Ady Endre 140 éve – Istenem, száznegyven éve, mondaná Ady – született, és még mindig nem végeztünk vele, még mindig azt mondja, ami velünk van, még mindig nem tudja senki jobban, mint ő, hogy miért nincs vége a nagy összeroskadásnak Hunniában.

Fontos, nagyon fontos könyv jelent meg: igazi Ady-breviárium Király Levente válogatásában és szerkesztésében^[1], vegye meg mindenki. Ha elfogy, majd újranyomják. Témák, beszédtárgyak szerint csoportosítja Király Levente az Ady-igéket: mulandó újságcikkek, örök igazságok, felejthetetlen elfogultságok. Talán még kapható itt-ott az időrendben haladó, részletesebb válogatás^[2], annak is ott a helye az ön könyvespolcán. Lengyel András idézi föl, hogy Lukács György azt mondta Vezér Erzsébetnek: ő adta ki a legfontosabb magyar könyveket 1945 óta: azaz Ady újságprózáját a többé-kevésbé kritikai összkiadásban. Ebből merítenek ezek a válogatások is. (Még megemlítenék egy rendkívül érdekes, viszonylag új publikációt Ady első nagy csatájáról a katolikus egyházzal és az akkori magyar állammal, ezt is végig kellene olvasnia mindenkinek.^[3])

Azt írja Ady ebben a kurta esszéjében a két meggyőződésű emberekről, hogy az akkori politizáló értelmiségieknek – az elmaradottság miatt – olyasmikért kellett küzdeniük, amiket már réges-rég meghaladtak.

Például állami oktatásért államnyelven, holott községi oktatást és szabad nemzetiségi oktatást szerettek volna (de a klerikális reakcióval szemben erre fanyalodtak) – vagy szabadgondolkodó, természettudományos szellemű (pozitivista) közművelődésért, holott már a metafizika és a teológia felújulása foglalkoztatta őket (Ady csak Bergsont említi, de ez volt a Társadalomtudományi Társaságnak és a Szellemtudományok Szabad Iskolájának, a Vasárnapi Körnek az ellentéte mögött is). Tudták, hogy a klasszikára kellene alapozni a műveltséget, de (ugyancsak az ultramontán klerikalizmussal szemben) tények és „pozitívumok” szorgalmazására kényszerültek. S ami a lényeg: támogatniuk kellett az azidőtt nem létező parlamenti demokráciát, általános szavazati jogot, pedig az elméjüket voltaképpen már a szocializmus és az anarchizmus izgatta. De a múltnak a jövőbe áthúzódó harcait mégiscsak meg kellett harcolniuk, fönntartásaik, kételyeik, sőt: hitük ellenére és ellenében.

Akkoriban a magyar uralkodó osztály (az arisztokrácia, a dzsentri, a fináncoligarchia és a protestáns egyházak) az Ausztriával folytatott kicsinyes huzakodással volt elfoglalva: élvezte ugyan – a munkásmozgalommal és a nemzetiségekkel szemben – a kettős monarchia közös gazdaságának, katonai erejének és nagyhatalmi állásának az előnyeit, de nacionalista egységre is szüksége volt, ezért másodlagos-szimbolikus ügyekben csetepatézott „Béccsel”, amelyről épp úgy beszélt, mint mai utódai „Brüsszelről”. Ugyanaz a kétszínű pörpatvar, mint most az Európai Unióval.

Gróf Tisza István „distinguished foreigner”-nek (előkelő idegennek: külföldinek) nevezte (így, angolul!) az Országgyűlésben az osztrák miniszterelnököt (kancellár csak 1918-tól van ott), miközben közjogilag persze nem vonta kétségbe a közös állam létét. Plus ça change, plus c’est la même chose.

Ilyen környülállások közepette – amikor a Habsburg-dinasztia, az udvar demokratikusabb volt és inkább barátja a nemzetiségi jogoknak (számításból), mint a magyarhoni szabadelvűség – a polgári parlamentarizmuson és a haladó nemzetiségi politikán már túllátó, forradalmi lelkületű értelmiségiek mi mást tehettek volna: folytatták lelkiismeretesen a tegnap küzdelmeit, siettették az 1848-ban elmaradt reformokat.

