A Független Diákparlament szervezésében oktatási vitára ült le három ellenzéki tömörülés, az MSZP-Párbeszéd, az LMP és a Jobbik miniszterelnök-jelöltje. A hétfői beszélgetésen Karácsony Gergely, Szél Bernadett és Vona Gábor mondott sok fontos dolgot a Fidesz által szörnyű helyzetbe hozott magyar oktatási rendszerről, meglátásaikat érdemes visszaolvasni percről percre közvetítésünkben.

A vita egyik blokkja az oktatás céljaival kapcsolatban vetett fel kérdéseket, a válaszokban pedig központi szerep jutott a munkaerőpiacnak. Persze nem kizárólag erről beszéltek a jelöltek, mindenesetre a dolog elgondolkodtatott.

A hétköznapokban is, amikor az oktatásról beszélünk, legtöbbször mi is a munkaerőpiaci elhelyezkedést említjük, hiszen minél jobb oktatásban részesülünk, annál jobb esélyekkel helyezkedhetünk el, annál jobb megélhetést biztosíthatunk magunknak.

A kortárs mérsékelt baloldali politika is ebből az alapösszefüggésből indul ki, amikor a minőségi oktatáshoz való hozzáférés és az esélyegyenlőség közötti kapcsolatot tematizálja. Egy olyan társadalomban, amely szinte kasztrendszer módjára rétegződik, és aki szegénynek születik, jó eséllyel szegényként is fog meghalni, nem lehet eléggé hangsúlyozni a mindenki számára hozzáférhető minőségi oktatás fontosságát.

De vajon tudunk valamit mondani a tudásról, a tanulásról a munkaerőpiac logikáján túl is? Van bármi jó a tanulásban azon túl, hogy pénzre és megélhetésre váltható képességekre teszünk szert általa, vagyis hatékonyabban – drágábban és jobb esélyekkel – tudjuk áruba bocsátani saját munkaerőnket?

Amiről persze nem mondom, hogy nem fontos, én is szeretek fizetést kapni, meg kenyeret venni belőle…

De képzeljünk el egy pillanatra olyan világot, ahol nincs már munka. Egy olyan világot, ahol a söprögetést-felmosást egy robotporszívó végzi, a szívsebészeti beavatkozást egy szofisztikált gép, a tőzsdei tranzakciókat pedig nem brókerek, hanem mesterséges intelligencia bonyolítja. Tegyük félre most azt a kérdést, hogy kívánatos és jó, vagy épp ellenkezőleg, ijesztő és disztópikus egy ilyen jövőkép, és játsszunk el a gondolattal.

Ha nem lesz már mit dolgoznunk, akkor az oktatás is fölöslegessé válik? Nem lesz többé szükség rá, hiszen lehetőségünk sem lesz elhelyezkedni a munkaerőpiacon, lévén, hogy munkaerőpiac sem lesz?

Én személy szerint nem gondolom, hogy ennek be kéne következnie, vagy hogy be fog következni, mindenesetre érdemes lenne elgondolkodnunk a tanulás funkciójáról, hogy többet tudjunk mondani a munkaerőpiacon túlmenően. Hogy meg tudjuk határozni az oktatás értékét saját munkaerőnk árucikké tételén túl is. És ez nem csupán a hosszútávú jövőre nézve lehet fontos, de a jelen problémái felől nézve is.

Vajon a világban és itthon létező oktatási rendszerek megfelelőek például arra, hogy meg tudjunk különböztetni egy álhírt egy valódi hírtől? Felkészít vajon arra, hogy megértsük, mi történik a világban, melyek azok a nagy folyamatok, amelyek észrevétlenül is irányítják az életünket?

Ezek közül egyik sem olyan tudás, amelyet könnyen piacosítani tudnánk, de egy jól működő demokratikus politika szempontjából például elég fontos kérdések.

