Amikor nincs itt Amerika, akkor hajlamosak vagyunk beengedni és olyan ott folyó diskurzusokról vitatkozunk, mint a magyar valóságtól távoli egyetemi menstruációs kanapék, gendersemleges WC-nyitások, és a „van-e magyar alt-right vagy cuckservative mozgalom” kérdése.
Viszont amikor tényleg itt van Amerika, akkor meg nem vesszük észre, hogy „mozgatás” van.
Elöljáróba szögezzük azt le, hogy a Soros-diskurzus nem minden egyes eleme kommunikációs blöff – lásd törvényerőre emelkedett civil törvény is –, és azt sem tudjuk már meg (legalábbis egy időre biztosan nem), hogy a CEU bezárása mennyire volt tényleges kormányzati szándék. Ugyanakkor olyan szereplők, mint az egyre kevésbé értelmezhető politikai megnyilvánulásokat tevő Schilling Árpád vagy éppen az ellenzéki politika foglyul ejtője, Gulyás Márton biztosan nem nemzetbiztonsági kockázatok, az vitán felül áll. A Magyar Idők, Pesti Srácok, Origo, a nullás Blogstar alatt futó nemtudommik szépen hozták is napokon keresztül a velük kapcsolatos híreket is, átfutottak a teljes kormányzati nyilvánosságon – beleértve az MTVA-eléréseit is –, és szép számmal foglalkozott a témával és annak abszurditásával az ellenzéki nyilvánosság is.
Hasonló elképzelhetetlen bejelentés Soros György kitiltásának ötlete, akárcsak majd minden Németh Szilárd sajtótájékoztató, ami Sorossal kezdődik és Szél Bernadett nemzetbiztonsági kockázatával végződik. Hasonló ügy az is, hogy az „LMP csicskásodik”, amelynek bizonyítása éppúgy kellően nevetséges, de az ellenzéki kommentátorok, a szociológiailag heterogén összetételű közönséget elérő portálok, felületek mégis hozzák a hírt (ez van), tegyük hozzá véleménnyel ellátva, a dolog bizonyítási értékét helyén kezelve.
Viszont abból indulunk ki, hogy azért, mert „mi” mondjuk, a politikát lazán követők, Sorost vagy Hadházy Ákost politikailag csak alig vagy kevésbé ismerők pontosan nekünk fognak hinni az adott ügy kapcsán. Holott ez távolról sem biztos.
Azt feltételezzük ugyanis, hogy ebben az egydimenziós médiatérben – már ami a televíziós, offline-, politizálgató lapokat jelenti (beleérve a bulvárt is) – adott az, hogy kinek mit jelent a politika, mit tekint politikai ügynek, minek tulajdonít jelentőséget és mennyit, mit tekint bizonyítottnak, és mit nem. A helyzet ehhez képest az, hogy nem csak a digitális fragmentált nyilvánosság miatt, de az évek óta, a kormányzat felől induló újságírói delegitimálási eljárások közepette, egy-egy kormányzati bejelentés („Soros erre készül…”; „XY Soros-terv végrehajtó”; „Simicska Lajos…”) nem biztos, hogy kevesebbet ér, mint a cáfolata.
Számos tapasztalata és online marketing terén bekövetkező újítása volt a Trump-kampánynak: az egyik, hogy minden lehet másképp is. Trump bejelentett vagy véleményezett valamit, kilőtt a Twitter-oldalára (amely bejelentésről nyilvánvalóan tudta stábja is, hogy ha-ha-ha) egy megszólalást, mely durva vagy abszurd volt, adott esetben tartalmában és hanghordozásában kívül állt azon, amit elismerendőnek tekint a(z elit formálta) közbeszéd. Egyrészt aztán az végig futott a trumpista digitális világban, és különböző algoritmusok és adatok „összerendezése” révén célzottan is eljutott olyanokhoz, akikhez egyébként kis eséllyel ment volna, majd a progresszív média azzal a lendülettel szintén beemelte vezető hírei közé, kommentálásra méltónak tekintette, annak „amivel foglalkozni kell”.
S aztán a nap végére kiderült, hogy Trump megint és újra olyat állított, ami nonszensz, de akkor már fél Amerika róla beszélt, beleértve a politikát így-úgy követőket is, akik vagy figyelnek a cáfolatokra vagy nem, vagy elfogadják azokat vagy nem, vagy csak kérdéseket tesznek fel annak kapcsán magukban – és nem a CNN vagy a Buzzfeed szólamának megfelelően. Mindenestre Trump felületet, hírt, témát és beszédtémát gyártott le nekik, de legfőképpen magának.
