Ma 50 éve írták alá a szovjet-magyar egyezményt Paksról

1966. december 28-ig tartott az a szovjet-magyar tárgyalás, amelynek keretében ma pontosan 50 éve aláírták a paksi atomerőmű egyezményt. Az energiapolitikánkat és néhol talán külpolitikánkat is nagyban meghatározó egyezmény volt a XX. század legnagyobb ipari beruházása Magyarországon.

Az 1949-ben létrejött KGST tagjai gyakran kötöttek atomenergiai megállapodásokat,  elsősorban kutatási együttműködésekről volt szó. Így volt ez Magyarország esetében is: először 1948. február 18-án egyeztek meg a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió együttműködéséről kísérleti atomreaktorok, műszerek tervezésében, magfizikai tudományos kutatómunka folytatásában és izotópok ipari alkalmazásában. Az egyezményt 1959. december 22-én megújították.

Az összefogásból két sikeres reaktortípus is született, ezzel a tapasztalattal a háta mögött pedig a Szovjetunió már a tagállamoknak tudott reaktorokat exportálni. Aztán 1965 januárjában, Kijevben a Szovjetunió bejelentette, a novovoronyezsi reaktortípussal az atomenergia kezd kifizetődővé válni, így felajánlották a KGST-tagoknak ezt az erőműtípust, aminek üzemeltetéséről már elég tapasztalatuk volt. Ebből a típusból fejlesztették ki a paksi VVER típusú erőművet is. A másik típust, a bjelojarszki, nukleáris túlhevítéssel működő reaktort többek közt Csernobilnál használták.

Az Atomerőmű építése, 1979. Kép: Fortepan

Magyarországnak nem lehetett közömbös az atomenergiaprogram – a második világháború után még nem volt komolyabb energiaipari befektetésünk, a gazdasági tervek pedig ugrásszerűen növekvő energiafogyasztással terveztek a következő évekre. Hiány volt fűtőanyagban is, a szénbányászat egyáltalán nem volt kifizetődő.

Apró Antal, a Minisztertanács elnökhelyettese 1964. szeptember 22-én kelt levelében kérte meg a Szovjetuniót egy szakemberek közötti távlati energetikai konzultáció megszervezésére. A tárgyalások megkezdése előtt az Országos Tervhivatal (élén Ajtai Miklóssal) előterjesztést nyújtott be a kormányhoz, amit meg is szavaztak. Ennek értelmében egy döntésképes delegáció tárgyalt a Szovjetunióval, céljuk az volt, hogy az orosz fél vállaljon garanciákat az erőműre, komplett feladattervet, tervdokumentációkat, berendezéseket, fűtőelemeket biztosítson.

A magyar cél egyszerű volt: minél több olyan konkrétum legyen az egyezményben, amire később lehet hivatkozni.

A tárgyalások ’66 júliusában kezdődtek Moszkvában, a magyar delegációt Ajtai Miklós, a szovjeteket M. Petroszjánc, az atomenergia békés felhasználásával foglalkozó Állami Bizottság elnöke vezette. A szovjeteknek más elképzelései voltak: ők azt akarták, a magyarok döntsék el előre, akarnak-e erőművet, a részleteket, például az árat, csak később akarták megbeszélni. sikerült megegyezni, bár nem írtunk alá, azzal megvártuk a hiteligényünk elfogadását.

Az egyezmény alapján a szovjetek felelőssége volt a létesítmény tervdokumentációjának és műszaki tervének elkészítése, és a szükséges felszerelések, műszerek, berendezések, nyersanyagok szolgáltatása.

A hitelt és a kamatot az egyezmény értelmében Magyarország a magyar áruk Szovjetunióba való szállításával fizette – főleg olyanokkal, amiket a szabadpiacon nem tudtunk volna értékesíteni. Viszont a fűtőelem-ciklusért, a szovjet szakértők munkájáért és a teljes tervezésért a mindenkor érvényes árucsere forgalmi megállapodás szerint fizetettünk. Ez az egyezmény lett az alapja a később megkezdődő atomerőmű építési programnak és ezzel egyben a magyar atomenergetikának is.

(NTF)

Olvass tovább!