2017 sok szempontból fontos évnek számított. Szomorú, vagy éppen dühítő aktualitásként a Lukács György szobra körüli felhajtás elhozta Lukács életművének újraértékelését is, megjelentek a Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelyének első munkái, és magyarul is kiadták Anthony Atkinson egyenlőséget körbejáró művét. A Mérce szerzőinek év végi könyvajánlója.
Anthony B. Atkinson: Egyenlőtlenség. Mit tehetünk ellene? Budapest, Kossuth Kiadó, 396 oldal
„Ellentétben az egyenlőtlenséggel, ami könnyű dolog, mert csak annyi kell hozzá, hogy hagyjuk magunkat sodortatni az árral, az egyenlőség sokkal nehezebb, mert ott az árral szemben kell úszni” – idézi Anthony B. Atkinson a keresztény szocialista Richard Tawneyt a néhány hónapja magyarul is megjelent Egyenlőtlenség című könyvében. A vaskos kötet ehhez a nehéz munkához nyújt segítséget.
Az egyenlőtlenségek történeti alakulásáról szóló bevezetőt követően a könyv tizenöt – számos szakpolitikai területet átfogó – konkrét intézkedést javasol az egyenlőtlenségek csökkentése érdekében. A javasolt reformok jelentős egyenlősítő újraelosztással és állami beavatkozással járnának, és Atkinson külön fejezeteket szán azoknak az ellenérveknek a cáfolatára, amelyek szerint az ilyesmi árt a gazdasági növekedésnek, és egyébként is lehetetlen a „globalizáció” korában. Végül pedig részletes számításokkal (az Egyesült Királyság példáján) demonstrálja, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez szükséges költségvetési források előteremthetőek.
Atkinson könyvét mindenkinek érdemes elolvasnia, akit aggaszt a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése, és akik az állam elsőrendű feladatának tekintik, hogy módszeresen és bátran tegyen ez ellen.
Papp Barbara-Sipos Balázs: A modern diplomás nő a Horthy korban. Budapest, Napvilág Kiadó, 340 oldal
Hogyan történik a normaváltás? Milyen társadalmi csoportok mikor és miért kezdenek el más értékek mentén élni és cselekedni? Nincs ennél aktuálisabb kérdésfelvetés a #metoo kampány és a szerelem áruvá válását Európai Uniós pénzből legitimáló egyéni vállalkozások idején. És nincs nehezebb se, mert csak alapos történeti kutatással és megfelelő távolságtartással lehet erre a kérdésre választ adni. A válasz megadásához a vaskos kötet szerzői elolvastak mindent, amit a kortársak olvastak a sajtóban vagy irodalomban, vagy a kulcsszereplők egymásnak levélben megírtak.
A kötet két, most folyó szakmai vitához szól hozzá kristálytisztán megírt és olvasmányos formában. Az első a Horthy rendszer jellege, amit manapság két véglettel: vagy a neobarokk, államilag létrehozott rasszistának vagy társadalmi béke és fejlődés rendszerének határoznak meg. A kötet a populáris kultúra trendjeit vizsgálja, hogy milyen volt a női elit élete ebben az időszakban, hol és mit tanultak, milyen politikai küzdelmeik voltak, hogyan változott az életük. S ez a másik vita. A nőtörténészek, akik a nők történetét azonosítják a Feministák Egyesületének történetével szomorúan dokumentálták a folyamatot, ahogy ez a társadalom szélére szorított marginálissá vált csoport elvesztette társadalmi befolyását. A kötet azonban azzal érvel, hogy a nők története a Horthy korban ennél szélesebb társadalmi csoport története, még ha csak az elitet vizsgálják. A nők mindennapi életében megtörtént normaváltozás, többek között a Feministák Egyesületének korábbi munkássága miatt is, mely alapvetően megváltoztatta a magyar női elit életvitelét és világképét, mert munkát vállaltak, tanultak, és moziba jártak.
