Ahogy haladunk a választások felé, egyre nő a pszichológiai nyomás mindazokon, akik még foglalkoznak a magyar politikával. Egyre keményebb lesz a gyűlölet-propaganda nyomása, és ahogy egyre nő a tét és az elkeseredettség, ez a propaganda úgy szüli meg az ellenpropagandát a másik oldalon. Márpedig ilyen nyomás alatt mindannyian egészen biztosan egyre rosszabb döntéseket fogunk hozni.

Ezzel a nyomással kéne tudatosabbak lennünk, és a Karácsony jó alkalmat kínál arra, hogy kevésbé folyjon giccsbe az, amit én erre válaszként kínálok: Tárjuk ki a szívünket.

Persze itt nem valami elvtelen önfeladásról van szó, és nem is romantikába hajló szentimentalizmusról. Egyszerűen arról, hogy próbáljunk kicsit kilépni a saját közegünkből, forduljunk empátiával a politikai paletta más oldalán állok felé. Vagy éppen azok felé, akik a saját oldalunkon hibáznak.

Az olyan pánikszerű szituációkat, mint amilyeneken a következő hónapokban a baloldali liberális oldal keresztül fog menni, csak úgy élhetjük túl, ha kitárjuk a szívünket, és elfogadjuk, ha mások hibáznak.

Megpróbáljuk megérteni, hogy ha még az ország sorsa is múlik egy-egy döntésen, és ezek a döntések szerintünk rossz irányba mutatnak, a döntés nem feltétlenül gonoszságból fakad.

Ezért talán így Karácsony és újév közeledtével fontos megállni, és megkeresni a megfelelő kérdéseket az újévre, amiket gyakran fel kellene tennünk magunknak, amikor politikával foglalkozunk. Nem mondom azt, hogy én minden helyzetben, mindig tökéletesen tudom követni az alábbiakban javasolt utat, és azt sem, hogy lehet egyáltalán tökéletesen követni, de azt gondolom, fontos feltenni ezeket a kérdéseket magunknak és másoknak is, hogy kicsit kevésbé szippantson be és gyötörjön meg minket az az őrület, ami ránk vár.

Azt sem állítom, hogy az alábbiak biztosan a legfontosabbak, de talán segítenek abban, hogy kicsit többet értsünk meg magunkból, a társadalomból, és a világból, ami körbevesz minket.

Biztos, hogy igaz?

Amióta a fake news kifejezést felfedeztük maguknak, nyilvánvalóan adja magát ez a kérdés. De valójában nem csak az álhírekkel szemben kell feltenni a fenti kérdést, hanem minden információval szemben (igen, a Mérce cikkeiben olvasottak kapcsán is). Óriási mennyiségű információ áramlik az emberekre, akiknek egyre kevesebb energiájuk van ezek között rendszert teremteni. Ez pedig hatványozottan igaz a szerkesztőségekre is. Egyre kevesebb pénzből kell egyre több információ közül megírni a híreket. Érdemes persze két dolgot megkülönböztetni. A szándákos zavarkeltést, és azt, amikor valaki hibázik. Mert mindenki hibázik, nem születnek emberek istenként. Úgyhogy bátran gondolkozz el, ha olvasol, vagy hallasz valamit, hogy vajon ez igaz-e. Majd utána csekkold le máshol és másnál is ezeket az információkat. Egy ellentétes véleményű, vagy ellenérdekelt fél éppen megteszi.

Biztos, hogy rosszat akar?

Nagyon sok helyzetet azzal magyarázunk, hogy a polgártársunk, akivel nagyon nem értünk egyet, idióta, gonosz, esetleg valami más, abszolút rossz tulajdonságot tulajdonítunk neki. Pedig majdnem minden egyes alkalommal biztosak lehetünk benne, a másik oldalon álló ember saját erkölcsei, saját világnézete és látásmódja az általa birtokolt információk szerint jónak tartja saját cselekedetét. Nagyon fontos nem elfelejteni azt, hogy nem mindenki gondolkodik ugyanúgy a világról, nem ugyanazokat tartja szempontnak, nem ugyanaz az értékrendünk.

Ez pedig különösen igaz egy olyan időszakban, amikor a hatalom a saját eszközeivel próbálja az erkölcsöt és az igazságot újradefiniálni úgy, hogy a megismerés lehetőségétől, tudástól, információktól embereket zár el. Illetve akkor, amikor a hatalom lezárja, ellehetetleníti azokat a vitákat, amelyek a vélemények ütköztetésével, vagy akár szakmai vitákkal, hatástanulmányokkal segíthetnének abban, hogy jó döntések szülessenek. És itt is igaz, hogy nem feltétlenül valami gonoszság magyarázza az információk kizárását, vagy a viták elfolytását, az idegen szempontok kizárását. Ezt gyakran a a hierarchikus rendszerekbe vetett túlzott hit magyarázza, illetve az a meggyőződés (amely szintén nem gonoszságból, hanem rossz tapasztalatokból fakad), hogy ezek a viták feleslegesek.

Biztos, hogy minden információ tudatában dönt?

