A szexuális kisebbségek jogai adják a kortárs nyugati világ egyik legfeszültebb kultúrharcának témáját. A kultúrharcok egyik meghatározó tulajdonsága, hogy bár látszólag egy fontos társadalmi kérdésre próbálnak választ adni, valójában egyetlen céljuk a harc maga. Amikor egy politikai ügy kultúrharccá változik, akkor már nem az a célja, hogy egy kérdésre a lehető legelfogadhatóbb választ adja, a lehető legtöbb embernek javítsa az életét, hanem az, hogy a harcoló felek értékeit, identitását megjelenítse. A kultúrharc révén a felek megmutathatják, mennyire haladók és elfogadók, vagy épp mennyire konzervatívak és tisztelik a hagyományokat.

A kultúrharc ideális kimenetele nem a kompromisszum és a megoldás, hanem folytonos küzdelem általi önmarketing. A kultúrharcban összeférhetetlen értékek ütköznek, így a harc csak akkor tudna megszűnni, ha az ellenfél megszűnik létezni.

Probléma az is, hogy mivel a kultúrharc számára csak egyetlen fontos dimenzió létezik, ezért sokszor érthetetlen árukapcsolásokat hoz létre, hiszen az ellenségem ellensége a barátom.

Nincs is erre jobb példa, mint az, ahogyan az utóbbi időben sokszor a szexuális kisebbségek jogai és a nagyvállalati érdekek összefonódtak. Múlt heti hír, hogy az amerikai Emberi Jogi Tanács (Human Rights Council, HRC) a legjobb LMBTQ munkahely címmel tüntette ki Monsanto nevű amerikai multit.

A Monsantóról itthon is hallhattunk már, magyar nyelven talán a legjobb összefoglalót a cégről az Index közölte tavaly. Ez az a multi, amely génmódosított vetőmagokban és növényvédő szerekben utazik, és amely a világ egyik leggyűlöltebb vállalatai  közé tartozik.

A Monsanto felel a világon eladott vetőmagok 28 százalékáért, üzleti sikerének titka a génmódosított vetőmagok és a gyomirtók árukapcsolása.

Olyan vetőmagokat fejleszt ki, amelyek immunisak a szintén általa kifejlesztett gyomirtóra, így aki az egyiket megveszi, a másikat is meg kell vennie. Vetőmagjait pedig – akárcsak sok versenytársa – szerzői joggal védi, így ha egy gazda elveti a monsantós kukoricát, a termést nem használhatja újbóli vetésre, hanem minden évben újabb vetőmagadagot kell vennie. Ha nem így jár el, akkor szerzői jogot sért, tehát olyan, mintha filmet torrentezne, vagy hamis Nike cipőt árulna – és bombabiztosan számíthat egy hatalmas perre, amit a Monsanto a nyakába varr.

Egy jogi fikcióval tehát a cég gyakorlatilag befurakodott egy, az emberiség által évezredek óta használt mezőgazdasági körforgásba (vetőmagból termés, termésből újabb vetőmag, újabb vetőmagból újabb termés), és kiadós pénzt szakít ezen.

Már ez elég lenne, hogy előkelő helyre kerüljön a világ legszörnyűbb nagyvállalatainak népes versenyében, de ez még csak a kezdet. A génmódosított növények hatásairól nagy vita folyik, de abban konszenzus látszik kialakulni, hogy a növényvédő szerek, amelyekkel összekapcsolják őket valóban rengeteg környezeti és egészségügyi veszéllyel járnak. A Monsanto esetében ez a vegyszer a glifozát.

A glifozátról több helyen is bebizonyították, hogy a cég állításaival szemben nem ártalmatlan a környezetre és az emberre. Az ENSZ egészségügyi szervezete, a WHO szerint a szer állatokra rákkeltő és emberekre valószínűsíthetően rákkeltő. Az USA-ban ennek a minősítésnek alapján több száz áldozat perli a céget,  és a glifozátot vádolják az amerikai és lengyel méhpopuláció drasztikus csökkenése miatt is.

Az EU-nak év vége előtt kell döntenie arról, hogy meghosszabbítják-e a glifozát engedélyét, az Európai Parlament már a vegyszer újabb 10 éves engedélyezése ellen foglalt állást. Bár itthon a génmódosított növények tiltólistán vannak, a Fidesz uniós szinten sem állt ki a Monsantóval szemben, és itthon is próbál engedményeket tenni neki.

A Monsanto tehát minden objektív mérce szerint nem egy példakép, nem egy pozitív szereplő. Világszerte hatalmas tiltakozások zajlanak ellene, bizonyítottan manipulálta a közvéleményt, és agresszív lobbitevékenységet fejt ki; gyilkolja a méheket, káros a környezetre és végső soron az emberre is. És sztereotipikus megtestesítője annak, ami rossz a szabadjára engedett, pusztán a profit, és nem a közösség jólétének szempontjai által vezényelt gazdaságnak.

