Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as években kiélesedett – a harc életműve birtoklásáért. Bár az Ady művek jogaiért is csatázott Ady özvegye és a családja, egy sokkal fontosabb küzdelem zajlott azért, hogy a politikai táborok kisajátíthassák maguknak a költőt.

Ady Endre 1919. január 27-i halála másnapján a polgári radikális Világ vezércikkében azzal búcsúztatta a „jóst”, a „magyarság jövendőmondóját”, hogy az a forradalom, amelyet verseiben több mint egy évtizeden át sokáig „félreismerve”, „üldöztetve”, „kikacagva” vagy „kiátkozva” hirdetett, végre bekövetkezett:

„Ki nem látja még, hogy az új Idők a Dévénynél betörő új dal szárnyain érkeznek! Hogy a világot felforgató nagy változások magyar korszaka abba a nyitott kapuba lép, melyet a költő az idők horizontján már régóta tört…”

Ady szabadkőműves páholya, a Jászi Oszkár gründolta radikális Martinovics Páholy is „a forradalom váteszeként” köszönt el mesterétől (tegyük hozzá, hogy Ady 1912-től kezdődő szabadkőműves pályafutása során mindössze négy páholyülésen vett részt).

E méltatások nem meglepők, Ady ugyanis költőként és publicistaként a magát „progresszívnek” nevező baloldali tábor emblematikus alakja volt: „Fiúk, megvan a költőnk!” – kiáltott föl Jászi Oszkár, mikor kezébe vette az 1906-ban megjelent Új verseket, amelynek minden darabja azt üvöltötte, hogy ami addig volt, az nem mehet tovább, mindegy, hogy az álszemérmes szerelmi líra hazugságairól, a napi megélhetési gondokat elhazudó, hamisan koppanó addigi költőképről, vagy a magyar közélet korrupciójáról van-e szó.

Az Ady-kötet nemcsak a magyar irodalom történetében, hanem eszme- és politikatörténeti értelemben is útelágazásnak bizonyult – nagybetűs túlzásokkal – a „Régi” és az „Új”, a „Tegnapi” és a „Holnapi”, az „Ázsiai” és az „Európai” határán. Adyt pedig szimbolikus vezérévé tette az országot szétszedni és nyugati minták alapján újra összerakni akaró polgári radikális körnek. És Ady innentől csak tovább radikalizálódott: a Budapesti Napló után a radikális szabadkőműves páholyokhoz kötődő Világban jelentek meg a cikkei, az 1910-es évektől pedig már a Népszavában is publikált.

A „megújuló Magyarország” igyekezett hű maradni Adyhoz: a Károlyi Mihály köztársasági elnökké választása után hivatalba lépett Berinkey-kormány a nemzet halottjának nyilvánította a költőt, és állami temetéséről gondoskodott. A január 29-i temetésen megjelent Berinkey Dénes miniszterelnök, a miniszterek közül Garami Ernő, Kunfi Zsigmond, Nagy Vince és Szende Pál, a Nemzeti Tanács képviseletében pedig annak elnöke, Hock János. Ady holttestét a Nemzeti Múzeumban ravatalozták föl, a koporsó mellett a Galilei Kör tagjai álltak őrséget, annak a szabadgondolkodó diákegyesületnek a tagjai, amelyhez Ady több verset is dedikált.

Ám Tormay Cécile Ady Endre „zsidó” kisajátításaként írta le a Bujdosó könyvben – amelyről nem árt újra és újra elmondani, hogy nem hiteles „naplóként”, hanem expresszionista horrorregényként tanácsos olvasni – azt, hogy a Károlyi-rendszerben állami temetéssel búcsúztak a költőtől, és hogy a baloldali radikális szervezetek sorra adták ki az Adyt méltató nekrológokat, aki már nem tudott azok ellen tiltakozni.

Tormay ugyanis úgy tudta, hogy Ady az utolsó mondatai egyikével megtagadta az őszirózsás forradalmat, megbánta, hogy cikkeivel és verseivel a polgári radikálisokat és a szociáldemokratákat támogatta, mivel az 1918. őszi forradalom eseményeit látva úgymond rádöbbent, hogy idegen érdekeket szolgált:

„Minden úton, mely magyar írók számára a szabadba visz, ott feszül, a nagy pókháló. Ady Endre is beleesett. És lassankint, – ki tudja, észrevette-e ő maga, – amazoknak kezdett dalolni, nekik, akik ünnepelték és magasztalták azt, amit ők művészetében: »etikai destruktivitásnak« neveztek. Adtak tapsot, babért és aranyat és mint egy magyar Sámsont, odafogták a szekerük elé. Ő pedig, míg vonszolta a szekeret, nem vette észre, hogy a hazája testén rohannak át a kerekek, nem vette észre, hogy egy idegen faj diadalíve alatt segíti behurcolni sorsunkat a: októberi forradalomba. Ébresztő lehetett volna Ady Endre és a mi fiatal nemzedékünknek a sírásója lett. (…)  És itt van a magyar Ady tragikus bűne. Életének egyik legutolsó megnyilatkozásában hiába mondta: »Ez a forradalom nem az én forradalmam…« Késő megbánás volt! A bűn, melyet a daloló sírásó elkövetett saját nemzedékén, ki tudja hány nemzedéket temet majd sírba, míg jóvá teszik a nemzet szerencsétlenségét. Mint ahogy a destrukció hazátlan tábora kisajátította a maga számára az élő Adyt, úgy sajátítja ki most a halottat. A forradalom költőjének, a forradalom halottjának nevezi.”

