A különböző illiberalizmusok általában a kisebbségek megtámadásával kezdik pályafutásukat: a kisebbségek könnyű célpontot jelentenek, általában léteznek már velük kapcsolatban hosszú hagyományokkal rendelkező előítéletek, sztereotípiák, amelyeket lehet aktiválni, sőt sok esetben a hátrányos megkülönböztetés intézményrendszerei is ott vannak, épp csak kicsit le kell porolni őket, fel kell varrni rajtuk a ráncot.

Miközben Orbán Viktor a nemzetállamok megerősítését hirdeti, és ha kell óriásplakátokon is pocskondiázza az államok feletti emberi jogi garanciákat (ld. pl ENSZ), addig mintha magasról tenne arra, hogy vajon ez a nemzetállami logika mit is jelent a környező országokban élő magyar kisebbségeknek.

Nem árulok zsákbamacskát: általában diszkriminációt jelent. A 888 nevű kormányközeli portál nemrégiben amiatt rohant ki, hogy „Sorosék csak keresztülnyomták az albán nyelvtörvényt” Macedóniában, ami ellen Orbán helyi szövetségese, a tavaly ősszel csúfos módon megbukó Nikola Gruevszki jó ideje harcol. A kérdéses nyelvtörvény például garantálta a Macedóniában élő albán kisebbség nyelvhasználati jogát.

Ha a szövegben kicserélnénk a macedónt románra, a kisebbségi albánokat kisebbségi magyarokra, akkor az bármikor lejöhetett volna valamelyik magyarellenes ultranacionalista román szennylapban is, hogy ugye a fránya „Sorosék” védenék a kisebbség nyelvhasználati jogait, és elrabolnák Erdélyt Romániától.

Szóval így állunk illiberalizmus-ügyileg, és ezzel a Fidesz határon túli magyarokat támogató politikájának őszintesége is érdekes megvilágításba helyeződik.

A macedón példát persze könnyen félre lehet söpörni azzal, hogy az Európai Unión belül azért mégiscsak másképp állnak a dolgok. Pedig ez nem így van. 2009-ben Szlovákia már fél évtizede volt az EU tagja, amikor szigorított a nyelvtörvényén, amelynek hatására előállhattak olyan abszurd helyzetek, hogy egy magyar anyanyelvű orvos és egy magyar anyanyelvű páciens csak pénzbüntetést kockáztatva szólhatott egymáshoz magyarul a rendelőben.

A törvényen aztán 2011-ben enyhítettek, de ez nem jelenti azt, hogy a kisebbségi nyelvhasználat vagy a kétnyelvűség megfelelő módon lenne intézményesítve az országban.

(Az már csak hab a tortán, hogy a szlovák nyelvtörvény szigorítója az a Robert Fico, aki Orbán Viktor kebelbeli jóbarátja, és akit a Habony Művek teljes erőbedobással védelmezett az utóbbi hetekben „Soros” – valójában saját feldühödött népe – ellenében.)

Szlovákia nem az egyetlen EU-s ország, ahol gondok vannak az őshonos etnikai kisebbségek jogainak garantálásával. Az Európai Unió pedig valódi jogszabályi eszközökkel nem rendelkezik ezen jogok tiszteletben tartásának kikényszerítésére.

A kelet-európai országok esetében még a csatlakozási fázisban volt mozgástere Brüsszelnek, az EU-csatlakozás feltételeit megfogalmazó koppenhágai kritériumok tartalmaztak előírásokat a kisebbségek jogainak védelmére. Ennek köszönhetően a régió etnikai kisebbségeinek helyzete látványos javuláson ment át.

A 21. század első évtizede tehát kétségtelenül aranykort jelentett ezeknek a kisebbségeknek, köztük a magyarnak is. De ahogy a szlovák példa is megmutatta, a csatlakozás után az Unió intézményeinek már nem állt rendelkezésükre olyan normarendszer, amelyhez mérhették volna a különböző nacionalista kormányzatokat. A második évtizedre pedig elmúlt az eurooptimizmus, sorra jöttek felszínre a különböző válságok, és világossá vált, hogy a más mértékben, de amúgy kivétel nélkül meggyengült államok egyre képtelenebbek tisztességes, méltóságteljes életet biztosítani a polgáraiknak.

A kiterjedt válságok egyik tünete az lett, hogy a kontinens keleti és nyugati felében egyre erősebb etnikai keretben megfogalmazott konfliktusok szöktek szárba. A skót, katalán vagy épp korzikai szeparatizmusok megerősödése mellett, itt nálunk is újra hangosabbak lettek a különböző kisebbségellenes hangok, mint az államok válságának legkézenfekvőbb tünetei és álmegoldásai.

A kárpát-medencei magyar kisebbség politikai képviselői már jó ideje megfogalmazták azt az igényt, hogy az Európai Unió átfogó normarendszer keretei között szabályozza az etnikai kisebbségek jogait.

Erre tett javaslatot az az európai polgári kezdeményezés, amelyet még 2013-ban indított útjára Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (angolul Federal Union of European Nationalities, FUEN), a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a Dél-Tiroli Néppárt (SVP) és az Európai Nemzetek Ifjúsága (Youth of European Nationalities ), és amelyre az aláírásgyűjtés hosszú jogi harcok után tavaly májusban kezdődhetett el.

Ez lett az ún. Minority SafePack, amely többek között a kulturális és nyelvi sokféleség védelmét és előmozdítását, illetve a támogatási programok nemzeti kisebbségek igényeit figyelembe vevő átalakítását kéri az Uniótól.

Egy európai polgári kezdeményezésnek 1 millió aláírást kell összegyűjtenie az EU legalább 7 tagállamában. A Minority SafePack most már célegyenesbe érkezett, jövő keddig, tehát április 3-ig lehet még aláírni. A minimálisan szükséges kvóta már 8 tagállamban (Magyarország, Románia, Szlovákia, Lettország, Spanyolország, Horvátország, Bulgária és Dánia) összegyűlt, az egymilliós határ megugrásához pedig még olyan 20 ezer szignóra van szükség.

Ha összegyűlik a szükséges számú aláírás, akkor az Európai Bizottságnak napirendre kell vennie a kérdést, tárgyalnia kell az etnikai kisebbségek jogairól. Ami már önmagában fontos üzenet, hiszen a kérdés nem csupán a kelet-európai „nemzetállami” vezetőket érinti kényelmetlenül, de Spanyolországot, Franciaországot  és más önmagát homogén vagy „színvak” államként meghatározó országot is.

A kezdeményezés aláírása 10 percet sem vesz igénybe, online is elvégezhető erre a linkre kattintva. Ennél egyszerűbb mód az európai politika befolyásolására kevés létezik, úgyhogy mindenképp érdemes élni vele. Egy pár perc ráfordításával pedig etnikai kisebbségek egész sorának (erdélyi, felvidéki magyarok, balti oroszok, romák, bulgáriai törökök, katalánok, stb) életét tudjuk jobb irányba befolyásolni.

Az illiberalizmusok korában ez elég nagy szó.