140 éve született Ady Endre, a legjobb magyar újságíró

Ma 140 éve látta meg a napvilágot Érmindszenten Ady Endre. Ady nemcsak kiemelkedő költő, hanem a magyar sajtótörténet mindmáig legjelentősebb alakja is. Az életet nagy kanállal faló Adyt előbb ismerte meg a közvélemény véleményformáló újságíróként, mint jelentős költőként.

Akik a verseivel szeretnének emlékezni, azoknak ajánljuk ezt videót, ahol egy órán át szaval Latinovits Zoltán Ady verseket.

Mi viszont újságírói munkássága előtt lengetjük meg a kalapunkat. Publicisztikai fordulataival új nyelvet teremtett. Írásaiból kiviláglik a vívódó személyisége, és szabadságvágya.  Szuggesztíven tudott elfogult lenni. A publicisztikát, mint a magánsérelmek megtorlásának eszközét is használta, de harcias hangvétele mögött mindig az igazságérzete szól. Az alábbiakban közlünk egy hírt a közelmúltból, és a rá rímelő Ady publicisztikát. Éreztetve azt, hogy mennyire aktuálisak mindmáig az alkotásai egy olyan műfajban, ami elméletileg csak a kortársaknak mondana valamit. 

Orbán: veszekedős félázsiai nép a magyar

Menjünk vissza Ázsiába

Szeretett úri véreim: a serleg tele. Nincs már itt nekünk semmi keresnivalónk: gyerünk vissza Ázsiába!… Egy kis helyet talán kapunk, persze lehetőleg távol még az ázsiai kultúrára hajlandó népektől is. Bejöttünk – agg krónikások szerint – hős Álmossal s Árpáddal és társaival. Menjünk vissza Rakovszky Stefi, Lengyel Zoltán, ifj. Móricz Pál s a többi nyomában. De menjünk, míg –lehet…

E dicső, gazdag történelmű úri népségtől lakott ország tegnap szerencsésen elérte a legbalkánibb nívót. Az a gyalázatosságában is mulattató komédia, mely ez ország keserves parlamentjében tegnap lefolyt, bele fog kerülni a történelembe. Egy futó percig szeretnék honáruló „nemzetiségi agitátor” lenni, hadd tudnám kellő érzékenységgel felfogni a magyar parlamentben lefolyt skandalumot. Ilyen megríkató baromság megérésére mégsem voltunk berendezkedve, pedig elkészültünk mi már minden megérhetőre.

Parlament kell ennek az országnak? Kancsuka, nem parlament. Azaz dehogy kancsuka. Kisdedóvó, gyermekkert és sok-sok türelem, ha e dicső erényből maradhatott volna valami a huszadik századra.

Vázsonyi Vilmos, az egyetlen magyar népképviselő, akit öntudatos nép választott, nem juthat szóhoz a magyar parlamentben. Nem engedik szóhoz jutni a gyermekek, akik haragusznak, mert kinizsisdi s malomkősdi játékukat megzavarta, a gyermekek, akik, hajh, tizenkilencmilliomod magunk szerencsétlen bőrén kockáznak és malomköveznek.

Az immár legbalkánibb parlamentnek ez a botránya irtózatos, kegyetlen világosságot adott a mi szemeinknek. Olyan titkot világított meg, amit jaj de jó lett volna sohasem tudni. Megtudtuk hogy a magyar parlamenti gyermekek mind egyformák:esküdjenek bár a kétfejű sas karmára, a Széll Kálmán harmatozó pattanására, Kossuth Lajos kalapjára, pápa csalhatatlan őszentsége papucsára, bármire. Obskurus agyuk velejének vastag burkát csak egy kicsit kell megkarcolni, ott zsibongnak előttünk a maguk siralmasan hasonlatos voltukban.

Kultúr-bestiákat mondott Vázsonyi? A kultúra isteni nevében vétózunk e címadományozás ellen. De a bestiák reputációja érdekében is, mert a bestiák mindig ki merik a fogukat mutatni, nem csak akkor, mikor demokrata képviselővel van dolguk.

