Mit köszönhetünk az államszocialista feminizmusnak?

Noha a létező szocializmus büszkén vallotta, hogy támogatja a nők jogait, az államszocialista emancipáció valójában sokaknak csak annyit jelentett, hogy a házimunka és gyermekek nevelése mellett a munkahelyeken is helyt kell állni. Az államszocialista rendszerekben alapított, olykor a rendszer kereteit is feszegető nőszervezetek Kristin Ghodsee, amerikai antropológus szerint mégis nagyon sokat tettek azért, hogy a nők jobb életet élhessenek, és a feminizmus fejlődésére is nagy hatással voltak, nem csak a szocialista országokban, hanem világszerte. A nőszervezetek, és a Kelet-Európai női emancipáció történetének felfedezése az antropológuis szerint különösen fontos ma, amikor Kelet-Európai feminista szervezetek egyre több támadásnak vannak kitéve.

Kristin Ghodsee, kép: Wikimedia Commons

Antropológusként jelenleg a volt államszocialista országokban működő női tömegmozgalmakkal foglalkozol. Ők magukat feministáknak tekintették?

Attól függ, mit értünk azon, hogy “feminista”. “A kommunista feminizmus egy fogalmi ellentmondás”, mondja Mihalea Mirou, román filozófus. Az államszocialista nőszervezetek sosem támogatták a nők függetlenségét, autonómiáját, nem az volt a céljuk hogy a nők függetlenedjenek a családjuktól és a gyerekeiktől. Ezek a szervezetek szélsőségesen pronatalisták, azaz szüléspártiak voltak.

A kutatásaidban mégis azt mutatod meg, hogy ezek a szervezetek hatással voltak a nők emancipációjának globális folyamatára.

Az ENSZ Nők Évtizede alatt folytattam kutatásokat az államszocialista nőszervezetek hatásáról. A tíz év alatt három konferenciára került sor: Mexiko Cityben 1975-ben, Koppenhágában 1980-ban és Nairobiban 1985-ben. Az államszocialista országokból érkező nők mindhárom konferencián uralták a párbeszédet, és küzdöttek a nők jogaiért nemzetközi szinten. Szerintem (és ezt más történészek is állítják), ha ők nincsenek, akkor nem jön létre a CEDAW (Egyezmény a Nők elleni Diszkrimináció valamennyi formájának Felszámolásáról), és nem jön létre a Nők Nemzetközi Éve sem. A szocialista nőké egy egységes blokk volt, akiknek volt egy víziójuk arról, hogy milyen állami támogatásra van szükségük a nőknek, például szülési szabadságra, óvodákra, bölcsődékre, közösségi mosodákra, étkezdékre stb. Ez a nyugati feministáknak is nagy lökést jelentett.

Milyen hatása volt ezeknek a nőszervezeteknek a saját országaikban?

Arra jutottam, hogy a legtöbb szocialista országban az államszocialista nőszervezetek sokkal inkább képesek voltak az állampártoktól autonóm módon cselekedni, mint amennyire ezt el szokás ismerni. Hogy ezek a szervezetek ténylegesen függetlenek voltak-e, vagy sem, ezt nem tudjuk. A nők többsége nyilvánvalóan el volt köteleződve a kommunista ideológia iránt. Mindemellett sokat tettek a nőtársaikért. Ezeket a nőket én aktivista nőkként látom, a nők ügyéért harcoló aktivistáknak. A sikerük nagyban múlott azon, hogy hogyan működnek együtt a férfiakkal, az adott hatalmi berendezkedés adta kereteken belül.

Hogyan tudták az elképzeléseiket életre hívni egy olyan hierarchikus tervezési rendszerben, mint amilyen az államszocializmusé volt?

Nagyon okosan alkalmazták a nők ügyének érdekében az antikapitalista retorikát, tudatosan magukévá tették a marxista-leninista nyelvet, hogy elérhessék céljaikat. A családbarát intézkedéseket úgy kényszerítették ki, hogy azokat a szocializmus kizárólagos vívmányaiként állították be. A bolgár nőszervezetek például úgy érveltek, hogy egy kapitalista gazdaságban nem lehet elvárni az egyes vállalatoktól, hogy szülési szabadságra engedjék a nőket, hiszen ez hátrányosan érintené őket a munkaerőpiacon. A vállalatok egyszerűen nem alkalmaznának nőket, ami inkább rossz, mintsem jó lenne a nőknek. Vagyis, érveltek, csakis a szocializmus képes a szülési szabadságot garantálni a nőknek, hiszen az állam a munkáltató.

Milyen konkrét intézkedéseket sikerült még kiharcolniuk?

A legtöbb országban a szervezetek olyan jóléti államot hoztak létre, ami a nők érdekeit szolgálta. A posztszocialista országokban az anyákat illető jogok és a gyerekek után járó juttatások a kommunista éra örökségei. Például a bolgár családtörvény is 1985 óta van hatályban. Egy másik örökség a nők magas aránya az olyan, hagyományosan férfi szakmákban mint a jog, pénzügy vagy a gyógyszerészet. Az államszocializmus női szervezetei erősen küzdöttek azért, hogy a fehérgalléros ágazatokban a nőket magas színvonalú képzésekhez és magasabb beosztásokba juttassák.

Persze a nőket az államszocializmusban is sújtotta a bérszakadék, és meg kellett küzdeniük a fizetett és a fizetetlen gondoskodó munka kettős terhével, ahogyan ma is meg kell minden dolgozó nőnek, akinek gyereke van. De a szocialista állam csökkentette a nők gyermekvállaláshoz kapcsolódó terheit, és ez sok nő számára tette lehetővé a boldogulást.

