A Fidesz által egyoldalúan elfogadott új választási rendszer nehezen feloldható erkölcsi, stratégiai és taktikai dilemmák sorozata elé állítja az ellenzéki pártokat.

A 2010-es kormányváltás óta Magyarország napról napra vált egyre igazságtalanabb és egyre kevésbé szabad országgá. A Fidesz hatalmának a megtörése alapvető társadalmi érdek. Ebből következik, hogy az ellenzéki pártok mindegyikét súlyos felelősség terheli azzal kapcsolatban, hogy a választásokra való felkészülés során mit tesznek – és mekkora áldozatokra hajlandóak – a Fidesz által elnyert parlamenti mandátumok visszaszorítása érdekében.

Ami ezzel szemben nem egyértelmű, az ennek a mikéntje, vagyis az, hogy mi a Fidesz kétharmados vagy akár egyszerű többségének a megakadályozása szempontjából optimális választási stratégia.

Ennek a kérdésnek a megválaszolása egyaránt függ a választói magatartással kapcsolatos vélekedésektől, a kormányváltás rövid- és hosszútávú kilátásainak a mérlegelésétől, valamint attól a politikai és erkölcsi problémától, hogy miként állítjuk sorrendbe a Fidesz leváltásának a célját és azokat az egyéb politikai szempontokat, amelyeket esetleg – legalábbis részben vagy átmenetileg – fel kellene áldoznunk annak oltárán.

Ezzel összefüggésben az ellenzéki pártok felelőssége nem csupán abban áll, hogy helyes választ adnak-e a fenti dilemmákra, hanem abban is, hogy a válaszkeresés során milyen politikai törésvonalakat jelölnek ki, erősítenek meg vagy éppen igyekeznek elmosni, gyengíteni vagy meghaladni.

A  legelső ezek közül természetesen a Fidesz (és a KDNP) és az ellenzéki pártok közötti törésvonal.

A második törésvonal a 2010 előtti politikai uralkodó osztály pártjait – alapvetően az MSZP-t és a DK-t – választja el azoktól az ellenzéki pártoktól, amelyek még nem voltak kormányon, és amelyek vagy az előbbiekkel, vagy pedig az előbbiek és a Fidesz alkotta kétosztatú politikai mezővel szemben határozzák meg magukat. Ennek a törésvonalnak az igazolására szolgál a „XXI. századi pártok” kategóriája, ami aszimmetrikus ellenfogalomnak ügyes, politikai ürességét azonban jól mutatja, hogy egyaránt használatos olyan egymástól elvben markánsan eltérő ideológiájú pártokra, mint  az LMP, a Jobbik és a Momentum.

A harmadik törésvonal a szélsőjobboldali, rasszista, idegengyűlölő, homofób, a liberális jogállam eszméjét és garanciáit tagadó pártokat – a Fideszt és a Jobbikot – választja el az ún. „demokratikus ellenzéktől”, vagyis a liberális, baloldali vagy zöld ellenzéki pártoktól.

Az utóbbi két törésvonal kijelölése jelenleg jórészt az ellenzéki pártok helyezkedésének és önigazolásának az eszköze – noha ezek a törésvonalak valódi és fontos politikai értékkülönbségeket is magukba foglalnak. Éppen emiatt gondolom – ahogyan azt korábban részletesebben kifejtettem –, hogy mind a legsürgetőbb, egyenlősítő társadalompolitikai célok megvalósítása, mind pedig ennek előfeltétele: az Orbán-rezsim lebontása szempontjából az lett volna kívánatos, ha az alapvetően többségi elvű választási rendszer szempontjából fenntarthatatlan mértékben szétaprózódott ellenzéki pártok közül azok között alakul ki szorosabb (akár a pártok egyesülését is magába foglaló) együttműködés, amelyek mindhárom fenti törésvonal esetében ugyanazon az oldalon helyezkednek el.

Ez,  vagyis az „Új pólus” stratégiája meghiúsult, de félő, hogy a fenti dilemma feloldására adott válaszok – pontosabban a dilemma elodázásával és ily módon a Fidesz indokolatlanul jó választási eredményhez segítésével kapcsolatos felelősség egymásra hárításáról szóló játszmák – további tartós politikai károkat okoznak.

Ebből a szempontból terveztem vitába szállni – nem a vádaskodás, hanem az aggodalom és a baráti egyet nem értés hangján – a Lehet Más a Politikával, amelynek a munkájában egyébként még a párt formális megalakulása előttől kezdve évekig részt vettem, és amelynek azóta is visszatérő szavazója vagyok.