De legalább barátja a melegeknek, leszbikusoknak, biszexuálisoknak és transzneműeknek. Nem diszkriminálja őket, amikor új alkalmazottakat vesz fel. Így ezentúl melegek is ugyanakkora eséllyel dolgozhatnak a világ rosszabb hellyé tételén, mint a heterók, hurrá!

Persze ez nem is lenne föltétlenül probléma, senki sem tökéletes, egyes ügyekben szolgálhatja a jót, miközben másik ügyekben hátráltathatja azt.

Csakhogy – és itt visszatérünk a cikk elején emlegetett kultúrharchoz – a szexuális kisebbségek jogainak támogatása egyre több cégnek szolgál eszközként arra, hogy tisztára mossa cseppet sem ártatlan imidzsét.

Ezt a jelenséget nevezte az amerikai filozófus, Nancy Fraser „progresszív neoliberalizmusnak”. Fraser szerint ez a társadalmi mozgalmak (feminizmus, antirasszizmus, multikulturalizmus, LMBT-jogok) kortárs főáramlatának és a nagyvállalati szektornak a szövetsége, amelynek keretén belül a nagyvállalatok láthatóságot adnak ezeknek az ügyeknek, cserébe a magukat haladónak tartó mozgalmak képviselői szimbolikus tőkével, morális fügefalevéllel látják el a cégeket.

A filozófus azt is kifejti, hogy a progresszív neoliberalizmus lévén olyan társadalmi értékek, mint az elismerés, az elfogadás, a jogegyenlőség válnak olyan cégek társaivá, amelyek embereket fosztanak meg megélhetésüktől, élőhelyüktől, pusztítják a környezetet, és cserébe offshore-ozás révén elkerülik az adófizetést, nem tesznek be semmit a politikai közösség kasszájába.

Nem nehéz belátni, hogy ez egy szörnyű üzlet a társadalmi mozgalmak számára. Nem csak azért, mert kapitalista ragadozókkal asszociálja őket, és ezáltal rengeteg embert idegenít el ezektől az ügyektől, hanem azért is, mert a marketingszempontok magukat a képviselni vágyott ügyeket is kiüresítik, eltérítik.

Ennek tudható be, hogy a jogegyenlőségért küzdő mozgalmak egy része mára a „kapitalizmus szolgálóleányává” vált, kiürítve bármilyen olyan tartalomtól, amely a nagyvállalati érdekeket sértené. Évtizedekkel ezelőtt a jogegyenlőségi mozgalmak nem csupán a kisebbségek szimbolikus elismerését, értékelését, tiszteletben tartását követelték, hanem azoknak a gazdasági igazságtalanságoknak a felszámolását is, amelyek a szimbolikus alá-fölérendeltségi viszonyok mögött álltak. Mára ebből gyakran csak a szimbolikus dimenzió maradt, hiszen az igazságosabb újraelosztás, a gazdasági egyenlőtlenségek csökkentése nem áll a nagy gazdasági szereplők érdekében.

A progresszív neoliberalizmus árukapcsolása révén azok az ügyek, amelyek jobbá és egyenlőbbé tennének egy társadalmat, egy kalapba kerülnek azokkal a szereplőkkel és folyamatokkal, amelyek egyenlőtlenebbé és rosszabbá teszik világunkat. Ez az összefonódás megbontja azt az érdekazonosságot, amelynek a társadalmak alárendelt többségének tagjai – a munkásoktól, a nőkön és szexuális kisebbségeket át a fogyatékos emberekig – között léteznie kellene. Hiszen végső soron mindannyian ugyanannak a rendnek a kárvallottjai.

Innen nézve az sem meglepő, hogy korunk jobboldali demagógjai ilyen sikerrel tudnak mozgósítani a feminizmus vagy épp a szexuális kisebbségek jogai ellen. Ha a Monsanto a melegjogok, és úgy általában az emberi jogok okleveles bajnoka lehet, akkor ott valami nagyon nem stimmel.

Ahhoz, hogy ezek a jogegyenlőségi ügyek újra az egész társadalom ügyei legyenek, ki kell lépniük a kultúrharc logikájából, mert csak ebben a leegyszerűsítő és hamis szembeállításokkal működő sémában tud mennybe menni a legszörnyűbb nagyvállalat is attól, hogy épp valamilyen szimbolikus jogegyenlőségi cél mellé áll. És fel kell bontani azt a szövetséget, amely a felszabadító mozgalmak és kizsákmányoló gazdasági szereplők között áll, ellenkező esetben a jogegyenlősítő törekvések pusztán morális fügefalevelek, önmagunk csodálatosságát bizonyító eszközök, miközben sokak szemében pedig bűnbakok maradnak.