Elfoglalt üzemek, önigazgató kollektívák – görög és boszniai munkásönszerveződések

A gazdasági válságok nyomán gyakori probléma a munkanélküliség, és ezáltal a létbizonytalanság növekedése, és ilyenkor mindig felmerül a kérdés, mit lehet tenni a kilátástalan állapotok ellen? Erre kerestek választ a Vio.me (Viomichaniki Metalleutiki) és DITA gyár munkásai is Görögországban (2011) és Boszniában (2014), akik nem nyugodtak bele munkahelyeik megszűnésébe, hanem saját kezükbe véve az irányítást, önigazgató kollektívákat hoztak létre.

Manu Chao 2016 júliusában a Vio.Me dolgozóival, forrás

Gyárfoglalás és a munkástanácsok

A Vio.Me és DITA által is megvalósított üzemfoglalásra, azaz a gyártósorok (gyakran engedély nélküli) használatbavételére, a munkás-önigazgató (munkástanács által irányított) termelésre nem sok példát találunk Magyarországon, de a gyakran emlegetett latin-amerikai példák sem elterjedtek. Saját közegükben is csak egy kisebbségbe szorult alternatívát jelentenek ezek a gyárak, az általuk megvalósított termelés és üzenete csak egy szűk körhöz ér el. Megoldásaik általában egyszeriek, rögtönzöttek, nem általánosíthatóak és nem másolható formulák.

Pedig nem ismeretlen jelenség hazánkban sem a gyárfoglalás, a munkástanácsok létrehozása és az így megvalósuló közösségi termelés. Kicsit vissza kell csak tekinteni az időben. Magyarországon munkástanácsok alakultak az 1956-os forradalom során, melyek a közvetlen demokrácia, gazdasági önigazgatás, szociális érzékenység magvait csíráztatták és szórták szét. A Nagybudapesti Központi Munkástanács hamar tárgyalópartnerévé vált a kormánynak, és a kaotikus rendszerben megteremtődtek a feltételei a legális működésüknek is. Alapítói, résztvevői pedig a harcok során is kivették a részüket a társadalmi felelősségvállalásból, áldozathozatalból. (Részletek az Eszmélet e cikkében.)

A munkástanácsok révén ugyanis a munkások nem csupán a termelés irányítását, hanem saját életüket is kezükbe veszik, döntéseiket úgy hozzák, hogy nincs felettük álló hatalom. Az életüket illető döntésekben való részvétel azzal is együtt jár, hogy felöltik azokat a szerepeket,  melyeket korábban – helyettük – a munkaadó, gyártulajdonos és vezérkara töltött be. Az egyén jellemzően különös változáson megy át ilyen helyzetekben, ráébred olyan képességeire, amelyekkel korábban nem is volt tisztában. Nevezhetjük ezt emancipációnak vagy kiteljesedő öntudatnak, de az bizonyos, hogy mindez segít saját magunk és környezetünk, embertársaink megismerésében is. Ennek a változásnak része az is, hogy az átérzett  felelősség – úgy vélem – elkerülhetetlenül érdeklődővé és elkötelezetté teszi az üzemfoglalókat a közösség felé.

Beszélgetés a Gólyában a DITA és a vio.me képviselőievel, 2017. október 21-én; fotó: Fogl András

Csak egy görög üzem?

A Vio.Me munkásai 2011 májusában foglalták el szaloniki gyárukat, mely korábban építőanyag-üzem volt. Történt ez hónapokkal azután, hogy a tulajdonosok befagyasztották a termelést és a bérek kifizetését. A tüntetések, petíciók, médiaszereplések nem voltak elegendőek, hogy a görög állam a Vio.Me és a hasonló sorsú társaik ezreinek hangját meghallja. Ezt megelégelve, a munkanélküliség és kilátástalanság rémétől menekülve vették kezükbe saját sorsuk irányítását e gyár munkásai.

2013-ra létrehozták a saját önigazgató kollektívájukat az úgynevezett szolidaritási hálózat segítségével. A termelést az őket körülvevő társadalom igénye határozza meg, ennek megfelelően környezetbarát tisztítószereket kezdtek gyártani – eleinte sufni-módszerekkel, kézi robotgép segítségével, mára két kémikus is csatlakozott hozzájuk. A  terjesztést/eladást ismeretségeken keresztül kezdték meg. A régi termelési struktúrát maguk mögött hagyva, a döntéseket a rendszeresen összeülő munkástanács hozza, és a munkafolyamatok felügyeletét is közösen valósítják meg.

