A „magyar Weinsteinek” esetében még mindig félünk egymás mellé rakni a tényeket, és levonni a következtetést, pedig a történet ennél egyszerűbb: kiemelt és tömegek által tisztelt, külsősök számára csak messziről látható és onnan is speciális szögből megvilágított szakmában és oktatási intézményekben, megkérdőjelezhetetlen erőfölénnyel rendelkező emberek visszaélnek a hatalmukkal. Az előadó-művészeti szakma államilag támogatott nyilvánosságának köszönhetően kiemelt figyelmet kap, ezért még nagyobb az intézmények felelőssége, hogyan lépnek fel és milyen példát mutatnak a társadalomnak.
A Krétakör Lúzer előadása kapcsán számtalan bírálatot kaptunk, mondván, hogy merünk erre állami pénzt költeni? Ezért talán érdemes ismét elmondani, hogy az alapítvány Schilling Árpád 2014-es bejelentésétől nem kap állami támogatást, de egyúttal én is feltenném ezt a kérdést azoknak, akik valóban állami támogatásból működnek.
Az eddig zaklatási vádakkal illetett, megnevezett vagy feltételezett elkövetőket és az őket korábbi botrányok után is alkalmazó intézményvezetőket valóban az állam fizeti, hogy társadalmi kérdésekről formálják a közvéleményt és viselkedésmintákat mutassanak. Az ún. kulturális elit felelősségéről van szó: hiszen valamennyi döntésük meghatározó a jelenlegi és minket követő generációk számára. Közjavakból formálják a közízlést. És persze végső soron nem is a forrás a lényeg, hanem a nyilvánosság hatalma, ami felelősséggel jár.
A bátor és megrázó #metoo vallomások után az áldozathibáztatás azért is kaphat teret, mert az intézmények inkább hallgatnak, nehogy kiderüljön, hogy külföldi intézményekkel ellentétben Magyarországon nincs protokoll a bejelentések kezelésére. Hiányzik a megfelelő eljárásrend az etikai kódexből, nem tájékoztatják a munkavállalókat és a hallgatókat arról, miként jelenthetik be a zaklatást, visszaéléseket, milyen segélyszolgálatokhoz lehet fordulni stb.
Hogy lehet az, hogy a Színház és Filmművészeti Egyetem csak most tesz lépéseket, amikor már a gólyatábori erőszak esetében is bizonyítást nyert, hogy rendszerszintű hibáról van szó az egyetemeken? Az elmúlt majd három év nem akadályozta volna meg a mostani botránysorozatot, de a megfelelő prevenció áldozatokat védhetett volna meg.
A kanadai Soulpepper színház példájából is kiderül, hogy azért kell elhatárolódni az elkövetőktől, hogy az áldozatokat ért traumát ne növeljük. A hazai intézmények és vezetőik még mindig bambán állnak, és nem vagy nem egyértelműen határolódnak el az erőszaktevőktől, és ezzel még ők is nyomás alá helyezik az áldozatokat. A hallgatással szemben pedig az áldozathibáztató megnyilvánulások, a rosszindulatú személyeskedés és a szakmai kompetencia hiánya dilettáns módon normának állítja be az erőszakot, mert nincs, aki irányítsa az erről szóló diskurzust.
Számos áldozatot ismertünk meg itthon és külföldön, akik vállalták, hogy kiállnak, és közben megpróbálnak létrehozni egy támogató közösséget, amely szolidaritásra, egymásra figyelésre épül, és a jövő érdekében előmozdítja a prevenciót. De nem az áldozatok, hanem elsősorban a vezetők feladata, hogy lobbizzanak az intézmények működésének módosításáért, fórumokat indítsanak, továbbképzéseket szervezzenek.
És e téren mindannyiunknak van feladatunk. Nem csak a színházban, hanem a teljes társadalomban ezek az autoriter rendszerek lebontásához szükséges alapvető lépések. Bármiből fakad a tehetetlenség, a közösséget rombolja. A Weinstein-botrány nyomán indult folyamatok arra figyelmeztetnek, új morális és kulturális alapokra kell helyeznünk az intézmények és a társadalom működését.
