Megmondom, mi a baj Dömötör Csabával. Nem az, hogy surmó. Hanem az, hogy az ő surmósága lényegében nem is az övé, hanem rendszertünet, a demokratikus intézményrendszer leépülésének tankönyvi példája.

Amikor Dömötör Csaba Demeter Márta 11 különböző kérdésére egy levélben válaszol, és ebben az egy levélben egyetlen, surmóságában is tökéletesen értelmetlen (és pont ettől értelmes) választ ad, akkor látjuk a legjobban, hogyan is működik ez a fideszes világ – és hogyan sérti meg a jogállamiság alapjait.

Demeter Márta ugyanis elég fontos kérdéseket tett fel: lényegében 11 különböző módon próbálta megtudni, hogy mi is a helyzet ezekkel a letelepedési kötvényekkel. Nyilván érzékeny kérdés ez, hiszen milliárdos biznisz a kivételezetteknek (szevasz, Rogán Antal!), miközben ömlik, árad, hömpölyög a menekülteket megbélyegző gyűlöletpropaganda, de 20 ezer kötvényvásárló „letelepedett” minálunk, ellenőrizetlen háttérrel. És nagyjából 13 milliárd forintos kárt okozva ezzel az államnak – azaz közvetve nekünk, adófizető polgároknak. És talán az már mégiscsak jogos kérdés ezügyben, hogy hogyhogy nem akar erről mivelünk a magyar állam konzultálni, amikor debezzeg a Soros-tervről viszont igen?

Igen, nyilván vannak nemzetbiztonsági kérdések, amikről jobb, ha nem tudunk. De bízzunk annyira Demeter Mártában, hogy amúgy tudja, mit kérdezzen, mit kérdezhet, mi az az információ, amivel valóban kell, hogy a magyar állampolgárok is tisztában legyenek.

Tegye fel a kezét, aki úgy érzi, a letelepedési kötvényekkel kapcsolatban megfelelően tájékoztatva van.

Dömötör Csaba ezt a lehetőséget húzta át egy cinikus tollvonással. Igazából teljesen felesleges minősíteni a módot, ahogy az LMP-s Demeternek küldött válaszában az LMP-t gúnyolja – óvodás módszer ez, utoljára akkor volt menő, amikor a homokozóban ment a vita a körteformáért.

Fogalmam sincs, hogy amúgy milyen ember Dömötör Csaba – de ez a történet szempontjából tökéletesen mindegy is. Mert tudjuk, hogy ő ebben az esetben csak egy eszköz, a név, amit ez alá a válasz alá kellett biggyeszteni, de tulajdonképpen lehetne bárki másé is. Az eldugott propagandaminiszter, Rogán Antal intézménye ugyanis így működik. Központból érkező egyenválaszok, amelyek soha nem a kérdésre válaszolnak, de mindig alkalmasak arra, hogy eltereljék a figyelmet a lényegről.

Csakhogy minden egyes alkalommal, amikor egy miniszter, egy képviselő, vagy az utolsó utáni aktakukac, aki az állam ügyeivel foglalkozik, azokban eljár, kibújik egy ilyen kérdés alól, akkor megsérti a demokráciát, semmibe veszi a népképviseletet.

Egy politikusnak – függetlenül attól, hogy milyen pártban politizál, kormányon van vagy ellenzékben, bent ül a parlamentben vagy még éppen csak oda tart, nem önös érdekeinek egyengetése, hanem a közösség szolgálata a kötelessége. Erre kap felhatalmazást akkor, amikor akár csak egyetlen egy darab nyomorult szavazatot kap egy országgyűlési választáson, de már akkor is, amikor közpénzből futhat neki sokszáz millió forintért ezeknek a választásoknak, majd pedig négyéves ciklusokban, amikor az adófizető magyar állampolgárok pénzéből kapja a fizetését – mindig, mindenhol, minden ügyben.

A Fidesz ezt a játékszabályt – ahogy sok másik, a demokratikus berendezkedést garantáló másikat is, a sajtó felzabálásától a gránitszilárdságú Alaptörvény módosítgatásáig – 2010 után felrúgta.

