Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Catherine Deneuve-ék MeToo-ellenes nyílt levele kiütötte a biztosítékot Franciaországban

Néhány óra alatt trending topic lett Franciaországban, és a nemzetközi sajtóban is szélsebesen terjedt annak a nyílt levélnek a híre, amely 100 francia nő aláírásával a Le Monde napilapban jelent meg kedden, hogy elutasítson “egy bizonyosfajta feminizmust, amely a férfiak gyűlöletének ad hangot”.

Általában Catherine Deneuve színésznő nevét kapcsolták a felhíváshoz, mert messze ő a legismertebb az aláírók közül, bár a szöveg 4 szerzője között sem szerepel. Az utóbbiak élén találjuk egyébként a szintén 70 évhez közeledő Catherine Millet vagy a már nyolcvanon is jóval túljutott Catherine Robbe-Grillet írónőt – az utóbbi egyébként a Wikipedia szerint szadomazochista ceremóniamester is (volt?) egyben.

A cikket elsősorban értelmiségiek, művészek, orvosok, kurátorok, pszichiáterek szignálták, akik kifejezetten kemény hangvételben utasítják el a #metoo mozgalmat, és annak francia megfelelőjét, amely a #balancetonporc, azaz kb. Dobd fel a disznódat! hashtaggel fut, és a közösségi hálókon kívül is hónapokon át az érdeklődés előterében tartotta, a sajtó és az aktivisták erőfeszítései révén a zaklatás és a szexuális erőszak különféle kérdéseit. Ebben az időszakban egyébként több petíció is megjelent a kampányhoz kapcsolódva, és elsősorban a kormányt buzdítva arra, tegye nemzeti üggyé a nőket érő erőszak elleni küzdelmet.

Bár korábban is megnyilvánultak olyan vélemények, amelyek kritizálták a #balancetonporc kampányt, de ilyen kollektív fellépésre talán első ízben kerül sor az országban. A cikk csupán a felütésben utal elismerően arra, hogy a Weinstein-ügy nyomán legitim módon tudatosodott a társadalomban „a nők elleni szexuális erőszak, főképpen a szakmai közegben, ahol bizonyos férfiak visszaélnek a hatalmukkal”. Ez szükséges volt, de a „beszéd felszabadítása ma már az ellenkezőjébe fordul: jelzik számunkra, hogy illendő módon kell beszélnünk, el kell hallgatnunk”, „és azokra a nőkre, akik elutasítják, hogy megfeleljenek ezeknek az elvárásoknak, árulóként, cinkosként tekintenek!

A szöveg szerzői szerint a „puritanizmus sajátja, hogy egy állítólagos közérdek nevében, kölcsönveszi a nők védelme és emancipációja mellett szóló érveket, hogy még inkább hozzáláncolja őket az örök áldozat, a szegény kis jószág státuszához, akiket fallokrata démonok kerítettek hatalmukba, akárcsak a boszorkányok letűnt idejében.

Úgy vélik, hogy a #metoo mozgalom túl messzire ment, mert a közösségi oldalakon és a sajtóban is előmozdított egy „árulkodó” kampányt, publikus vádaskodást olyan egyének ellen, akiknek nem volt lehetőségük válaszolni, védekezni. Ez már áldozatokkal is járt: férfiakat értek szankciók, szakmájuk gyakorlása közben, egyesek kénytelenek voltak lemondani, holott, csak abban hibáztak, hogy

megfogtak egy térdet, megpróbáltak ellopni egy csókot, „intim” dolgokról beszéltek egy szakmai vacsora közben, vagy szexuális konnotációjú üzeneteket küldtek egy olyan nőnek, aki nem viszonozta vonzalmukat.

Bár a szöveg első mondata leszögezi, hogy a nemi erőszak bűn, majd rögtön hozzáteszi, hogy a „nyomatékos vagy ügyetlen udvarlás nem bűntény, ahogy a lovagias kedveskedés sem macsó agresszió”, talán érdemes aláhúzni, hogy ezek a sorok olyan cselekvésekre is utalnak, amelyek Franciaországban már a Weinstein-botrány előtt is büntethetők voltak, bizonyos körülmények esetén.

Így pl. a közelmúlt egyik legfontosabb politikusi zaklatási ügyében a vezető pozíciót betöltő zöld politikus, Denis Baupin egyik áldozatától mondhatni csak egy „csókot lopott”: váratlanul és szó nélkül nekinyomta a falnak, megmarkolta a mellét, és megpróbálta megcsókolni; egy másik áldozat esetében pedig fáradhatatlanul küldözgette a szexuális tartalmú sms-eket. Ugyan a történtek elévülése miatt nem ítélték el, de a bíróság szerint a szexuális zaklatás illetve agresszió bizonyíthatóan megvalósult.

De térjünk vissza a cikkre, amely leszögezi, hogy ez a „láz”, amely vágóhídra küldené a „disznókat”, nem a nők önállósodását szolgálja, hanem a szexuális szabadság ellenségeiét, a vallási fanatikusokét, a legrosszabbfajta reakciósokét, és azokét, akik úgy gondolják, hogy „a jó és a hozzá kapcsolódó viktoriánus morál” koncepciója nevében, a nők valójában „felnőttarcú gyerekek, akik védelmet követelnek”.