Szeretett úri véreim, Ázsia ordított fel tegnap bennetek. A nosztalgia, a nomád, baromi ember méla vágyakozása rohamba tört ki. Nem voltam ott, de látom a képet. Középen az agyonhajszolt egyetlen intellektus. Sokat tud, sokra vágyik, merész a hite, elszánt a munkája, nagy a gyűlölete. És – óh szörnyűség – ősei a Jordánon átkeltek. Ez a kis zsidó óriás közöttük. Ezt az óriást fiatalon fölkapta szárnyaira a hír, imádja őt sok ezerek tömege, s tud… Ez, ez a legborzasztóbb! Ez az ember mer tudni közöttük, a tudatlanok között! De meg hogy ez az ember zsidó! Ott áll zavarodottan a középen. Egy harsány szitok hallszik. Lengyel Zoltán kiáltott, egy ifjú együgyű, ki hiányos intelligenciájával más, kultúr országban evőkészlet tisztító sem lehetne. Meg Leszkay úr, meg Rakovszky úr, meg a többi jólismert idióta. És Vázsonyi egy egyfogatú kocsin futtat el ebből a komédia házból, hova bekerülni idestova erkölcsi halál lesz.

Szeretett úri véreim, értsük meg egymást. Kinizsi fáj ugye és a malomkő? A keleti nomád lomhasága lázadt fel ugye, hogy semmisítsük meg ezt az embert még a Krimiából velünk hozott eszközökkel, mert tanulni, tudni, s az ő fegyvereivel állni vele szemben nem tudunk. Ugye így van szeretett úri véreim? Mert csak így lehet menteni ezt a világra szóló skandalumot.

Ha ugyan így is lehet. De aligha. Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék, s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.

Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.

Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!…

Ady Endre

Nagyváradi Napló 1902. január 31.

Balog Zoltán: Nincs tanárhiány Magyarországon

PROTEKCIÓ NÉLKÜL

Hála a hálát érdemlőknek, sikerült nálunk gyökerestül kiírtani a protekció járványát.

A mai posta levelet hozott nekünk. A levelet egy fiatalember írta, panaszos és szomorú. Azt panaszolja, hogy pályája legelején visszaverték, mert nincsen protekciója.

A fiatalember szorgalmas és derék. Ambiciózus és jeles diák volt. Most, júniusban tett érettségi vizsgát. Legelső lett és tiszta kitűnő.

E fiatalember igen mostoha körülmények között tanult. Kevés ebédet evett, kifordított ruhákban járt, de ambíciója legalább jóllakott a jeles érdemjegyekkel s a jövőbe helyezett hittel.

Vérmes reményei nem voltak. Szimplex tanár akart lenni. Elég szerény vágy. Minálunk a kifordított kabátú ifjak is fiskálisok, s azután természetesen képviselők óhajtnak lenni. Ő tanár akart lenni. Hivatást érzett magában. Meg azt hitte, hogy erre a pályára kell a legkevesebb protekció, hiszen jeles diák alig-alig választja ezt a nálunk szürke, lenézett pályát.

Nagyon szegény ember volt. Folyamodott az Eötvös Kollégiumba – jeles érettségi bizonyítványával s a tanári kar áradozó ajánló levelével, s várt. Biztosra vette a dolgot. Visszaemlékezett Wlassics miniszter nagy mondására, hogy nincs protekció. Biztosra vette, hogy felveszik e stipendiumos helyre.

A kérvény felment, s sokáig késett. Augusztus 25-én, öt nappal az egyetem megnyitása előtt visszajött a kérvényre, hogy fel nem vehető a kért alapítványi helyre. De privát helyről más értesítést is kapott. Azt tudniillik, hogy könnyelműség volt protektorok nélkül megreszkírozni a dolgot. Az Eötvös Kollégium stipendiumát protekció nélkül még nem kapta meg érdemes ember, de protekcióval már érdemtelen is.

