Úgy tűnik, március elején nemcsak a nőnapot ünnepelhetjük, hanem annak mintegy előszezonjaként a szexuális zaklatók felmentésének emléknapját is. Épp azon a napon, március elsején sikerült ugyanis megszüntetnie a rendőrségnek a nyomozást Tyukod jobboldali polgármestere, Czibere József ellen, aki több tanúvallomás szerint több, neki hierarchiában alárendelt munkatársát szexuálisan zaklatta, amikor a liberális értelmiségi közeg egy része azon örvendezett, hogy a több, neki hierarchiában alárendelt munkatársát szexuálisan zaklató Marton László újra rendezhet.
Most nem is az a lényeg, hogy melyik „felmentés” milyen természetű volt – jogi vagy erkölcsi -, hanem az, hogy a két eset milyen sokat elárul arról, mennyire is teszi tönkre férfiak életét, ha kiderül, hogy nőket zaklattak.
Itt olyan esetekről van szó, amelyekből országos médiabotrány lett, és lehetett reménykedni, hogy talán végre lesznek is következményei a zaklatásnak, nők elleni erőszaknak.
Igaz, Marton Lászlót némi várakozás után, hátha elül a botrány, elküldték a Vígszínháztól, ahol főrendező volt, de már most látszik, hogy némi türelmi idő után nemcsak felmenti őt a közege, de még úgy is beszélnek róla, mintha ő lenne az áldozat.
Mert szegény férfiakat meghurcolják. De mit is jelent ez a meghurcolás? Néhány cikket, rádió- és tévéműsort. Esetleg a sok pozícióból egy elvesztését, azt is nagyon ritkán.
Ráadásul mindez úgy történik, hogy a zaklatónak a média mindig bőkezűen megadja a lehetőséget, hogy tisztára mossa magát, hiszen az áldozatok ritkán vállalják a szereplést, így a show-t általában elviszi a zaklató. A #metoo kampányban, Czibere és Marton ügyében azért történt ez másként, mert két bátor nő, Németh-Kiss Pálma és Sárosdi Lilla ki mertek állni és meg merték nevezni a támadóikat.
Milyen következményekkel járt ez? Németh-Kiss Pálma lányát kirúgták az állásából abban az óvodában, ahol dolgozott, mert az óvodát az önkormányzat tartja fenn, és a zaklató polgármester már a zaklatási botrány kirobbanása előtt megfenyegette az áldozatát, hogy a lánya el fogja veszíteni a munkahelyét, ha nem hallgat. Sárosdi Lillát azzal alázta meg a jobboldali sajtó, hogy kiragadott egy részletet egy színdarabból, amiben meztelenül szerepel egy szexjelenetben. Arról már ne is beszéljünk, hogy önmagában megalázó arról, annak részleteiről beszélni, hogy valakihez hogyan próbálnak szexuálisan közeledni. Senki sem akarja magát áldozatként viszontlátni, senki nem akar a saját szexualitásáról – még ha ezt nem is ők akarják hangsúlyozni, hanem a támadók teszik őket szexuális tárgyakká – ország-világ előtt beszámolni.
Mindezt ráadásul úgy, hogy az ilyen ügyekben, még ha vannak is bizonyítékok, a magyar bíróságok tehetetlensége, a nőkkel szembeni előítéletek, szavahihetőségük általános megkérdőjelezése és a nők elleni erőszakkal kapcsolatos szakmai ismeretek hiánya miatt gyakorlatilag nincs igazságszolgáltatás. Tehát amiért a nők a saját erkölcsi megítélésüket, a saját karrierjüket, a saját és családjuk megélhetését teszik kockára az ország előtt, az maximum erkölcsi győzelem lehet. Ami lássuk be, annak fényében, hogy valakit majdnem megerőszakolnak (és ebbe a szexre kényszerítés minden módját beleértem), nagyon kevés.
Mindez nem csak az állami szervek, a bíróság működéséről szól, esetleg arról, a munkahelyek hogyan kezelik a zaklatásos ügyet, hanem arról, hogy a bántalmazók mindig képesek kialakítani azt a közeget, amelyik segít nekik megőrizni az egzisztenciális hatalmukat.
Azt pedig egy pillanatra se gondoljuk, hogy majd egy botrány után ezt a hatalmat nem további zaklatásra fogják használni, hiszen a nők elleni erőszak szakirodalmából egy valami pontosan tudható: az, hogy a bántalmazó (és igen, a zaklatás és a nemi erőszak is bántalmazás, el sem hiszem, hogy ezt le kell írni) nem fog megváltozni, nem lesz kisangyal csak azért, mert az egyik nő, akit szexre akart használni, csúnyákat mondott rá a tévében.
A bántalmazó ugyanis azt gondolja, hogy nőket, Marton esetében lányokat (18 év alattiakat is zaklatott) lehet szexre kényszeríteni. Nem érdekli, ha a nő nem akar szexelni, és az sem érdekli, hogy visszaél a hatalmával. Számára ez nem visszaélés, hanem éppen a hatalmának kiterjesztése.
Le lehet ezt önteni valamiféle sznob mázzal a művészet szentségéről, meg hogy micsoda értékek vesznének el a magaskultúrából, de ezek csak üres szólamok, amikkel a közeg saját magát akarja felmenteni, hogy ne kelljen a bántalmazók hatalmát megkérdőjelezni.
Ez sok esetben ugyanis a saját egzisztenciális hatalmuk, a saját pozíciójuk megkérdőjelezése lenne, illetve a saját erkölcsi felelősségük beismerése. Jön tehát a szokásos forgatókönyv, hogy szegény művész úr, hát mégse dobhatjuk ki az életművét néhány hisztiző kis csitri és a bosszúéhes feminista boszorkányok miatt.
Szinte már nevetséges, hogy ez a közeg a kultúrsznob, áldozathibáztató mentegetéssel, amely valamiféle kulturális-erkölcsi magaslatról szól mindenkihez, aki szerint Martonnak nincs helye ezek után a kulturális élet élvonalában, mennyire nem veszi észre, hogy semmivel sem jobb vagy különb, mint az a 300 kilométerrel arrébb lévő tyukodi közeg, amelyben a polgármester kapcsolatai révén elintézi, hogy ne legyenek következményei a tettének.
Sőt, ha azt vesszük, hogy Tyukodon az önkormányzati alkalmazottaknak az egzisztenciális félelmei nem csak azt jelentik, hogy elveszítenek némi kapcsolati tőkét, hanem akár a megélhetésük is megszűnhet, még sokkal rosszabb is, ami Marton kapcsán történik.
Azt pedig csak így halkan, a végén jegyzem meg, hogy el tudom képzelni, a Martont keblükre ölelő művész, szalontulajdonos, újságíró, stb. között hány olyan van, aki száját húzva vakkomondorozik vagy röhögcsél az asszonyverő, szexista jobboldali képviselőkön.