Ez az állítás továbbgondolásra érdemes a mai politikai keretben is, hogy azokat a taktikai és stratégiai hibákat nem kéne újból elkövetni, amit a magyar női elit elkövetett egy, a maihoz sokban nagyon hasonló politikai helyzetben. A kötet Magyary Zoltánné Techtert Margit életrajzával zárul. Férjét, akit ha máshonnan nem, Bereményi Géza: Tanítványok című filmjéből ismerünk, amely szívszorítóan mutatta be a szakmaiságra épülő életút csődjét. A szakmájukban kiváló nők történetének elemzése eddig kimaradt a Horthy rendszer kutatóinak érdeklődési köréből. Ezért Magyary feleségéről, Techtert Margitról, a kiváló filozófusról és elkötelezett közszereplőről kevesebben hallottak, pedig az általa szerkesztett Magyar Női Szemle a kor meghatározó véleményformáló folyóirata volt. Magyary Zoltánnal közösen lettek öngyilkosok a Vörös Hadsereg magyarországi kegyetlenkedésének áldozataiként. És ezzel valóban véget ért egy általuk képviselt utópia. Olvassuk el Sipos Balázs és Papp Barbara kiváló könyvét, hogy jutottak idáig, és tanuljunk belőle!
Böcskei Balázs (szerk.): A forradalom végtelensége – Lukács György politika- és társadalomelmélete. L’Harmattan, Budapest, 248 oldal
Antal Attila: A populista demokrácia természete – Realizmus és utópia határán. Napvilág Kiadó, Budapest, 286 oldal
Bagi Zsolt: Az esztétikai hatalom elmélete – Kulturális felszabadítás egy újbarokk korban. Napvilág Kiadó, Budapest, 195 oldal
Vastagh Zoltán: Társadalmi struktúra és állami redisztribúció. Budapest, Napvilág Kiadó, 223 oldal
Számomra mindig azok a könyvek az igazán jelentősek, amelyek valamilyen értelemben többé válnak önmaguknál. A 2017-es év első felének terméséből ebből a szempontból kétségtelenül kiemelkedik a Böcskei Balázs szerkesztésében, ténylegesen januárban megjelent Lukács György-tanulmánykötet. A könyv hátterét a Lukács elleni jobboldali offenzíva adja, amely szobrának elszállításával kezdődött. A Lukács Archívum lassú felszámolása azóta is húzódik. Egy autoriter kurzus szellemi boszorkányüldözésének idején mi lehetne méltóbb válasz, mint a forradalom témáján keresztül mutatni be a XX. század legnagyobb magyar filozófusát?
E totális leszámolás elleni tiltakozásból született projekt azonban sokkal több lett puszta gesztusnál – A forradalom végtelensége az egyik legfontosabb mű Lukácsról a rendszerváltás óta. Az első harmada Lukácsot, mint forradalmárt mutatja be, aki – több kortársához hasonlóan – mérhetetlen morális, politikai és történelmi kérdéssel találja magát szemben egy kibogózhatatlan korszakban. Ezután a forradalom elméletéről szóló írások következnek, amelyek kétségtelenné teszik, hogy napjainkban még inkább kapaszkodókat találhatunk életművében, mint valaha. A záró részben Eöry Áron összeállításában egy páratlan szemelvénygyűjteményt kap az olvasó: válogatást Lukács mérhetetlenül izgalmas gondolataiból a forradalomról – legyen az kommunista, vagy éppen antikommunista indíttatású. A könyv legfontosabb üzenete Lukács kapcsán, hogy nincs értelme a társadalomkritikának, ha nem képes a politika elméletévé válni, ha visszasilányul a filozófiai bűvészkedés, az értelmiségi zsörtölődés, vagy a tudományoskodás öncélú terepévé – a mai demokratikus-polgári ellenzék és az antikapitalista baloldal számára egyaránt figyelmeztető kell legyen.