Innentől kezdve a cikk végképp minden erényt elvitat a #metoo mozgalomtól, és még egy félmondat erejéig sem utal a nőtársak olyan tapasztalataira, amelyeket épp ez a „láz” helyezett előtérbe. Például arra, hogy sokaknak pont elegük van az utcai zaklatásból vagy munkahelyi szexizmusból, ezért is oly népszerűek azok az oldalak, ahol pl. szakmákra (pl. orvosok, ügyvédek) vagy korosztályra (pl. középiskolásokra) bontva gyűjtik a tapasztalatokat.

Vagy azokra az utóbbi hónapokban gyakran emlegetett tényekre, hogy a munkahelyi zaklatás miatt pert indító nők többsége elveszti állását, és még a nemi erőszaktevők jelentős része is megússza a feljelentést. Minderről tehát, bár ezek a problémák épp a #metoo nyomán kerültek az utóbbi hónapokban a média és olykor a politikai érdeklődésének középpontjába, még csak futólag sem tesznek említést a szerzők.

Viszont „totalitárius társadalmi klímának” minősítik a kialakult helyzetet, ahol a férfiaknak bűnbánatot kell gyakorolniuk, és tudatuk mélyén kell felkutatniuk azt a „helytelen viselkedést”, amely 10, 20 vagy 30 éve történt, és amelyet meg kell bánniuk.

Mindez cenzúrához vezetne a művészetben, „ember és életmű összekeveréséhez”; itt a példák között szerepel a Roman Polanski retrospektív kiállítás betiltásának kérése, vagy az, hogy egy egyetemi tanárnő „nőgyűlölőnek” és „elfogadhatatlannak” nevezte Antonioni Nagyítás című filmjét.

Egyes szerkesztők már azt kérték volna egyes aláíróktól, hogy formálják át kevésbé „szexistára” férfi szereplőiket, hogy kevésbé féktelenül beszéljenek a szexualitásról és a szerelemről, és tegyék nyilvánvalóbbá a „női szereplők által elszenvedett traumákat”.

A szöveg utal a híres „svéd szerződésre” amit szex előtt kellene aláírni, és amiről decemberben megírtuk, hogy kamu: egy sajnálatos tévedésen alapuló hír, ami bejárta a svéd bashingre kiéhezett európai sajtót.

A szerzők végezetül kiállnak a szexuális szabadsághoz nélkülözhetetlen „alkalmatlankodás” szabadsága mellett – az “importuner” szó jelenthet kellemetlen zavarást, de nőkkel kapcsolatban a zaklatás elegáns megfelelője is; az MTI ostromlásként fordította, “hit on” a The Guardianban. Szerintük a szexuális ösztön „természetszerűleg offenzív és vad”, de ők elég „éleslátóak” ahhoz, hogy meg tudják különböztetni az ügyetlen udvarlást a szexuális agressziótól.

Az ember pedig nem monolitikus,

„egy nő ugyanazon a napon vezethet egy szakmai csapatot, és élvezheti, hogy egy férfi szexuális vágyának a tárgya, anélkül, hogy „szajha” lenne, vagy a patriarchátus gonosz cinkosa. Ügyelhet arra, hogy bére egyenlő legyen férfitársaival, miközben nem traumatizálja egy életre egy hozzádörzsölődő férfi a metróban, még akkor sem, ha ez törvénysértő. A nő erre a nagy szexuális nyomor kifejeződéseként is tekinthet, vagy figyelmen kívül hagyhatja az egészet.”

Végezetül a szerzők elutasítják „ezt” a feminizmust, amely „a hatalom túlkapásai elleni tiltakozáson túl, a férfiak és a szexualitás gyűlöletének arcát ölti magára”. Azt gondolják, hogy a „szexuális ajánlat elutasításának szabadsága együtt jár az ostromlás szabadságával“, és másképp kell rá válaszolni, nem „a préda szerepébe bezárkózva”.

Ennek jegyében nevelik majd lányaikat is adott esetben, hogy ne hagyják, hogy elbátortalanítsák őket, vagy bűntudatot ébresszenek bennük.

A balesetek, amelyek egy nő testét érhetik, nem feltétlen érintik meg méltóságát, és bármilyen súlyosak is olykor, nem tehetik örök áldozattá. Ugyanis nem lehet bennünket a testünkre redukálni. A belső szabadságunk megerőszakolhatatlan. És az általunk vágyott szabadság nem valósulhat meg kockázatok és felelősségvállalás nélkül.

Frissítés 09.20: Ma reggel meg is jelent az (első?) kollektív válasz a FranceTvInfo honlapján, amelyet Caroline de Haas feminista aktivista jegyez, kb. 30 társa támogatásával, és megkísérli pontról-pontra cáfolni „Deneuve-ék” véleménycikkének érveit, amelyek szerinte rendszeresen előkerülnek, ha a nők jogai kissé megerősödnek. Többek között arra is kitér, hogy az aláírók mindig sietnek felhívni a figyelmet a szegényebb rétegek szexizmusára, de ha a fenékre helyezett kéz tulajdonosa az ő miliőjükből kerül ki, az az „ostromláshoz való jog” kifejeződése.

A cikk a következő üzenettel zárul:

A disznók és szövetségeseink aggódnak? Normális. Régi világuk eltűnőben van. Nagyon lassan – túl lassan – de megállíthatatlanul.

Olvass tovább!