A Fideszen kívüli világban is lopakodva, de biztosan terjeszkedő szélsőjobboldali hegemónia szempontjából éppen elég probléma ugyanis, hogy egyes választókerületekben a győzelemre esélyes jelöltek közül a választópolgárok kizárólag a Fidesz és a Jobbik jelöltje közül választhatnak majd. Nekik – és ez nem az ő hibájuk, akárhogy is döntsenek – a jelen állás szerint egy szélsőjobboldali párt jelöltjére kellene szavazniuk akkor, ha a szavazatukkal elsősorban annak a szélsőjobboldali kormánynak a leváltásához szeretnének hozzájárulni, amely mostanra talán már több szempontból szélsőségesebb a Jobbiknál, és – éppen amiatt, hogy hatalmon van – rövidtávon nagyobb veszélyt is jelent a magyar társadalomra. Hasonló erkölcsi probléma az ellenzéki pártok esetében, hogy igazolható-e a Jobbikkal való együttműködés bármilyen formája a Fidesz hatalmának a visszaszorítása érdekében ^[1] – ami a Jobbik támogatásával elért hódmezővásárhelyi ellenzéki győzelem óta a korábbiaknál is élesebben merül fel.

Az LMP szövetségi politikája ráadásként az utóbbi időben azt a látszatot keltette, mintha a szélsőjobboldalt a nem-szélsőjobboldali pártoktól elválasztó törésvonalat kevésbé tartaná politikailag és erkölcsileg fontosnak, mint a 2010 előtti uralkodó osztály pártjait a többi ellenzéki párttól elválasztó törésvonalat.

Erre utalt legalábbis, hogy míg a Jobbikkal nyitottak voltak a választási együttműködésről való tárgyalásra, erre Gyurcsány Ferenc, vagyis a 2010 előtti posztszocialista uralkodó osztály megtestesült szimbólumának a pártjával egészen Szél Bernadett tegnapi nyilatkozatáig nem voltak hajlandóak. Ezt a sajnálatos látszatot erősítette az is, ahogyan az eddigi egyetlen (az oktatás témájában szervezett) miniszterelnök-jelölti vitán Szél Bernadett visszatérően az MSZP-t kritizálta (többnyire egyébként joggal), Vona Gábor és a Jobbik elképzeléseivel azonban egyetlen egyszer sem helyezkedett szembe – pedig ahogyan Karácsony Gergely hozzászólásai ezt demonstrálták, erre bőven lett volna alkalma és oka.

A párt álláspontja pedig továbbra is az, legalábbis egyelőre, hogy kizárólag akkor nyitottak az egyéni választókerület-szintű koordinációra, ha abban az MSZP mellett a Jobbik is részt vesz. Az LMP tehát a jelen állás szerint nem csupán elfogadhatónak vagy kívánatosnak tartja a Jobbikkal való választási együttműködést, hanem bármiféle további választási együttműködésben való részvételük feltételéül szabják, hogy abban a Jobbik is részt vegyen. ^[2]

Az ebben rejlő erkölcsi problémától egy pillanatra eltekintve, ezt az álláspontot az elsődleges és másodlagos pártpreferenciákról való jelenlegi tudásunk önmagában nem indokolja: számos egyéni választókerületben egy részleges, tehát Jobbik nélküli koordináció is jelentősen növelné az ellenzéki győzelem esélyét, miközben a Jobbikot is magába foglaló koordináció bizonyos választókerületekben – legalábbis Budapesten – akár még csökkentheti is azt.

Ezért is tűnik úgy, hogy az LMP eddigi álláspontját jelentős részben az a kettős cél határozta meg, hogy egyrészt másra hárítsák a jelenleginél szélesebb körű ellenzéki együttműködés elmaradásával kapcsolatos felelősséget, másrészt pedig már megelőző jelleggel ellensúlyozzák, illetve csökkentsék azt a párt hitelességén esett csorbát, amit „a szocikkal” – és közvetve „a gyurcsánnyal” – való esetleges választási együttműködés (ha az mégis megvalósulna) vagy akár csak az arra való nyitottság jelentene a párt számára.

Egy párt természetesen helyesen teszi, ha vigyáz a hitelességére, a szavahihetőségére és az erkölcsi tőkéjére – ez önmagában nem rossz vagy rosszhiszemű indok, sőt. (Ráadásul az LMP-nek van is mire vigyáznia.)

Olyan feltételekhez kötni az LMP bármiféle további ellenzéki választási együttműködésben való részvételét, amelyek teljesülése – a többi érintett ellenzéki párt eddig megismert határozott, és tegnap újra elismételt álláspontjára tekintettel – legalábbis igen valószínűtlen: ez már nem igazán jóhiszemű magatartás viszont, de nem is ez az, amit szóvá szerettem volna tenni.

Legalább ilyen súlyos probléma, hogy mindeddig úgy tűnt, mintha az LMP kevésbé féltené a hitelességét a a Jobbikkal, mint az MSZP-vel vagy – főleg – Gyurcsány Ferenc pártjával való együttműködéstől.

Ezt az érintett pártok közpolitikai elképzeléseivel nehéz volna igazolni.