Az elmúlt év második fele azután újabb fontos munkákat hozott: ekkor jelentek meg a PTI Társadalomelméleti Műhely könyvsorozatának első darabjai. Ezek a könyvek már önmagukban is figyelemre méltók, hiszen (miközben közös bemutatón kerültek a nagyközönség elé) egyenként is megkerülhetetlen innovációkat hoznak a hazai társadalomelméleti vitákba. Jelentőségüket azonban talán még inkább növeli alapállásuk: valamennyit az a meggyőződés inspirál, hogy a hazai baloldal elsősorban intellektuális válságban van, egy olyan szellemi vákuum-helyzetben, amelynek felszámolása nélkül nincs esély a megújulásra és a sikerre. Antal Attila, Bagi Zsolt és Vastagh Zoltán közös élménye – egyben a TEM kiindulópontja – hogy a hazai baloldal végzetesen kiüresedett és ez csak úgy számolható fel, ha képessé válunk másként gondolkodni politikáról, aktivizmusról és egyáltalán: a világról, amiben élünk. Antal Attila A populista demokrácia természete című munkája abban a vitában kíván állást foglalni, hogy a baloldalnak van-e más választása, mint populista választ adni az Orbán-Trump-Brexit kihívásra?
Nancy Fraserhez hasonlóan – akivel a Mérce közölt interjút a tárgyban – „igennel” válaszol – csakhogy szerinte a baloldal populizmusa nem szabad, hogy olyan legyen, mint a jobboldalé. Aki kíváncsi rá, hogyan lehet a populista demokrácia a baloldal esélye, hogyan néz ki egy baloldali populista program alapállása, nem nélkülözheti ezt a munkát. Bagi Zsolt Az esztétikai hatalom elmélete címmel, a tőle megszokott magas szintű, ám mégis érthető filozófiai nyelven fogalmazza meg kérdését: hogyan segíthet a kultúra az emancipáció projektjében és milyen körülmények között kell egy ilyen politikának hatnia az újbarokk korban? Sokan gondolják úgy, hogy ameddig nem lesz baloldali kultúra, addig nem lesz új baloldali politika sem – többek között Jacques Rancière is, akinek idehaza alig ismert elgondolásait a szerző kiindulópontjául választja. Bagi szerint a politikai harc a közös érzékelés kialakításáért zajlik: hogy mi látható számunkra, hogy ami látható, azt minek és milyennek látjuk, hogy foglalkozunk-e vele, vagy sem. Stb. Ilyen „közös érzékelés” a migránsokat veszélyesnek, potenciális terroristának, idegennek látó mai magyar közhangulat (a baloldal „dolga” ugye az volna, hogy másnak lássuk őket…), de a szegények, a hajléktalanok, a fogyatékosok, a nők, a munka, a fogyasztás kapcsán is végtelen „balos” példa hozható fel erre a jelenségre. A szerző kommunista programja: érzékelésünk átalakítása, ennek direkt és indirekt eszközeinek felderítése – valódi kitörési pont lehet a társadalomból „kiágyazódott” hazai mozgalmak számára.
Végezetül Vastagh Zoltán a populizmus, illetve a kultúra témája mellett az osztályok kérdését sem hagyja veszni. A magyar társadalom osztályszerkezetének elemzésére vállalkozik egy speciális szempontból: amellett érvel, hogy a lakóhely és az állami újraelosztáshoz való viszony ma éppen úgy politikai értelemben vett osztályképző szempont, mint hajdanán a termelőerőkhöz való viszony volt. A nyugdíjprémiumok és karácsonyi Erzsébet utalványok időszakában ugyan ki merne vitatkozni ezzel a tézissel – mondhatnánk, még ha természetesen a mindig egzakt és megfontolt Vastagh soha nem ragadtatná magát ilyen könnyelmű publicisztikai fordulatokra.