A baloldaltól történő visszavétel szándékával született meg Ady Endre helyezkedő öccsének, Ady Lajosnak az 1923-as „jobboldali” Ady-életrajza is. A Hatvany Lajos által annyit támadott Ady Lajosnak ugyanis a Horthy-rendszerben igencsak igyekeznie kellett bizonyítani magyarságát, mivel a Károlyi-rendszerben tankerületi főigazgatóvá nevezték ki. Az Ady Lajos művére írt legjelentősebb válasznak viszont Bölöni György Az igazi Ady című, 1934-ben megjelent könyvét tekinthetjük, amely viszont mindent megtett azért, hogy nyomatékosítsa: Ady baloldali költő volt haláláig.

Adódik a kérdés: Ady valóban megtagadta-e a Tormay Cécile által „patkánylázadásnak” nevezett őszirózsás forradalmat?

Már az gyanúra ad okot, hogy a megtagadás háromféle verzióban is felbukkan. Az egyik szerint Ady akkor tolta el magától a forradalmat, mikor meglátogatta a Nemzeti Tanács küldöttsége, egy másik szerint azután mondta, hogy tiszteletét tette egy forradalmi népgyűlésen, és végül olyan formában is ismert az „ez nem az én forradalmam” kijelentése, hogy csak úgy megállapította a Károlyi-kormány tehetetlenségét látva.

Ráadásul ha Ady Endre életének Vezér Erzsébet által rekonstruált legutolsó hónapjaira tekintünk, Ady – amíg tudatánál volt – nem tett olyan egyértelműen bizonyítható gesztust, amelyet Tormay Cécile és mások neki tulajdonítottak.

A forradalom melletti kiállásra azonban már bőven akad példa. Ady életének utolsó nyarát Csucsán töltötte, és csak késő ősszel tért vissza feleségével a fővárosba. Az Országos Polgári Radikális Párt 1918. október 14-i kongresszusán így személyesen nem volt jelen, csak üdvözlő táviratot küldött Jászi pártjának:

„Szerető harcos üdvözlet a kongresszusnak. Betegségem miatt csak néhány nap múlva mehetek haza. Minden elhatározástok az enyém. A feudális és nacionalista bűnöket próbáljuk expiálni. [ti. jóvá tenni – Cs. P.] Mentsük meg a magyar népet, – hasonlóan minden magyarországi népet. Népek joga, népek szövetkezése jöjjön. Demokrácia jöjjön, a demokráciában bízom. Hitetek, erőtök, amihez újra és újra felajánlom magam, diadalmaskodni fog. Igaz emberség szálljon vissza a földre. Ady Endre.”

Ady október 23-án érkezett Budapestre, ám a „forradalmi rohanás” közben észre sem vették a megérkezését. Vagyis éppen mintha a forradalom lett volna hűtlen hozzá. Október 31-én hiába kereste fel a Nemzeti Tanácsot, hogy hitet tegyen mellette, nem találta se Jászit, se Kunfit. Akik ott voltak, pedig nem igazán foglalkoztak a költővel a zaklatott napon. (Bölöni György beszámolója szerint az aznap estéje Adynak is zaklatott volt, az általa „vad, geszti bolondnak” nevezett Tisza István meggyilkolását hallva ugyanis sírva fakadt – bár élete vége felé már szinte minden rosszabb hírre sírás tört rá.)

A mindig jól értesült szociáldemokrata Göndör Ferencnek Az Ember című lapja még november 13-án is abban a hiszemben ajánlotta a Belvárosi Színház Ady-estjét, hogy a költő Csucsán van:

„Meghatottan hajtsátok meg a forradalom dicsőséges zászlaját a nagy költő előtt, aki Csucsán, egy régi házban, az ablaka párkányára könyökölve, könnyezve figyel az ő százszor megsiratott Budapestje felé.”

Bár november elején egy kisebb agyvérzés érte Adyt, továbbra is igyekezett felvenni a kapcsolatot a forradalmi vezetéssel: a köztársaság kikiáltásának ünnepségére az Országház elé vitette magát 1918. november 16-án, de szintén nem kapta meg a költő a várt üdvözlést. Ebben csak két nappal később részesült, amikor Hock János vezetésével küldöttség kereste fel Veres Pálné utcai lakásán. A legismertebb verzió szerint ekkor történt a megtagadás, bár az egyik korai megörökítője, a fiatal Csécsy Imre csak utalt rá a Huszadik Század folyóirat 1919. júniusi Ady-emlékszámában közölt – vagyis, ez fontos, a Tanácsköztársaságban, az őszirózsás forradalmat éppen a megalkuvása miatt bíráló proletárdiktatúra idején megjelent – Ady és az ifjúság című megemlékezésében, hogy Ady tagadott:

„Alig egy hónap multán a Nemzeti Tanácsnak is eszébe jutott, hogy Adyt, mint a forradalom költőjét ünnepelje. A válasz, amit kaptak, nem volt valami épületes. De ha az októberi forradalom nem is volt Ady forradalma, az októberi ifjúság mégis Ady ifjúsága volt.”

