„Ennek a hazának a sorsa nemcsak a mi sorsunk. Ennek a hazának a sorsa azoké is, és elsősorban, és főleg azoké, akik utánunk következnek.” (Kéthly Anna)

Mivel az első sokkon már nagyjából mindenki túljutott, de folyamatosan érkeznek az újabbak, érdemes talán egy kicsit lenyugodni, venni egy levegőt, és tartani egy rövid eposzi seregszemlét.

A helyzet az, hogy bár nagyon kellene valami biztatót mondani, optimistán nekifutni az előttünk álló éveknek, de jelenleg legfeljebb annyit látunk, hogy van egy totálisan szétesett ellenzékünk, egy számszerűen ugyan nagy, de irányultságát tekintve konfúz tüntető tömegünk, mindezt megfejelik a realitásoktól elrugaszkodott elvárások és a túloldalon egy elszánt kétharmad dől éppen hátra a bársonyszékében.

Ahogy azt ilyenkor a bölcs emberek mondani szokták: innen szép nyerni.

8 év a Nemzeti Együttműködés Rendszerében kegyetlenül fárasztó volt, mindannyiunknak (igen, kormányoldalon is fárasztó lehetett, nem könnyű ám folyamatosan rettegni láthatatlan ellenségektől, és gyűlölni jelen nem lévő személyeket).

Elfáradtunk mi is a nagy ellenállásban, leginkább azért, mert folyton új frontok nyíltak, és mi nem egyszerűen átvonszoltuk magunkat egy másik lőállásba, hanem folyton nekiálltunk egy teljesen új védőbástyát építeni. Az igazi probléma talán az volt, hogy minden új belépő nulláról akarta kezdeni az építkezést.

A mozgalmak ugyan valamennyi tudást átmentettek egymástól, de többnyire azért jól láthatóan megpróbálták elkülöníteni magukat elődjeiktől. Így folytonos munka helyett szórványos fellángolások voltak, amelyek egy része ugyan fel tudott mutatni eredményeket (gondoljunk csak a Nolimpia kezdeményezésre vagy a 3-as metró akadálymentesítésére),

az egyes ügyek mentén történő megmozdulások azonban nem tudták megtartani bázisaikat, a nagy nyomás és a sok támadás miatt könnyen kiégtek, elfogytak, és társadalmi támogatottság híján feledésbe is merültek. Hogy aztán jöjjön a következő.

A demokratikus ellenzék pártjai pedig egész egyszerűen megspórolták magunknak a szembenézést az elkövetett hibákkal. És teljesen mindegy, hogy egy párt a rendszerváltás óta velünk van, vagy egészen friss belépő – olyan megújulást, ami a társadalom számára is élhető alternatívának tűnik, és amely képes a politikába már belefásult tömegeket felrázni (most is volt két és félmillió választópolgár, aki voksolni sem ment el), és elhitetni velük, hogy a politizálás közügy, nem tudtak felmutatni. Igaz, ebben benne van az is, hogy maguk a pártpolitikusok is foggal-körömmel ragaszkodnak ehhez a pozíciójukhoz, a belső érdekek mentén történő politizálás pedig jól láthatóan a megújulás gátja volt – ezt, a bizonytalanságot és a folyamatos irányváltásokat pedig a választók nem nagyon viselték jól.

Gyakorlatilag tehát nem vagyunk előrébb semmivel, mint ahol az elmúlt években toporogtunk – csak sajnos az a helyzet, hogy a kormány viszont nem tétlenkedett eközben, és törvényei, médiafölénye és tanulékonysága révén olyanná formálta körülöttünk Magyarországot, hogy most éppen sokkal nehezebb lenne kibillenteni a hatalmából, mint korábban bármikor.

Ha ehhez hozzátesszük, hogy még meg sem alakult az új kormány, de máris elkönyvelhettünk néhány fájó veszteséget, valóban nehéz optimistának lenni.

Az elmúlt két hétben egyetlen dolgot könnyeztem meg – azt a pillanatot, amikor Papp Réka Kinga a Feles utolsó adásában felhajtja az utolsó felest (és ezzel búcsút mondtunk bizonytalan időre a Gulyás Márton által vezetett Slejmshow műsorainak).

Még nem tudjuk felmérni, hogy a jövőben milyen veszteségeink lesznek, a Magyar Nemzet bezárása elvett viszont már egy újabb szeletet a nyilvánosságból, a Feles (számomra sokkal, de sokkal fájdalmasabb) befejezése is egy elveszített értéke az ellenzéki közéletnek, Soros György alapítványának, az Open Society Foundations (Nyílt Társadalom Alapítvány) kivonulása még a Stop Soros-törvény elfogadása előtt felvillantja a civil szervezetekre váró nehézségeket.

Nyilván lesznek még hasonló kivonulások a közéletből, amik tovább nehezítik majd az ellenzék dolgát, és amelyek személyesen is megviselnek majd minket.

Egy Fidesz-szavazó olvasónk a napokban azt írta nekem, hogy egy demokráciában az ő mindennapi életét a politika nem befolyásolja. És bár persze hitegethetjük magunkat azzal, hogy

amíg nem nekünk küldik el a selyemzsinórt, addig nincs ránk befolyással a politika, de pont ezek a veszteségek mutatják meg a legjobban, hogy ez nem igaz.

Mert minden olyan érték, ami elveszik, meghal a jelenlegi politikai közegben, még akkor is, ha épp közvetlen kapcsolatban nem is állunk vele, és így nem látjuk át a tényleges tevékenységét, egyrészt tovább gyengíti a demokráciát magát is (és e tekintetben már tényleg nem állunk valami fényesen), másrészt a társadalmat is megkárosítja – ezer módon. A sajtószabadság csorbítása éppúgy, mint a civil szervezetek vegzálása, a teljes magyar társadalom érdekei ellen dolgozik.

Ha nincs sajtó, aki dokumentál és feltár, elvesznek a legfontosabb ügyek. Ha nincs civil szféra, akkor a sérülékeny csoportok érdekeit senki sem képviseli. Ha nincs ellenzéki politizálás (és ebbe a pártpolitika éppúgy beletartozik, mint a mozgalmi tevékenység), végleg feladjuk a kontrollt az államhatalom felett.

Ne áltassuk magunkat: a centrális erőtér attól működik jelenleg, hogy minden ellenállási formára tökéletes ellenszert talált. A Parlamentben éppúgy, mint az utcán tüntető tömeggel szemben, teljes közönnyel viseltetik. És ha nem tanulunk a magunk által elkövetett hibákból, akkor esélyünk se lesz megtalálni azt az utat, aminek a végén kiléphetünk a NER fullasztó zártosztályáról a friss levegőre.

Épp ezért iszonyatosan fontos, hogy a megmaradt értékeinket még nagyobb elszántsággal védjük, támogassuk, segítsük.

Ez a nulladik lépés, amivel nekifuthatunk (már megint) az ellenzéki munkának.

De ami a legfontosabb: ne legyünk türelmetlenek. Nyilván a Fidesz sem 10 perc alatt dobta össze a varázsreceptet, hanem hosszú évek szívós munkájával építette fel a megbonthatatlannak tűnő rendszert. Szóval ne várjuk, hogy valaki más pillanatok alatt lebontja – helyettünk.

Kéthly Anna szavai ma is éppúgy érvényesek, mint egykor: ha valamiért, akkor a jövőért kell küzdenünk, hogy Magyarország valóban demokratikus, jogállami alapokon nyugvó, igazságos és szolidáris ország lehessen. Nem egy sétagalopp, de jobb dolgunk a következő 4 évben nagyon úgysem lesz.