Az LMP – például – elvben elkötelezett híve az iskolai szegregáció felszámolásának, és ugyan a kormányon lévő MSZP-re is jórészt a kisebbik koalíciós partnerének kellett ráerőltetnie a 2010 előtti (egyébként jelentős sikereket elérő) anti-szegregációs programokat, ebben a kérdésben – ami a társadalmi igazságosság kulcskérdése Magyarországon – minden bizonnyal a Jobbik álláspontja áll legtávolabb az LMP-étől. Az LMP teljes mértékben elutasítja az atomenergetikai beruházásokat – a Jobbik támogatja a paksi atomerőmű bővítését. Az LMP következetesen kritizálja a Putyin-rezsim növekvő magyarországi befolyását, a Jobbik ennek valószínűleg hosszú ideig az eszköze volt. Az LMP kiterjesztené a szavazati jogot, a Jobbik még néhány hónappal ezelőtt is megvonta volna azt a politikai közösség alacsonyan iskolázott tagjaitól.

A lista egyrészt folytatható volna, másrészt természetesen mellé lehetne illeszteni az LMP és az MSZP/DK programja (és még inkább a korábbi MSZP-kormányok tényleges politikája) közötti hangsúlyos különbségeket is. Itt azonban nem azt igyekeztem szemléltetni, hogy nincsen lényegi különbség aközött, hogy milyen közpolitikai reformokat várhatnánk egy LMP és egy MSZP/DK kormánytól (van különbség, szerencsére), hanem azt, hogy önmagában a közpolitikai különbségek vagy hasonlóságok alapján nehezen volna igazolható, ha az LMP számára Vona Gábor, Dúró Dóra, Sneider Tamás vagy Toroczkai László inkább elfogadható partner volna egy esetleges választási együttműködésben, mint Gyurcsány Ferenc, Niedermüller Péter vagy Bauer Tamás.

Felmerülhet az is, hogy a korábbi (nagyrészt Gyurcsány Ferenc által vezetett) MSZP kormányok idején történt korrupció a döntő szempont – Simicska Lajosra, illetve a Jobbik vele ápolt viszonyára tekintettel azonban valószínűleg ez a kritérium sem állja ki a próbát.

A kérdés végeredményben nem egyéb, mint hogy mi az erkölcsi súlya a 2010 előtti kormányok minden ügyetlenségének, minden kártékony társadalompolitikai törekvésének, minden őszintétlenségének és korrupciójának (vagy például a Demokratikus Koalíció aktuális kampányának az „ukrán nyugdíjasokkal” szemben) azokhoz a bűnökhöz képest, amelyeket a Jobbik követett el hosszú éveken át a cigány magyarok elleni előítéletek erősítésében, ezeknek az előítéleteknek a politikai haszonszerzésre való gátlástalan kihasználásában, a roma honfitársaink elleni gyűlöletkeltésben és uszításban – és végül az, hogy mi akár az előbbiek, akár az utóbbiak súlya a kormányváltáshoz fűződő alapvető társadalmi érdekhez képest.

Az ennek a kérdésnek az eldöntése során kijelölt vagy megerősített politikai törésvonalak az áprilisi választások – és egy esetleges kormányváltás – után is velünk maradnak, mint ahogyan a határvonalak elmosásának vagy felülírásának a hatásai is.

A tét sokkal nagyobb annál, mint hogy az ellenzéki közvélemény erre fogékony része kit lát majd (inkább) hibásnak az ellenzéki szavazók többsége által kívánatosnak tartott együttműködések esetleges elmaradásáért, de túlmutat az április 8-i választások eredményén is.

A kérdésre adott válasz tétje az is, hogy mi lesz azzal a társadalmi törésvonallal, ami a cigány és nem-cigány magyarokat választja el egymástól, és ami ha velünk és köztünk marad, és még tovább is mélyül, akkor sem egy köztársasághoz méltó politikai közösség, sem igazságosság, sem jólét, de még csak „XXI. század” sem lesz itt soha az életben.

A fentiek tükrében is örvendetes tehát, hogy az LMP immár a Jobbik részvétele nélkül is nyitott legalább az utolsó pillanatban egyeztetni a legtöbb szavazó támogatását élvező nem-szélsőjobboldali pártokkal a választási együttműködés lehetőségéről.

Az LMP-nek nem kellene attól félnie, hogy ha részt vesz egy Jobbik nélküli választási együttműködésben, azzal „összegyurcsányozza magát”. Az LMP értékrendszere, társadalom- és gazdaságpolitikája ismert: ezt a párt politikusai egy évtizede képviselik általában következetesen és gyakran magas színvonalon. Ha az LMP a Fidesz hatalmának a visszaszorítása érdekében akár a politikai ellenfeleivel is hajlandó együttműködni, az nem fogja felülírni a 2010 előtti újkapitalista berendezkedésről megfogalmazott kritikájukat, és nem fogja csorbítani a politikai közösségük becsületét – szemben azzal, ha továbbra is a Jobbikot láttatják a kisebbik „kisebbik rossznak”.