Az illető fiatalember pedig elmehet adógyakornoknak vagy vármegyei díjnoknak. Az idő már olyan rövid, hogy máshoz nem is foghat.

Mért volt olyan szamár azt hinni, hogy elég az érdem és szorgalom a haladásra. Ezekkel, mint a példa is mutatja, senki még csak filozopter sem lehet.

Ellenben fogunk még többször is jajgatni a tanítóhiány, főképpen pedig amiatt, hogy a tanári pályára csak a legtehetségtelenebbek mennek.

Ennek dacára is: hála a hálát érdemlőknek: sikerült nálunk gyökerestől kiírtani a protekció járványát. Lehet repülni dobás nélkül ad astra, s dicsőíteni a magasabb közéleti erkölcstant…

Szabadság 1900. augusztus 29.

 

Orbán vizsgálatot követel Hadházy Ákos ellen

PANAMA ÉS ANARCHIA

Vége minden szép reménységnek. Nem lesz béke. Az anarchia lett úrrá a parlamenten. Tegnap még csak dulakodtak. Ma már szóhoz juthat a revolver is. Holnap a bán szétveretheti a képviselő urakat. Holnapután lángokban állhat az ország. Minden lehetséges most már. Azt se tudjuk hirtelenében, a kipattant panamáról, a széttépett indítványról, a nagy beláthatatlanságról, vagy miről is szóljunk. A panamáról talán. Korrupt országokban a panamákon szokás legjobban felháborodni. Imádott hazánk pedig igen-igen korrupt ország. Ebből kifolyólag természetes, hogy itt minden ember fölháborodik, ha a másik ember is panamázik. Ne tessék ezt cinizmusnak venni. Ez a korrupció természetrajzának egyik erős, tapasztalati igazsága. A magyar társadalomban, mint minden fenékig romlott társadalomban privátim, kis körökben, bizalmas tereferék közt vidáman és szemérmetlenül szoktuk tárgyalni mindezt. Vezető státusférfiakról, előkelő politikusokról, társadalmi vezéremberekről, kedves, hízelgő elismeréssel szoktuk megállapítani, hogy nagy gazemberek. Ilyen bizalmas diskurzusok alkalmával, kaszinókban, kávéházakban, vendéglőkben, zsúrokon, redakciókban, folyosón tessék hallgatni előadásokat a magyar közéleti erkölcsről. A nyilvánosság előtt ellenben gentleman társadalom vagyunk. Gentleman mindenki. Aki párbajozik és aki a liga tagja. Nálunk ritkán pattannak ki panamák. Mert mi regarddal vagyunk egymás iránt. Én panamázom, te panamázol, ő panamázik. Mind panamázunk. A lelkünk fölujjong, ha például olvassuk, hogy a francia parlamentben ismét panama sült ki. Na, ugye hogy nem mi vagyunk a legrosszabbak? Persze azt nem ismernők be semmiért, hogy az az állapot, amely mellett a panamák kipattanhatnak, aranyállapot. Hiszen bárcsak nálunk is mind sűrűbben pattannának ki a panamák. Ez etikai erősödést jelentene. Ám nálunk a nagyon ritka leleplezések is voltaképpen még nagyobb panamákat lepleznek. Ne tessék megbotránkozni. Így van ez. A magyar társadalomnak annyira vérében van a panamázás, hogy aki netán a puritánt meri játszani, elveszett. Olyan erkölcstelen bátorsággal sehol sem mernek beszélni az emberek, mint nálunk privát körökben. Itt az obstrukció ügye például:

– A bán öt milliót kapott a főhercegektől.

– Kossuth Ferenc maga kapott egy milliót.

És nincs olyan hihetetlen dolog, amit a fáma fel ne kapjon. Ebben az országban mindent föltesznek és elhisznek egymásról az emberek. Nem új dolog ez kedves magyar testvéreink. Mikor szegény Szilágyi Dezső meghalt, Mag Harden, a merész német publicista így sóhajtott föl:

– Milyen szörnyen korrupt ország lehet az a Magyarország, hogy valakit egy improduktív élet után nagyon nagy embernek tartanak, csak azért, mert abban az országban, ahol mindenki korrupt, ő intakt maradt.