Mindezt tette úgy, hogy adott állítását vagy hangnemének hangzatosságát, abszurditását, ellen-mainstream jellegét maga az anti-trumpista média emelte be olyan felületekre – és takart ki ezzel érdemi, akár demokrata megszólalásokat –, amelyekre egy-egy „okos” állítással soha nem lett volna lehetősége.
Mert az okos állítás nem hoz kattintást az adott portálnak, az viszont, hogy Trump megint olyat mondott, amit egy állatkertben szokás, követést és kattintást hozott, Trumpnak pedig hirdetést. Azáltal, hogy kizárólag a médialogika alapján járt el, olyan mennyiségű média-megjelenést hozott magának, hogy az addig szűrőként és kapuőrként viselkedő portálok sem hagyták kommentelés és hozzá kapcsolódó tartalomfejlesztés nélkül. Már csak azért sem, mert ma egy progresszív semmivel sem tud jobban keresni, mint azzal, ha Trumppal frissít oldalt – már ami a hirdetéseket és az eladott példányszámot illeti.
Trump tehát nem vásárolta a médiát, hanem szerzett, azokért a tartalmakért nem fizetett, és bár nem tudott úgy közvetlenül kommunikálni, mint egy saját csatornán, de ezáltal saját riválisaitól vett el felületet.
Ha nem is minden analóg Magyarországra – eltérő médiakörnyezet miatt és mindaz, ami azzal jár –, de a Soros-diskurzusnak, az ahhoz kapcsolódó újabb és újabb kormányzati, valósággal laza kapcsolatban lévő állításoknak – kezdve magával a Soros-tervvel – van egy ilyen, a kormányzatra nézve „jótékony” hatása.
Nagyon más percepciót jelent az, ha egy baloldali betelefonálós műsorban kézen és féken tartott tartalmakat kommentál a hallgató (bár vékony itt is a jég, a tájékozódás pluralitása hagyhat gondolati nyomokat, mankókat), de egy nagy elérésű, heterogén olvasóközönségre – még ha az adott oldal például vállaltan liberális is – gyakorolt hatás nem elhanyagolható. Innen nézve főleg „szép”, amikor maga az ellenzéki politikusi megszólalások erősítenek rá arra a diskurzusra, amelynek valóságtartalma eleve kérdéses – legalábbis, mint akik először szerepelnek a tévé dobozában, nem tudnak arról lefarolni. Holott erre készülni nem olyan nehéz – már ha lehet ebben a nyilvánosságszerkezetben bármi könnyű –, és kell is, mert a kampány felpörgésével ez várható (a Stop Sorosnak kommunikációs értelemben is vannak olyan elemei, amelyet beemelve nehéz lesz a földön maradni és elismerően nyilatkozni az érintett civil szervezeteknek is).
A kommunikációs káoszgenerálás a kormányzat fő ereje.
Teheti ezt, mert van erre felülete, és erősítheti ezt, mert a vele szemben kritikus nyilvánosság egy része – beleértve akár e sorok íróját is – akaratlanul is „szerzett médiumként” áll hozzá. S aztán így a nap végére, mindegy, hogy akkor most az az x-ezer befogadott menekült-e vagy sem, vagy hogy milyen uniós forrásból vannak elszállásolva, akárcsak az, hogy megszólal-e Soros György egy videóban vagy nem. A kormányzati technológusok számolnak a cáfolattal, éppen azért futtatnak több diskurzust ugyanazon téma kapcsán, töltik meg az ugyanarra vonatkozó ügyet és médiateret számos hasonló vagy eltérő megszólalással.
Miközben azonban mi a nézettséget és kattintást (Németh Szilárd-arckép kattintás-gyanús, főleg, ha még meg is szólal), addig ők a káoszt, a szerzett médiát, a közvetett médiatér-foglalást, és természetesen a támogatottságot nézik.
Így járul többek között mindez hozzá ahhoz, hogy 2,2-2,5 millió szavazóval kétharmad közelébe juthatnak, és hogy az a kép él bennünk, hogy az ellenzéknek nincsen programja.
Pedig van. A habonyizált jobboldalnak pedig médiastratégiája.
Utóbbi fogja az előbbi érvényesülését.
