Mert ez az ország a miénk is.

Magyarország miniszterelnökének március 15-i beszéde még ebben a kampányban is új „minőséget” jelent. Az ország kisebbsége által támogatott miniszterelnök „erkölcsi, politikai és jogi” megtorlást jelentett be az őt nem támogató pártok, szervezetek, állampolgárok, tehát az ország többsége ellen, ha megnyernék a választásokat. (Jegyezzük meg, közben Karácsony Gergely és Vona Gábor is arról beszélt, békét szeretne teremteni az országban.)

A helyzet az, hogy a miniszterelnök szavait az elmúlt 8 év kormányzása után (a független intézmények és a média bedarálása, illetve az ország szétlopása után) nem lehet nem komolyan venni, és

nem lehet máshogy értelmezni, mint úgy, hogy mindent le fognak darálni, ami még nem az övék ebben az országban.

Bő három hét van hátra a választásokig, és ennek a három hétnek a tétje elég könnyen lefordítható. A kérdés az, erre a három hétre hónapok, évek vagy évtizedek múlva úgy fogunk-e visszaemlékezni, hogy ez volt az a három hét, amikor mindent elkövettünk, hogy megakadályozzuk a katasztrófát, és elvettük a Fidesztől a parlamenti többségét, vagy úgy emlékszünk majd vissza, hogy miért nem tettünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy megakadályozzuk a Fidesz újabb győzelmét.

Mert ez a választás a magyar népen múlik már, és nem csak azon, hogy elmegyünk-e április 8-án, és csöndben, az urna magányában behúzzuk-e az ikszet a legerősebb ellenzéki jelölt mellé, illetve a másik szavazólapon a számunkra legszimpatikusabb párt mellé. Ez csak a minimum, ennél sokkal többet kel tennünk.

A választás ugyanis nem a pártok együttműködésén áll vagy bukik, hanem az emberek együttműködésén. Függetlenül attól, hogy a következő napokban a fokozódó nyomás dacára mit döntenek a pártok.

Van mit tennünk, és ezt meg is kell tennünk.

A legfontosabb nyilvánvalóan, hogy menjünk el szavazni. De nem csak erre van szükség, hanem arra is, hogy minél többen a kormányváltás hangjává váljunk.

Felül kell emelkednünk a félelmeinken, a rossz érzéseken, hangosan és érthetően kell beszélnünk arról, mi a mi álláspontunk. Annak a csöndes többségnek, amely eddig a kisebbség elnyomásában élt, hangos többséggé kell válnia.

Meg kell szólalnunk a baráti társaságban, a családi ebéden, a munkahelyi beszélgetésben, a kocsmázásban, és a közösségi médiában, és higgadtan érvelve minél több embert meg kell győzünk arról, hogy el kell menni szavazni április 8-án.

De nem csak erről kell meggyőzni minél több embert, hanem arról is, hogy ossza meg szavazatát a két szavazólapon, amelyet majd a fülke ajtajában kap.

A listás szavazólapon a számára legszimpatikusabb pártot jelölje, míg az egyéni képviselőről szóló lapon jelölje be a helyben legerősebb ellenzéki jelöltet. Még akkor is, ha nem kedveli azt a pártot, amelyik delegálja őt.

A legesélyesebb jelölt megtalálása nem a legkézenfekvőbb minden körzetben, és jó pár kutatást fogunk még látni a választásokig, de egyelőre talán a Taktikai Szavazás nevű oldal ad leginkább jó képét arról, ki lehet a legesélyesebb ellenzéki jelölt. Emellett 18 választókerületben a Közös Ország Mozgalom felmérései is fontos iránymutatást adhatnak.

A helyzet nem egyértelmű más téren sem. Azt tudjuk, hogy a közvélemény-kutatások, ahogy 16 éve mindig, felülmérik a Fideszt, de hogy mennyivel, már csak azért sem tudjuk, mert sosem volt még ilyen magas a választ megtagadók aránya.

De egy dolog biztos:

1. ha a következő három hétben megmozdulunk, kinyitjuk a szánk, meggyőzzük az ismerőseinket,
2. ha az ellenzéki szavazók egy jó része átszavaz a legerősebb ellenzéki jelöltre, és
3. ha 70 százalék fölött lesz a részvétel,

akkor a Fidesz elveszíti parlamenti többségét.

A feladat tehát adott, a lehetőség megvan, éljünk vele. Mert április 8-a után már nem lesz hova hátrálni.

(címlapkép: Zsolnai Péter)