Szóval nemcsak egymást tartjuk korruptaknak, de azoknak, tartanak bennünket a külföldön is. Ez az igazság. No, és hogy a korrupcióban a hon atyái az atyamesterek, ez meg éppen nem új dolog. De azért ma szörnyen háborogni fog a magyar erkölcs.

Nagyobb dolog mindennél a teljessé vált anarchia. Most már nagy baj van. Csapjuk el azonnal a bánt. Küldjenek egy elfogadható, kibékítő egyéniségű és programú miniszterelnököt. Mert másképpen semmiről sem felelhet senki sem.

Nem volna csoda, ha akármi történnék. Aljasabbaknak látszunk Szerbiánál. Szerbiában lemészárolták a királyi családot. Nálunk a nemzetet gyilkolják meg. Pár százezer ember kisajátítva tartja a országot. A nép milliói jogtalan rabszolgák. Az ország koldus és leigázott. A parlament urai pedig liferálják a népet, a nép jogait, a hazát. Ilyen nemzetveszejtő ocsmányságot nem mutat föl a világhistória. Orgiája ez az összegyülemlett bűnöknek. Beteljesülése a kérlelhetlen fátumnak. Fölfakadt seb vagyunk most Európa testén. Lesz-e balzsam erre a sebre, vagy egyszerűen ki fogják égetni?… Rettenetes, rettenetes történet ez…

Nagyváradi Napló 1903. július 30.

Lázár János szerint direkt olyan bíróhoz kerülnek a tao-ügyek, aki “haragszik Magyarországra”

MINISZTER ÉS A BÍRÁK

A lapok most egy veszprémi bíró esetével foglalkoznak, kit az igazságügyminiszter illetékes fegyelmi hatósága megkerülésével megalázóan megdorgált, s így bírói méltóságában valóban hallatlanul megsértett. A veszprémi bíró nem a hatalom előtt meghunyászkodó beamterek közül való, s a miniszter eljárása ellen a leghatározottabban tiltakozik, s a méltatlan elbánás miatt a Táblánál panaszt emelt, nagyon okosan. A magyar bírói kar, e páratlanul derék testület, függetlenségén és jogos önérzetén kívül nem sokat nyer állásától. Ahelyett hát, hogy egzisztenciáját is megerősítenék, még függetlenségét is elvenni s önérzetében is megsérteni: egy minisztertől is nagy merészség és impertinencia. A veszprémi bíró esete nem egyedül áll. Sok magyar bíró érzi most a szégyenpírt az arcán a miniszter elbánása miatt. Tudomásunk szerint a nagyváradi törvényszék három bírója kapott a veszprémihez hasonló jogtalan és meg nem érdemelt miniszteri dorgatóriumot. Hisszük és várjuk, hogy a veszprémi bíróval együtt tiltakozni fognak a nagyváradi bírók is. De tiltakozni fognak az összes inzultált magyar bírók. Ebben a példátlan rosszul kormányzott országban az igazságszolgáltatás, a magyar bírói kar deréksége a mi egyetlen hitünk és pajzsunk. Ezt a hitet akarja megrendíteni az igazságügyminiszter. Résen fogunk állni, s nem engedjük, hogy a korlátoltság romboljon ott is, ahol építésre van legnagyobb szükség!

Nagyváradi Napló 1901. július 12.

Kinyírta a saját maga által épített politikai pillanatot a Közös Ország Mozgalom?