A Nemzeti Tanács küldöttségében jelenlévők, például Hatvany Lajos szerint viszont semmi ilyesmi nem történt. Nyilván nekik érdekük volt, hogy elhallgassák, ha bármi kellemetlent mondott volna Ady, de az megint csak gyanús, hogy Ady ősellenségének, Rákosi Jenőnek a lapja, az „ez nem az én forradalmam” elhangzásának legendáját az 1920-1930-as években lelkesen felidézgető Budapesti Hírlap egykorú, 1918. november 19-i tudósítása szerint Ady a következőt válaszolta a köszöntésre:

„Betegen és meghatottan, hálásan szorongatom a felém nyújtott kezeket. Úgy érzem, elkövetkezett az én forradalmam. Ékes magyarnak soha szebbet száz menny és pokol nem adhatott.”

Persze az ízes mondatok elhangzása is fölöttébb valószínűtlen, mivel a beteg Ady ekkor már csak nagyon nehezen tudott beszélni, de az ekkor írt Üdvözlet a győzőnek című versében „száguldás”-nak nevezte a forradalmat, vagyis a legkevésbé sem tagadta meg azt. És november végén megérkezett az igazi elismerés: a forradalmi írószervezet, a Vörösmarty Akadémia az elnökévé választotta Adyt, aki jelen volt az alakuló gyűlésen, és beszédet mondott.

Januárban azonban már nem egyszer beszámíthatatlanul viselkedett, az egyik éjszaka a hívő református Ady a Bibliáját is összetépte, és a kezelőorvosa szerint ekkor „lelke elborult”. A hónap közepén tüdőgyulladással szállították a Liget Szanatóriumba, ahol két héttel később elhunyt. Január 26-án este nagyon magasra szökött a láza, másnap reggel halt meg. Szó szerint megszakadt a szíve. Ahogy kezelőorvosa írta a halál okáról:

„Szívének főütőere beteg volt tudtom szerint már tíz éve. Ez a főütőér szakadt meg, és a poéta szíve-vére belsőleg elfolyt. Az ütőér megbetegedését mi okozta? Vérének »vérvirágos« megbetegedése? Az is. Az alkohol is. De nagy szívének fokozott munkája is, amelyet nagy szenvedései, haragjai és ujjongásai hoztak létre. Éveken át vizsgálgattam ezt a szívet, és fejcsóválva tapasztaltam, milyen érthetetlennek, feleslegesnek, meg nem okoltnak látszó erőfeszítéssel dolgozott.”

Hiszen Ady mindent egy lapra tett fel: „Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, / Vagy ez a mi hitünk valóságra válik” – ahogy a Fölszállott a páva című versében írta.

Összességében azt mondhatjuk, hogy mivel az elhíresült „ez nem az én forradalmam” kijelentés konkrét elhangzására, amit a Bujdosó könyvében egészen eszement, mindig „állítólag”-gal és „azt mondják”-kal bevezetett történeteket fantáziáló Tormay Cécile állít, aki Jászi Oszkárral ellentétben egyszer sem látogatta meg a haldokló költőt, nincs perdöntő bizonyíték.

És ha esetleg valóban elhagyta volna Ady száját ez a mondat, valószínűleg akkor se azért, amiként Tormay Cécile értelmezte: Adynak nem az lehetett a baja a Károlyi-rendszerrel, hogy túl radikális volt, hanem éppen hogy az, hogy nem szakított eléggé radikálisan a „Régi Magyarországgal” – miként a Tanácsköztársaságot az Ez az Ady Endre forradalma! című 1919. tavaszi cikkében üdvözlő Emőd Tamás (vagy az egykori galileista Csécsy Imre) is értelmezte Ady szavait.

Mert ahogy Balázs Béla írta a naplójában Adyról: „Nem tűr urat maga felett. Akkor pedig, ha király nem lehet, hát kommunista legyen.”

A szerző történész, 2017-ben jelent meg Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták – A Galilei Kör (1908-1919) története címmel a 2016-ban megvédett doktori disszertációja, és szintén tavaly adták ki Pető Péter újságíróval közösen írt TOP 10-es történelmi slágerlisták című történelmi gonzó-kötetét is. Jelenleg többedmagával a Napvilág Kiadó Kérdések és válaszok sorozatának az 1918-1919-es forradalmakat tárgyaló kötetén dolgozik. „Vörös Isten” címmel Tanácsköztársaság-sétákat is tart.