Mintha el is felejtettük volna, hogy a politika lényege a közügyek intézése. Miközben egy választási kampánynak arról kéne szólnia, hogy milyen fényes jövőt képzelünk el az országunknak, a közösségünknek. Na, erről pont szó sincs.

A 2018-as választási kampány tétje jelenleg az, lesz-e egyáltalán következménye annak, hogy a kormány három éve hazudik a szemünkbe, hogy Orbán Viktor vejének korrupciós ügyeiből egyáltalán lesz-e valami. Erről szól a választási kampány, a küzdelemről a következményekkel rendelkező országért, a korrupció ellen. És már ennek elérése is csoda lenne.

Pedig lenne dolgunk. Óriási küzdelem, hogy az egészségügynek és az oktatásnak, a jövőnk két kulcskérdésének egyáltalán legyen helye a címlapon. Az ellenzéki pártok az oktatási és egészségügyi minimummal legalább mondtak valamit a témában, a Tanítanék, vagy Kincses Gyula küzdelme nélkül még ennyit se láthatnánk a képviselőink terveiből, kivéve persze, ha valaki direkt pártprogramokat olvas, már ha éppen van ilyen egy pártnak…

Bár unalmas, de üdítő végignézni a Közös Ország Mozgalom választási vitáit abból a szempontból, hogy legalább felsejlik egy kiút, a jelöltek és pártok egy része legalább kínál nekünk valamit a 21. században.

Mert ezeken a civil kezdeményezéseken kívül nincs semmi arról, merre kéne haladnia Magyarországnak, nem ez a témája a választási kampánynak, a magyar politikának. És ez nem csupán arról árulkodik, hogy a kormánypárt és az ellenzék egy része nem igazán gondol erről semmit, hanem arról is, hogy mi, választók nem hiszünk abban, hogy van jövője ennek az országnak. Hiszen ha hinnénk, akkor kikövetelnénk az értelmes diskurzust és a vitákat. Márpedig attól függetlenül, hogy lesz vagy nem lesz jövője az országnak, mi itt fogunk élni, tömegesen.

Óriási szükség lenne ezekre a vitákra, mert olyan globális problémák és helyzetek alakítják át a világot, mint például a migrációs válság. És nem, a migráció nem arról szól, hogy Soros György százmilliárd migránst akar betelepíteni, hanem a klímaváltozásról szól, a kizsákmányolásról, a globális egyenlőtlenségekről, arról, hogy a nyugati országok hogyan tették tönkre a fejletlen országokat, hogy importáltak oda a háborúkat, és hogy hozzák el onnan azt, ami mozdítható.

És ennek következménye van, amivel szembe kell néznünk.

Szembenéznünk, mint humanitárius kérdéssel, mint gazdasági, és mint biztonsági kérdéssel, és nem csupán szembenéznünk, hanem bonyolult, egymásra ható folyamatokból következő válaszokat kell adnunk rá. Annál többet, hogy mocskos migrik.

De nem a migrációs válság az egyetlen téma, ami megoldást kíván. A 21. századi társadalomra az internetről érkező jelenségek jelentik a legnagyobb veszélyt, és mi egy pillanatig se beszélünk arról, hogy kell erre felkészülnie a családoknak, az iskoláknak, az egyes közösségeknek. Nem tanítjuk meg a túlélést ezeken az ismeretlen terepeken, a közösségünk nem ad navigációs pontokat tagjainak, hogy mit szabad és mit nem, sőt, arról se beszélünk, mint közösség és mint állam, hogy milyen szabályozásokat kéne elvégeznünk, hogy jobban és biztonságban érezzük magunkat ezeken a terepeken.

De miközben éppen nőnek a bérek és munkaerőhiány van, egy percet sem fordítunk a kampányban lényegében a robotizáció problémájára, nem beszéljük meg, hogy képzeljük el a közeljövő társadalmát, amikor pedig tovább nő a munkanélküliség, a robotok átveszik egyes szakmákban a munkát. Nem beszélünk arról, hogy a dologtalanság hogyan alakítja majd át a demokráciát, a társadalmainkat, pedig ez már a közeljövőben eljöhet.

De nem beszélünk arról sem, hogy hogyan kéne átalakítani a munkaerőpiacunkat, a gazdaságunkat, hogy olyan dolgozókat képezzünk, akik elboldogulnak ebben a világban, és olyan cégeink legyenek, akik helyt állnak a globális versenyben 60 év múlva is.

Egyszerűen nem beszélünk a jövőnkről, és ez katasztrófa, mert amikor eljönnek az előre látható bajok, nem fogunk tudni rájuk megoldásokat adni, lemaradunk magunkhoz képest, nem készülünk fel a változásokra, amitől a polgáraink még inkább meg fognak ijedni, idegenkedni fognak az újtól. Nem lesznek válaszaink a kérdésekre, sőt, többnyire a kérdéseket és azt a helyzetet se fogjuk érteni, hogy hogyan került ebbe a pácba Magyarország, ha most nem kezdünk el gondolkodni és megoldásokat keresni. De a legszörnyűbb az, hogy napról-napra még távolabb kerülünk attól az életminőségtől, amit mindannyian egymásnak adni szeretnénk.

Persze még nincs késő, sosincs késő ahhoz, hogy ezen változtassunk, hogy kiköveteljük a médiától és politikusainktól a valóban fontos dolgokról, a jövőnkről való beszédet. Vagy maradhatunk a sorosozásnál, migránsozásnál (persze ebben baloldal és jobboldal felelőssége és tematizálási lehetősége nem egyenlő) és küzdhetünk öröké azért, hogy legalább legyen következménye annak, hogy az éppen aktuális kormány kirabolja az országot.