VÁLASZTÁS UTÁN

Szenzációktól kifáradtan választott magának képviselőt Nagyvárad…

A választások rendes tarka képe megvolt, de az emberek hangulata csodálatosan nem volt választási hangulat, inkább olyan érthetetlen, csinált láz…

Idegen nem tudta volna ezt az éppenséggel nem nagy emóciót megmagyarázni. Mi tudtuk az okát. Nagyvárad polgárságát rettenetesen kifárasztotta s valósággal megzavarta az országos választások első napja…

Mintha a változott idők a mi számunkra tartogatták volna a leckét adó erőt. A közöny visszafizetett közönnyel… Mindenki tudta, hogy Tisza Kálmán mandátumának ma nem a régimódi tessék-lássék harc lesz az ára, és ezt mindenki olyan könnyen vette, mintha Tisza Kálmán egy ifjú budapesti fiskális lenne, ki lejött ide Nagyváradra egy kis hazárd mandátumjátékra…

Mikor mi berekedtünk a kiabálásba, megmozdult végre a szabadelvű tábor. De megettek két vagy három vacsorát – nem is tudjuk -, s egyebet bizony nem sokat csináltak. De csináltak mégis. Elkeserítettek, lehűtöttek sok-sok szabadelvű embert. Megmutatták, hogy a szerencsétlen modorú agitálás közönyt, nemtörődömséget is szülhet ám! és néma elkeseredést is…

De történt más is. A nagyváradi választás egyszerre, váratlanul rokonságba lépett a terézvárossal. Feltámadt a kis emberek, a polgárok büszkesége, s ez a feltámadt büszkeség nem alkudozott. Ki akarta magát szakítani a helyi klikk uralma alól, melynek vezetői közül nagyon sokan csak üzletből szabadelvűek, s csak azért, hogy bankjaikkal, összeköttetéseikkel uralkodjanak.

A nagyváradi szabadelvű párt vezetősége – tisztelet egy-két nemes kivételnek – nagyon bűnös. Hejh, szomorúan lengtek a Kossuth utcán a Tisza zászlók!… Reggeltől délután öt óráig, mikor e sorokat írom, Barabás Béla dr. 2-300 szótöbbséggel jár elöl. Üresen térnek vissza a Sashoz a szabadelvű kortesek kocsii…

Mi lesz? Most még nem tudjuk… Mindenképpen kegyetlen, de igazságos leckét kapnak a nagyváradi kiskirályok, az összes tirannusocskák és azok, akik nem szavazzák meg az egyházpolitikát, de azért viselik az alelnöki címet a szabadelvű pártban.

Hajh, de mért kell e miatt a megérdemelt lecke miatt a haldokló magyar liberalizmusnak kapni a halálos döfést.

Nagyváradi Napló 1901. október 4.

1000 milliárdos adócsalásról kérdezték Vargát

AZ ADÓ

Országszerte, de mostanában főként Nagyváradon, rengeteg a panasz az adókivető bizottság kegyetlenségei miatt. Az újságok természetesen helyet adnak ezeknek a panaszoknak s természetes hát, hogy az adókivető bizottság tagjai sem túlságosan szeretik az újságírókat. A napokban aztán az történt, hogy ennek a lapnak egy munkatársa föllátogatott az adóhivatalba, ahol véletlenül ott volt az adókivető bizottság egyik tagja is. Rögtön megkezdődött a találgatás:

– Bizonyosan adatokat jött keresni.

– Kiírja azoknak a neveit, akiknek az adóját emelik.

A mi munkatársunk pedig bemegy az egyik hivatalszobába s így beszél:

– Eljöttem, mert nem értem az adókivető bizottság eljárását. Pár éve vagyok Nagyváradon, elég fizetésem van és nem akarnak fölvenni az adózók közé…

Az esetnek szenzációs hatása volt. Az adókivető bizottság tagja dühösen jegyezte meg pár nap múlva, mikor kemény cikket olvasott az adókivető bizottság dolgairól:

– Rettenetes emberek ezek az újságírók. Ők maguk arról panaszkodnak, hogy semmi adót sem vetnek ki rájuk s más dolgai miatt pedig folyton lármáznak.

…Az adókivető bizottság tagja voltaképpen egészen helyesen jellemezte ezzel a kifakadással azokat a borzasztó újságírókat…

Nagyváradi Napló 1902. július 29.

 

Olvass tovább!