Mi volt a nők válasza az államilag szervezett emancipációra?

Vannak regionális különbségek. Azokban az országokban, mint Bulgáriában, ahol a földművelés képezte a gazdaság alapját, a nők már megszokták, hogy egész nap dolgoznak. Nekik a kommunista emancipációs projekt azt jelentette, hogy városokban élhetnek, szebb házakban. Ellenben az iparosodottabb  országokban, ahol már a második világháború előtt is polgáriasabb volt a társadalom, mint Magyaroszágon, a nők ezt a projektet kényszerített emancipációként is megélhették, hiszen itt a lakosság konzervatívabban viszonyult a nemi szerepekhez. Ha egy nő, főleg a magassabb társadalmi osztályokból, ahhoz volt szokva, hogy otthon marad, valószínűleg nem örült annak, hogy elküldik dolgozni. De ebből az időből származó szociológiai kutatások azt is mutatják, hogy a nők nagy része nem a háztartásbeliséget választotta volna, még akkor sem, ha a férjük keresete elég lett volna a család eltartására. Szerették, hogy van saját keresetük és foglalkozásuk.

Lehet “régiós feminizmusról” beszélni Kelet-Európában, mely a közös szocialista múlt idején alakult ki?

Igen, mindenképp – ennek pedig a férfiak az okai! A szocializmus alatt kiközösítettek, ha „polgári viszonyod“ volt a feleségeddel, ha a feleséged „csak“ a háztartással foglalkozott. A férfiaknak el kellett fogadniuk hogy a nők is dolgozni mennek. Szerintem a nyugati férfiak ezt máig nem fogadták el. Az úttörők nem voltak nemek szerint elkülönítve, mint a fiú és lány cserkészek az Egyesült Államokban. A fiúkkal és lányokkal kiskoruktól kezdve megértették, hogy ugyanúgy nevelkednek, a női emancipációt fejlődésként tálalták.

Az üzenet az volt, hogy még ha léteznek is biológiai különbségek a férfiak és a nők közt, a nőknek ugyanolyan jogai vannak, és ugyanolyan mértékben járulnak hozzá a társadalomhoz – emiatt jobb a szocializmus a kapitalizmusnál. A versenyen alapuló munkaerőpiac mindig alacsonyabbnak fogja értékelni a nők által végzett, gondoskodó munkát.

Akkor miért ilyen rossz ma az államszocialista nőszerveztek hírneve a térségben?

Az a baj, hogy az államszocialista női emancipációt még mindig a szocialista korszak negatív aspektusaival kötjük össze. Ezen kívül mi, nyugati feministák, általában azt gondoljuk azokról nőkről, akik ezekben a szervezetekben dolgoztak, hogy a kommunista pártokat meghatározó férfiak balekjai voltak. De képzeljük csak el, hogy milyen másként néznénk rájuk, ha ezeket az aktivista nőket mint “partvonalra szorított ellenállókként” látnánk, akik a kommunista párt hagyományos férfi autoritásával szemben vívtak a nők jogaiért. Tudjuk, hogy igenis létezett ez a párton belüli ellenzék: Bulgáriában Szonyja Bakis, aki a nőszervezetnek dolgozott és a Zseneta Dnyes nevű nőknek szóló folyóiratot szerkesztette, valójában az Ekoglasznoszty (az Ekoglasznoszty a bolgár demokratikus ellenzék által szervezett, elsősorban környezetvédő mozgalom volt, mely 1989-ben alakult meg hivatalosan) nevű szervezethez csatlakozott, és ki is rúgták a Bolgár Kommunista Pártból.

Mennyire van jelen ez az örökség a mai kelet-európai nőmozgalmakban?

Megható, ahogyan fiatal nők Kelet-Európában újra felfedezik a nőmozgalmak szocialista múltját. Sok erőt látok ebben. De nincsenek könnyű helyzetben, mert a női emancipáció nem csak a szocialista időkkel való összekapcsolása miatt hangzik rosszul sokaknak. Azzal is szembesülnie kell a mai feministáknak, hogy sokan a feminizmust nyugati importként látják. A liberális feminizmusra, amit sokan “nyugati importnak” látnak, a jobboldali populista mozgalmak most le is csapnak.

Kelet-Európai feministaként mit lehet csinálni az ilyen jellegű ilyen kritika ellen?

Mivel a nőjogok veszélyeztetett helyzetben vannak Kelet-Európában, fontos, hogy ne utasítsunk el élből jobboldali összeesküvésként mindenfajta feminizmust érő kritikát. Fel kell tennünk a kérdést, hogy miért éppen most jönnek elő ezek?

Nagyon könnyű úgy tekinteni a magyar és a lengyel helyzetre, mint a patriarchális, jobboldali erők feltámadására, és macsó bunkót látni ezekben a férfiakban, akik visszasírják az 50-es éveket, amikor az asszonyuk még mezítláb és terhesen álltak a konyhában.

De inkább azon kellene gondolkodnunk, hogy hogyan lehet együttműködni ezekkel az emberekkel, hogyan lehetne meggyőzni őket. Mert jelenleg ők, a nehéz gazdasági helyzetükben csak a jobboldali populizmust látják kiútnak. A jobboldal pedig jól szervezett. Az ellenük folytatott küzdelemben nem feledkezhetünk meg az érzelmekről sem. Mint ahogy arról sem, hogy a nők éppolyan fontos részei a jobboldali konzervatív mozgalmaknak, mint a férfiak.

Fordította: Langowski Judith, Papp Gáspár

Kapcsolódó cikkek