Sokszor indulunk ki abból, hogy amit mi tudunk, azt tudják mások is. Pedig ez a legkevésbé sem igaz. Az, hogy milyen információhoz jut hozzá valaki, nem csak az határozza meg, miről akar tájékozódni, hanem az is, hogy honnan van lehetősége tájékozódni. Aki egy kis faluban nőtt fel, valószínűleg nem is halott még a 444-ről (nemhogy a Mércéről), viszont jó eséllyel be van kötve az M1. De már az is meghatározza azt, hogy milyen információkhoz tud jutni, hogy milyen oktatást kapott, milyen eszközöket birtokol. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ha van is lehetősége mindenféle hírforrásokhoz hozzájutni, a környezete, az érdeklődési köre, a megszokott szokásai, a politikai preferenciája, vagy éppen a politikától való undorodása hogyan határozza meg, milyen felületeken keresztül jutnak el hozzá a hírek.

Éppen ezért nincs általában értelme számon kérni valamilyen hír, szituáció vagy esemény nem értését a másikon, hiszen könnyen lehet, hogy maga a hír, vagy a megértéséhez szükséges információ nincs is a birtokában.

A 21. századi politika pedig épít is arra, hogy hogyan lehet a saját támogatóinkat minél inkább elzárni a más információktól, hogyan lehet elérni, hogy annyi és olyan információval bombázzuk őket, hogy az azzal ellentétes információt egyből el is utasítsák, hogy más információt ne is legyen idejük és lehetőségük befogadni.

Tényleg mind ugyanolyanok?

A magyar közélet egyik legkárosabb leegyszerűsítése az, ami mindenkit, aki nem a mi társadalmi csoportunkban van, egy massza részének láttat. Így lesz minden fideszes birka, mindenki, aki kiütést kap Orbántól komcsi és Soros-ügynök, de akár minden taxis hiéna, vagy minden hajléktalan koszos alkoholista. Miközben ezek az állítások a legtöbbször nem fedik a valóságot. Az emberek sokfélék, és sokféle kiindulási alapból juthatnak el egy gondolathoz vagy tetthez. Márpedig ha valóban meg akarjuk érteni, miért gondolkodik vagy cselekszik valaki másképp, mint mi, akkor egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ne a személyes motivációkat vagy élethelyzetet vizsgáljuk, pusztán egy massza tagjaként vizsgáljuk őt.

Léteznek egyáltalán azok, akikről szó van?

A másik nagy szemfényvesztés az árnyékboksz. És itt nem csak arra gondolok, amikor a nem létező Soros-terv ellen harcol valaki. Volt itt már a hazára leselkedő veszély 9 fős náci-csoport, 70 darab genderfasiszta, vagy épp néhány anarchista. De ugyanígy, a káoszba fulladó nyugat is előszeretettel használható árnyékbokszra, mint épp a napokban az állítólagos svéd szex előtti beleegyezés-papír kapcsán, ami nem létezik, vagy éppen az elvesző nyugati karácsony kapcsán, amely lényegében kizárólag hoax történetekre épül. Érdemes körülnézni mindig, amikor feltűnik egy rémes sötétben bujkáló csoport vagy ügy. Vajon tényleg léteznek, és vajon létezik a velük illusztrált probléma, vagy csak azért állítják fel őket, hogy a politikusok és megmondóemberek ezzel igazolják saját szélsőséges álláspontjukat?

Ez a fontos kérdés?

Sokszor a felháborodásunk felülírja a racionalitást, az erkölcs a taktikai érzéket.

Biztos, hogy ha valami felháborít, az a kérdés egyben fontos is? Biztos, hogy a Quimby tusványosi kalandja az, amiről a közéletnek szólnia kell, vagy Bayer Zsolt lovagkeresztje, esetleg a vele folytatott kávézás? Egy csomó olyan közéleti kérdés van, ami egyszerűen nem probléma, hanem csupán egy probléma tünete, vagy még az sem.

Érdemes a felháborodásunkat is olyan ügyek felé irányítani, ami az egész közösséget érinti, és az egész közösségnek szól. Már csak azért is, mert a felháborodásunk meghatározza azt is, mi az, ami miatt a közösségünk is felháborodik.

Ez az, amit meg kell osztanom?

Az előző kérdésből következik az is, mit érdemes megosztani, és mit nem. Vajon az, ami miatt felháborodunk, éppen az a közügy, amivel az ismerőseinknek is foglalkoznia kell? Ez serkenti őket a politizálására, a beszélgetésre, a megértésére, vagy inkább eltántorítja őket?

Ezen a héten például, miközben 5 újabb pártot büntetett meg az Állami Számvevőszék és titkosították a Belgrád-Budapest vasútvonal építésének költségeit, az pörgött a Facebookon, hogy a TEK egyik kocsiját összefirkálták. Nyilván jó dolog röhögni a rendszer urain, de sokaknak ezek a harci járművek tényleg a biztonságot jelentik. Felelősségünk van azért, amit és ahogy kommunikálunk, ha valóban azt gondoljuk, szeretnénk változást elérni a politikában. Viszont ha így gondolkodunk, akkor a fontos, az ország sorsát érintő ügyekre kell felhívni a figyelmet.

Persze ha mindig be is tartanánk a fenti fordulatokat, vagy az ide írható másik százat, azzal még nem oldódnának meg az ország problémái. De közelebb jutnánk vele ahhoz a gondolkodáshoz, amelyben egy közösség vagyunk. Minden gyűlölet, rossz tett, hiba ellenére el tudjuk fogadni, hogy a másik is valamilyen módon hozzá akar járulni a közösség boldogulásához. Ha pedig ez megtörténik, akkor tényleg egy közösség leszünk, egy közös akarattal, hogy jobb legyen ebben az országban élni, még ha más úton is jutnánk el e felé az elképzelt jó felé.