel rendelkező felsőközéposztály megvásárlása, a Fidesz-oligarchák feltőkésítése, a nemzetközi nagytőke rendszer mellé állítása a kedvezmények által, az EU-s támogatásokból épített növekedés, és az, hogy az EU és Németország mellett a rendszer külső konszolidációja érdekében más lábakat is épít a Fidesz (Oroszország, Kína), ezek a folyamatok együttesen azt eredményezik, hogy a rendszert máról holnapra nem lehet lebontani.
Sőt, felelősségem van abban is, hogy arról írjak, mi az esélye a globális kapitalizmusban, amiben élünk, a magyar felzárkózásnak, a harmadik utas magyar álomnak, a valódi demokrácia megteremtésének az oligarchisztikus demokráciával szemben.
Pontosan ezért felelősségem van abban is, hogy szembeszálljak a csodavárással, és a realitásról beszéljek.
De már a fenti pár bekezdésből is látszik, hogy ez tényleg két élesen szembenálló szempont.
Januárban úgy döntöttem, egy utolsó cikkben összefoglalom, miért nem valószínű, hogy változás lesz, mégis keményen beleállok abba, hogy mindent meg kell tenni érte. Mert a politika bizonytalan dolog, és egy minimális változásra mindig van esély.
Miközben mozgosító publicisztikákat írtam a választásra, végig az járt a fejemben, hogy igen, nagyobb az esélye, hogy itt nem lesz ellenzéki győzelem, és így a győzelembe vetett hittel jó eséllyel hamis reményt táplálok az emberekben. Azt a kérdést tettem fel magamnak unos-untalan, szükségszerű-e az, hogy ezt az esélyt meghagyom, és valójában tisztában vagyok-e azzal, hogy a pillanatban, amikor kiderül, hamis reményt tápláltam, az is kiderül, hogy átvertem magamat is.
Április 8-a óta arról írom a publicisztikákat, miért áll hazugságban az ellenzék, amikor nem a Fidesz elsöprő győzelméről, hanem a legfeljebb pár tízezer szavazatot érintő választási csalásokról beszél a kormánypárt 2,6 millió szavazója mellett. (Miközben egyébként lehetne a rendszerszintű, a választást érdemben befolyásoló tényezőkről is beszélni). Arról írok, hogy az összefogás-diskurzus miért káros, hogy egy kordonbontás nem fogja a rendszert lebontani, hogy ne várjuk a megváltást.
Mindeközben pedig arra gondolok, hogy ha szembenézünk ezekkel az igazságokkal, akkor vajon mi marad az ellenzéki politikából, ha pedig esetleg nem maradna semmi, akkor milyen valós értelme van még ebben az országban politikával foglalkozni? Miben higgyünk mi, akiket mentálisan, politikailag, anyagilag, vagy más módon megaláz és megnyomorít ez a rendszer? Ha tényleg nincs semmink, lehet-e abból várat építeni? Hogy mondhatnám azt a kényelmes középosztálybeli életemből a megalázottaknak és megnyomorítottaknak, hogy ne bízzatok semmiben, vége? És vajon igazat mondanék-e, ha a realitások talaján maradva kiszámolnám azt, hogy 2,45% esély van a rendszer lebontására? Hát nem az a dolga az ellenzéknek, hogy megragadja ezeket a 2,45%-nyi esélyeket?
De ott van az a kérdés is, amit minden gondolkodó embernek fel kell tennie magában a cselekvés szünetében. Mi van ha tévedek, mi van ha nincs igazam?
És akkor most itt a cikk végén kéne jönnie a feloldásnak. Amiben megmondom, hogy mi a tuti. De nem tudom, hogy mi a tuti. Azt gondolom, hogy ezek létező dilemmák. Azt is gondolom, hogy ilyen-olyan formában sok ember, nem csupán írással vagy megmondással foglalkozó ember fejében lejátszódnak.
