Én például remekül el tudom mondani, hogy milyen országban nem akarok élni. Olyanban, aminek kerítés van a határán. Olyanban, ahol emberek fagynak meg télen, mert nincs pénzük fűteni. Ahol az oktatás szegregál, 16 évesen utcára dob gyerekeket, és elveszi a jövőjüket. Ahol a munkaerőpiaci „világsikert” közmunkának nevezik. Ahol arra ébredek egy reggel, hogy egy 60 éves múltra visszatekintő napilapot bezárnak. Ahol a miniszterelnök nőügyekkel nem foglalkozik, de szenvedélyesen köpdösi a szotyihéjat az üresen kongó, de böszmedrága stadionok betonjára. Soroljam még?

Ha viszont azt kérdezné valaki, hogy április 8. után hogy nézne ki az az ország, amiben viszont akarnék élni – csak elvont fogalmakban tudok gondolkodni.

Szolidáris. Igazságos. Demokratikus.

Iszonyatosan szeretnék hinni benne, hogy lehet Magyarországból ilyen országot csinálni. Muszáj, hogy higgyek benne, ha másért nem, akkor azért a négymillió magyar állampolgárért, akik mélyszegénységben vagy annak a környékén élnek, azokért a fiatalokért, akik még el se kezdték a jövőt, azokért az idősekért, akik tisztességgel végigdolgoztak egy életet. A fogyatékos emberekért, akiket jelenleg perifériára tol az állam, az LMBTQ-közösségért, amely még mindig olyan jogokért küzd, amelyek minden embert megilletnek. A betegekért, akik jobbat érdemelnek a penésztől csöpögő egészségügynél, a dolgozókért, akiknek tisztességes bér járna az elvégzett munkáért. Soroljam még?

Szóval én szeretnék hinni abban a Magyarországban, amelyik szolidáris a sérülékeny csoportokkal, befogadó és elfogadó. Szabad.

Épp ezért napok óta inkább dühös vagyok, mint bizakodó (pedig volt, amikor nagyon bizakodó voltam). Dühös, mert tegnap(!) a családommal úgy küldözgettük körbe egymásnak, hogy Csepelen (ahol majd szavazunk) Szabó Szabolcs lett az egyetlen talpon maradt demokratikus ellenzéki jelölt, mintha az ötös lottót nyertük volna meg.

Dühös vagyok, mert négy nappal a választások előtt az ellenzéki politikusok úgy alkudoznak a körzetekről – és emiatt nyilván a jövőnkről is –, mint a halaskofák („Tíz jelölttel több lett, maradhat?”). Amire nem volt elég 4 év, azt tényleg 4 nap alatt kell még egy kicsit tovább habosítani?

Dühös vagyok, mert egy szakadék peremén játsszuk ezt a kutyakomédiát, miközben volna ennél jóval fontosabb dolgunk is: meggyőzni a választópolgárokat arról, hogy igenis létfontosságú, hogy elmenjenek szavazni, hogy közösen döntsünk a jövőnkről.

Ehhez képest most azt látom, hogy az ellenzék a hét elején tökön lőtte saját magát, azóta meg csak kapkodjuk a fejünket, hogy ki, hol, kinek a javára lép vissza, és politikusok Facebook-posztjain töprengünk, hogy vajon akkor úgy értették-e vagy sem, kacsa-e vagy liba, széna vagy szalma, igen vagy nem.

Ennél a magyar választópolgárok jóval többet érdemelnének.

Felelős politikus, aki nem kampánypénzekért, nem saját érdekét előre helyezve cselekszik, nem engedheti meg magának, hogy eljátssza a választók bizalmát, ilyen kevéssel a választások előtt.

Április 8-án persze, hogy el kell menni szavazni. Hiszen a választás, ahogy azt már mi is megírtuk többször is, a demokrácia ünnepe.

De 2018-ban ennél jóval több is: a demokráciáért, az igazságosságért, a szolidaritásért küzdünk április 8-án.

És ma ezek nem túlzó szavak, 8 év a centrális erőtérben bőven megtanított minket arra, hogy le lehet bontani tégláról téglára a jogállamiságot. Olyan határokat lépett át a kormány, a gránitszilárdságú alkotmány árnyékában, amelyekről el se tudtuk képzelni, hogy alig 27 évvel a rendszerváltás után át meri lépni őket bárki. A demokrácia alappillérei rendültek meg, és senkinek ne legyen kétsége a felől, hogy nehéz lesz őket visszabillenteni, bármilyen felállású kormányváltás esetén.

De most éppen még csak ott tartunk, hogy a demokrácia ünnepének nevezett választás lényegében dühről, dacról, félelemről szól. Persze, négy éve is erről szólt, és már akkor is azt mondogattuk egymásnak, hogy atyaég, ez most már nagyon durva, lehet ennél mélyebbre süllyedni? (Ó, persze, lehet.)

Szóval ha valamiért fontosnak tartom, legalábbis ma, három nappal a választások előtt, hogy elmenjek szavazni, akkor az talán ez: azért élek a választójogommal, mert négy év múlva már nem ilyen környezetben akarok választani.

A következő négy évben pedig látni akarom, hogy Magyarország felelős kormánya azon dolgozik, hogy egy olyan országot építsen, ahonnan sem én, sem a rokonaim, a barátaim, az ismerőseim, a munkatársaim nem akarnak fejvesztve elmenekülni.

De ahhoz, hogy egyáltalán eljussunk idáig, a következő napokban annyit legalábbis minden, kormányváltásban érdekelt pártnak kötelessége lenne megtenni, hogy az ellenzéki térfélen történő csatározások (#2014) helyett arra koncentrál, hogy a szavazók fülébe mantrázott taktikai szavazáshoz szükséges feltételeket megteremtse. Aki ezt nem teszi meg, az nem csak a saját pártszimpatizánsai, de az összes magyar választópolgár bizalmát eljátssza.

Még egyszer, utoljára kérdezem: megéri?