Ma Magyarország miniszterelnökét, Orbán Viktort péntek reggelente a Kossuth Rádióban „kérdezik”, időnként kedves sportlapja közöl vele interjút fociügyben, néha egy-egy irányított PR-cikkben mesél arról, hogy mi az asszonyok dolga, ha a gyerek férjhez megy – de ezen kívül Orbán Viktort nem lehet megközelíteni. Arra, hogy igazi, lényegi kérdéseket kapjon, méghozzá nem a saját propagandalapjaik egyikében, évek óta nem volt példa. És ez valóban példátlan – hogy egy miniszterelnököt ennyire el kelljen dugni a saját választópolgárai szeme elől.

És ne legyenek kétségeink, amilyen a hal feje, pont annyira büdös a többi része is: emlékezzünk csak vissza Balog Zoltánra, aki azért nem nyilatkozott a Hír TV-nek, mert azok megsértették az „ő kedves barátját”. Mégis kit érdekel, hogy milyen viszony van Balog és Orbán között, azon kívül, hogy előbbi miniszter utóbbi kormányában? Ez egy érv? Ugye, hogy nem. De Balogéknál igen, az Emberi Erőforrások Minisztériuma gyakorlatilag sportot űz abból, hogy NEM válaszol semmilyen kérdésre, ami a munkájukat érdemben feszegetné.

De lassan ugyanez vonatkozik az Orbán-kormány minden minisztériumára és politikusára is (van köztük, aki mostanában nem minden kérdésre „Sorossal” válaszol?) – és minden egyes alkalommal, amikor bezárkóznak, amikor elhallgatják vagy csak utólag jelentik be a minket is érintő döntéseket, amikor nem válaszolnak egy másik képviselő kérdésére érdemben, adnak egy pofont a demokráciának, megfosztják a magyar állampolgárokat attól a joguktól, hogy ellenőrizzék, mégis milyen politikát folytat az ő felhatalmazásukkal és pénzükből a kormány. És ez így nincsen jól.

Álságos mindez leginkább azért, mert eközben irdatlan milliókat költ ez a kormány (persze, hogy a mi pénzünkből) arra, hogy velünk nemzeti konzultáljon. Olyan kérdésekben, amikről ők döntenek, és amelyek már nem is igazán próbálják igazi konzultációnak tettetni magukat. Viszont mindaddig, amíg például az olyan szituációktól, mint a népszavazás, a kormány folyamatosan eltáncol (lásd az olimpiai ügyet vagy a római-parti visszakozást), addig ellopják a magyar társadalomtól a lehetőséget, hogy valóban visszajelezhessen a kormánynak a munkájáról. Talán nem véletlen, hogy az utóbbi idők legnagyobb pofonját pont akkor kapta Orbán, amikor a saját maguk által kezdeményezett népszavazás (a betelepítési kvótáról) érvénytelen lett. Annak sem volt tétje abban az értelemben, hogy semmilyen kötelezettséget nem rótt volna az Európai Unióra – de arra a hergelőpolitikára, amiben jelen kormány utazik, szintén nem volt alkalmas.

Viszont nagyjából ez volt tavaly októberben az utolsó olyan pont, amikor a magyar társadalom valóban véleményt nyilváníthatott – és meg is tette. Azóta a kormány még inkább hárítja az olyan kísérleteket, amelyek egyes, erősen vitatható intézkedéseikkel kapcsolatban vonnák őket kérdőre/felelősségre.

Dömötör Csaba nem más, mint egy tünete ennek az autoriter gőgből és a felelősségre vonástól való félelemből épített, magánzárkába száműzött politizálásnak. Demeter Márta pedig – nagyon helyesen – megmutatta, hogy nehéz ezen az önbörtönön rést ütni. De maga a tudás, a kormánnyal való kommunikáció lehetetlenségének megtapasztalása és észben tartása is fontos lehet: ne felejtsük el, hogy az a kormány, amely nem beszél az őt felhatalmazókkal, nem is képviselheti őket úgy, ahogy az számukra a legjobb.