Az oktatás egy közjó: közösségileg tartjuk fenn, és nem egy olyan dolog, amelyet ha én fogyasztok, akkor másnak kevesebb jut. Tehát nem egy nulla összegű játszma. Márpedig ha egy közjóról van szó, akkor a fent említetthez hasonló közösségi, politikai funkciókról is jó lenne többet gondolkodnunk. Ha csupán munkaerőpiaci haszna van az oktatásnak, akkor például túl sok értelme nincs az állami oktatás fenntartásának, hiszen miért fizetné a közösség, hogy egy egyén jobb fizetésre tudjon szert tenni? Vagy miért fizetné a közösség, hogy egy vállalat megfelelő szakképesítésű munkások segítségével tudjon magánprofitot termelni? Ha csupán munkaerőpiacról van szó, akkor elegendő lenne, ha a vállalatok működtetnének saját igényeiket kielégítő magániskolákat, ahol kitermelik a számukra szükséges tudással rendelkező alkalmazottakat.

(Csöppet sem véletlen amúgy, hogy a jelenlegi kormány, Parragh László iparkamara-elnök sugalmazására vallott oktatási-szakképzési koncepciója valahogy ebbe az irányba mutat, ebben a kizárólagosan munkaerőpiaci logikában gondolkodik.)

Sok jel mutat arra, hogy az oktatási rendszerek egy ideje már ebbe az irányba haladnak. Ha viszont nincs kész válaszunk arra, hogy mitől több az oktatás, mint munkaerő-termelés, akkor kellemetlen meglepetések érhetnek, ha a cikk elején vázolt gondolatkísérlet tényleg valósággá válik.

És nem kizárt, hogy valósággá válna.

Randall Collins amerikai szociológus például – egy öt éve megjelent kötetben – úgy számol, a század közepére a technológiai fejlődés miatt már 50-70 százalékos munkanélküliségi ráták jöhetnek. Ahogyan a gépesítés évtizedek óta támadja a kétkezi munkából élő munkásosztályt, Collins szerint úgy fogja a robotizáció és a mesterséges intelligencia fejlődése megtámadni a középosztály munkaerőpiaci pozícióit is.

Jogosan fel szokott ilyenkor merülni az érv, hogy a történelem során a technológiai fejlődés megszüntetett bizonyos munkaköröket, de teremtett újakat, szóval dolgozókra ezután is szükség lesz, következésképp oktatásra is.

Collins szerint azonban a mostani technológiai folyamatok mások lesznek, mint a korábbiak, ugyanis elérkeztünk egy olyan ponthoz, ahol már a megszűnt munkakörök helyében nem fognak újak létrejönni. A szociológus több érvet is felhoz ennek az állításnak az alátámasztására. Collins szerint (1.) a robotizáció egy zárt kört eredményez, tehát az új robotokat is robotok kezdik létrehozni, így az emberi munkának ebben már nem nagyon lesz szerepe, (2.) a munkaerőpiac globálissá válásával erősödni fog a dolgozók közötti verseny a megmaradt pozíciókért, (3.) a pénzügyi szektor sem tud majd új munkahelyeket és új jövedelemforrásokat teremteni, mint eddig tette, hiszen itt is egyre erősebb lesz a mesterséges intelligencia hatása. Ugyanez igaz (4.) az állami szektorra is: az állami szerepvállalás leépülése nem újkeletű folyamat, radikális politikai-ideológiai változások nélkül az állam továbbra is egyre gyengébb lesz, egyre kevesebb embert tud majd foglalkoztatni.

Amennyiben igaz ez a hipotézis, úgy nemcsak az oktatás funkcióját kell minél hamarabb újragondolnunk, de egyúttal a munka és a megélhetés összekapcsolását is.

A jelenleg uralkodó elképzelés szerint nincs ingyenpénz, és aki nem dolgozik, ne is egyék. De mi történik, ha megszűnik a dolgozás lehetősége? Az oktatással párhuzamosan tehát a megélhetés kérdését is gyökeresen újra kell gondolnunk – például olyan megoldások mentén, mint a feltétel nélküli alapjövedelem.

A magyar társadalom számára az lenne a legelőnyösebb, ha ezekre a radikális újragondolásokra már most, a NER hibáinak kijavításáról való gondolkodással együtt sor kerülne. Így nem csupán jelenlegi szörnyű helyzetünkön változtatnánk, de a jövőnek is felkészültebben futhatnánk neki.