A gyár azonban nem csak a termelés, hanem – a módszerek eredményeképpen is – a közösségi élet színterévé is vált. A területet elkezdték programokkal megtölteni, és 2016 januárjától egy egészségügyi központ is itt kapott helyet. Az ingyen-kórház munkanélkülieknek, társadalombiztosítás-nélkülieknek nyújt ellátást a Vio.Me-ben. A korábban említett szolidaritási hálózat segítségével a menekülteknek való segítségnyújtást is beemelték projektjükbe a tagok.

Forrás: A Vio.Me blogja.

E hálózat a lokális közösséggel való kapcsolatépítésen, az emberek közötti személyes interakciókon alapul.

A kezdetek kezdetén, 2011-ben, még saját kilátástalan helyzetükre kerestek kétségbeesett módon megoldást a munkások, de önigazgató kollektívájuk idővel lehetővé tette a lokális közösség bevonását, a kölcsönös segítségnyújtást és a folyamatos kapcsolatépítést. Problémáikat nem egyedül, csupán önmagukért küzdve kívánják megoldani, hanem a helyi közösséggel szövetségben.

De a történetnek akad persze árnyoldala is.

Működésük a hatalom kegyeinek köszönhető – ugyanis a gyárfoglalás illegális, a korábbi tulajdonos pedig tartozásokat halmozott fel. Az ellenzékben politizáló Alekszisz Ciprasz a „munkanélküliség elleni cölöpökként” írta le a Vio.Me jelentőségét, küzdelmét korábban. Kormányon azonban már nem hajlik teljesíteni azt az ígéretét, hogy rendezi az üzem helyzetét. Lassan, halogatóan viselkednek a jelenlegi döntéshozók a korábban olyan sokra értékelt munkásokkal szemben, akik maguk is kemény konfliktusokon mentek keresztül. A mindenkori hatalommal való egyezkedés során szövetkezeti formát öltött a Vio.Me, mert sokan azt remélték, hogy ezzel jobban elismerik őket, nagyobb legitimitásra tehetnek szert. De azok, akik nem értettek egyet a  döntéssel,  a munkástanács közel fele, elhagyta a gyárat.

A konfliktus oka a legitim hatalommal való kiegyezés körül mozgott, a kilépők féltették elmaradt kifizetéseiket az eredeti gyártulajdonos részéről. Az új működési forma ugyanis egy teljesen tiszta lapot nyújt a gyárfoglalóknak tevékenységük folytatására és az önfoglalkoztatásra. A kilépett tagok korábbi társaikkal, barátaikkal azóta sem tartják a kapcsolatot…

A bosnyák tavasz

A boszniai DITA tisztítószer-gyárat még a Jugoszláv államszocializmus idején alapították, a polgárháború után is 760 munkást foglalkoztatott. A nehézségek a görög Vio.Me-hez hasonlóan a 2008-as összeomlás után kezdődtek, 2012-ben kezdeményezték a csődeljárást, a gyárat pedig 2013 februárjában hasonló küzdelmek után itt is elfoglalták. A riasztó mértékű munkanélküliség mellett az üzembe vetett hit is segítette az indulásukat. A hátramaradt alapanyagokból és a korábbi beszállítók adományaiból indította újra hetven munkás a termelést – átlag életkoruk e cikk írása idején már harmincra csökkent a korábbi ötvenről.

A 2014-es „bosnyák tavasz” is Tuzlából, a DITA székhelyéről indult, az egy héten át tartó utcai összecsapásokat több hónapos békés tüntetés-sorozat követte, szerte az országban.

Az alapvető követelések tartalma a privatizációk felülvizsgálatára, a szociális biztonság létrehozására és az általános politikai változásra vonatkoztak, ezek kidolgozásában a DITA munkásai is részt vettek.

Későbbi nyilatkozatukban, melyet 2015 áprilisában tettek közzé, a korrupt politikusokat, a sajátos rendszerváltást, a jogállam hiányát, továbbá a felelőtlen hitelezéseket is megjelölték problémaként.

Támogatásért a nemzetközi szakszervezetekhez, munkásönszerveződésekhez fordultak .

Termelésüket a mai napig folytatják a beszállítók bizalmának, továbbá helyi boltok forgalmazásának köszönhetően, a szolidaritási hálózattal, azaz a lakossággal együttműködve. Tevékenységük, küzdelmük azonban szinte visszhangtalan Magyarországon…

A Vio.Me és a DITA egy-egy képviselője részt vett egy szövetkezetiségről szóló beszélgetésen a Gólyában, melyre a Szabad Október Fesztivál keretében került sor. A cikk egyes részletei az ott elhangzottakra épülnek.

Olvass tovább!