Mi is ugyanezt tesszük. Kiállunk az alkotmányosságért, az emberi jogokért, a politikai egyenlőségért, a feminizmusért, a sovinizmus ellen és így tovább (egy tapodtat se tovább, mint Jászi és Ady, mert még mindig nincs annyink se, mint nekik volt), pedig ezek nem a mi fogalmaink, elvégre mi 1968 és 1989 utániak vagyunk, nem 1918 előttiek… de ha egyszer muszáj!…

1848, a polgári-liberális-demokratikus forradalom szinte semmit se hagyott ránk: a jobbágyságot nem a forradalom alatt szüntették meg, hanem a Bach-korszakban; a modern (bár antidemokratikus) parlamentarizmust nem ’48 hozta el, hanem a kiegyezés 1867-ben, a világi és egyházi nagybirtokot nem ’48 osztotta föl, hanem a kommunisták 1945 után, ahogyan az ipari-városi modernizációt is csak ők terjesztették ki aztán Budapesten kívülre (de nem tartott sokáig).

A nagybirtok ma megint nődögél szépecskén, a vidéket újra kis harámbasák irányítják, s „a mérsékelt baloldal” megint darabontpolitikát kénytelen folytatni rém hazafiatlanul, csak ezúttal nem Habsburg-, hanem „európai” (EU) keretben. Hiszünk mi „Európában”? Csudákat. Szembenállunk azért a magyar reakció örök Európa-ellenességével? Hát persze.

Két meggyőződésű emberek, filozófiai csatáinkat a tág értelemben vett, posztfrankfurti kritikai elmélet terrénumán vívjuk, miközben (zárójelbe téve a radikális antikapitalizmust) a bennünket jó esetben irrelevánsnak, rosszabb esetben bolondnak néző liberális intézményeket (és jogintézményeket) védjük a reakcióval, az etnicista féldiktatúrával és gyalázkodó állami szennypropagandával szemben – jobb meggyőződésünk ellenére. Ahogy Ady írja:

„Követeljük a legteljesebb demokráciát, ordítjuk az általános, titkos és egyenlő választás-jog elvét becsületesen, mártírosan, holott századokkal nálunk előbb járó kultúrtársadalmak eredményei már elvették titokban minden gusztusunkat.”

Pontosan.

E tekintetben semmi nem változott, ugyanott tipródunk, mint a régi századforduló magyar radikálisai, nyugatosai és szocialistái, az akkori modernek.

Arra megy el majd’ minden erkölcsi energiánk, amit gondolatban már diákként meghaladtunk. Ady úgy gondolta, a feminizmus már az ő életében győzedelmeskedett. Hát…

Aggódnom kell a Merkel-kormányzat válságán, amikor pocsék véleményem van róla?

Nevetséges.

Képmutatók volnánk?

Polányi Károly a Galilei Kör gyászünnepélyén elmondott gyönyörű Ady-emlékbeszédében^[4] mégis, mégis  a hit emberének nevezte a költőt, s ezért nemzedéke vezérének, aki a hitetleneket megtanította a hitre:

„De íme, hisszük csak, hogy hitetlenek vagyunk, tisztelt gyülekezet, mert miközben a hitetlenséget hirdetjük, íme meghajtjuk gyászlobogónkat a hit hőse, a költő előtt, és magunk is az önfeláldozás útján igyekszünk követni a példáját. Titokban magunk is megváltoztunk, mert titokban mindannyian hiszünk.”

A két meggyőződést, a titkos hitet – azaz a mindenkori magyar radikálisok tragédiáját (ha tetszik: tragikomédiáját) – rajtunk kívül kevesen értik, s még kevesebben méltányolják. Igen, nem hiszünk a polgári demokráciában, közben védjük – haláltusája közben is – a polgári demokráciát, holott persze nem róla álmodunk, hanem egészen másról. Tisztességes dolog ez?

Nehéz kérdés.