Üres szappanbuborékok szálltak csütörtök délután az Emberi Erőforrások Minisztériuma előtt a Másállapotot a szülészetben flashmobján. A buborékok hamis ígéreteket szimbolizáltak – hamis ígéreteket szülőknek, babáknak, dúláknak és az egészségügyi személyzetnek, akik a szülészetben nőközpontú egészségügyi ellátásért és az ambuláns szülés (amelynek során az anya és a baba a szülés után 24 órával már elhagyják a kórházat a szokásos három nap helyett) átlátható szabályozásáért álltak ki.

Úgy tűnik, a babakocsizás magányos műfaj, hiába próbálok rámosolyogni a többi anyára, hogy hello, én is 6-kor keltem, én is reménykedem, hogy végre elalszik, egy műfajban utazunk, általában nem sikerül egyetlen tekintetet sem elcsípnem.

Ezzel szemben a nagymamák mindig azzal jönnek fel, hogy már megint beszélgettek egy nagymamával, hogy a gyerek milyen szép, milyen nagy, és amit ilyenkor szokás mondani. Jó volt látni, hogy a Másállapotot a szülészetben egy olyan csoportot tud megszervezni – és ez a Facebook- oldalukon megtalálható rengeteg szüléstörténetből is látszik, amiket anyák küldenek nekik – akik amúgy teljesen elidegenednek egymástól.

Persze, van hordozós klub, fitnessz, szoptatós kör, ringató, stb., ezekkel sincs semmi gond, hiszen ezek legalább olyan helyek, ahova a babával ki lehet mozdulni. Mert egyébként nem nagyon: elszántság és rengeteg türelem kell ahhoz, hogy valaki kimozduljon otthonról egy babával. A tömegközlekedésre kétszer annyi időt kell szánni, a metró ugyanis nem opció, és Tarlós István kijelentette a mozgáskorlátozottaknak és a babával közlekedő szülőknek (bár az utóbbiak valószínűleg meg se fordultak a fejében), hogy ne is álmodjanak akadálymentes metróról. Marad a busz és a városnézés. Bababarát helyből is kevés van, ezért a találkozókat úgy kell megtervezni, mint korábban az egyhetes nyaralásokat sem. Beszűkül az élettér, és ez nagyon nem jó.

Önmagában sem, de főleg azért nem, mert ez megnehezíti az anyák politikai szerveződését. Hogy mi köze az anyaságnak a politikához? Valószínűleg a legtöbb anya erre azt mondja, hogy semmi. A pártpolitikához tényleg nem sok, de a tágabb értelemben vett politikához nagyon is.

Az ugyanis politikai kérdés, hogy az anyává válás egyet jelent-e a szülészeti erőszakkal, az élettér beszűkülésével, és sok minden mással, amit úgy foglalhatnék össze: a kontroll elvesztésével. A saját testünk, a gyermekünk, a környezetünk fölött.

Ha a gyermekem születése előtt az anyaságra gondoltam, úgy képzeltem, az első hónapok a gyermekről és rólam szólnak, a kötődés kialakulásáról. Ahogy a szülésfelkészítőn mondták: a gyermekágynak úgy kellene kinéznie, hogy a baba születése után az anya ágyban van, és semmi mást nem tesz, csak szoptat, miközben ellátják. Nem, nem kéretlen tanácsokkal, szorongást keltő és az anyai kompetenciáit megkérdőjelező megjegyzésekkel, hanem itallal, étellel.

Ehelyett az anya első napjai arról szólnak, hogy megtalálja a helyét a kórházban, az egészségügyi intézményrendszerben, ahol vagy kedvesek vele, vagy nem, leginkább nem. Ahol vagy a kisbabájával lehet, vagy nem, és ahol vagy tájékoztatják a gyermeke egészségügyi állapotáról, vagy nem. Leginkább ezeket sem. Intimitásról, a kötődés kialakulásáról a legtöbb helyen szó sem lehet.

Az első napok számomra arról szóltak, hogy a kórteremben (igen, kórterem, mintha a szülés betegség lenne) nem szabadott lekapcsolni a villanyt, mert nem, és kész, ezért a kisbabámat egy textilpelenkával próbáltam elrejteni az arcába világító fénytől. A szoptatásból intim pillanatok helyett hamar elbizonytalanodás („így nem lehet szoptatni!”), majd egy kis erőszakoskodás lett („majd én felébresztelek, én nem vagyok az anyukád, nem sajnállak” – mondta kétnapos gyerekemnek az éjszakás nővér, miközben a karját rángatta, míg én szoptatni próbáltam), végül pótlás, amit a beleegyezésem nélkül adtak. A székletünkről egymás előtt kellett beszámolni egy hipszterszemüveges, mosolygó orvosnak, és egyszer a WC-n ülve rám rontott egy nővér, jól megnézett, és azt mondta: „jó, látom, nem zuhanyzik, akkor jöjjön ki, itt van a babája, szoptathatja”.

Ez egy „bababarát” hely volt, másnak sokkal rosszabb első napok jutottak: tudatos félelemkeltés a gyerek állapotával kapcsolatban, ami egyébként is jellemző az egészségügyre. Úgy tudnak súlyos „diagnózisokkal” dobálózni az anya előtt a gyerekével kapcsolatban, mintha az időjárásról beszélnének, de amikor konkrét tájékoztatást kér az anya, akkor félmondatokat kap csak válaszként. Már ha az anya egyáltalán a gyerekével lehet, mert sokaknak még ennyi minimális intimitás se jut az első napokra.

Pedig az első napokra épül a többi.

Haza már úgy kerülnek az anyák, hogy ott vannak a fejükben az emlékképek az intimitásuk megsértéséről a szülőszobában vagy a gyermekágyas osztályon, az első napok sikertelensége, a kontrollvesztettség. Erről beszélni is nehéz, nem hogy mozgalommá szerveződve tenni ellene.

Ott van az EMMA Egyesület információs és segélyvonala, de jellemzően nem önsegélybe, hanem Facebook-kérdésekbe és fogyasztásba csatornázódik az elkeseredettség és bizonytalanság. (Egyszer kellene egy felmérés arról, hogy hány százalékban használtak bárkinek a hasfájásra adott cseppek, az ilyen-olyan pépeknek mi haszna van, és van-e olyan gyerek, aki valóban rágja a rágókát.)

A bizonytalanság egyrészt fenntartja az egészségügyi intézményrendszert a hálapénzezéstől „az OEP csak akkor finanszíroz, ha itt marad három napig” logikáig. Fenntartja az ilyen-olyan cseppeket, kütyüket gyártókat, és meg merem kockáztatni, az online vásárlás is az anyák miatt virágzik. Fenntartja a szakértőket, akikre hivatkozni kell, amikor még a szomszéd néni is jobban tudja, hogy miért sír a gyerek, hiszen az sosem érv, hogy mert én anyaként így látom jónak. Fenntartja azt a rendszert, amiben az anyaság egyet jelent a létfenntartást sem fedező jövedelemmel, az egzisztenciális parkolópályával – vagy annak megszűnésével.

Nem csak az egészségügy nem tartja ugyanis az anyákat kompetensnek, hanem általában a társadalom sem. A kórházi daráló után jönnek a rokonok, a barátok, az internet népe, és mivel az anya önbizalmát már az első napokban nem föl- hanem leépítették, és mivel az élettere beszűkült, a babára hangolódás helyett marad az önmegkérdőjelezés és a kattogás azon, hogy annak a karcsavargató éjszakás nővérnek mit kellett volna mondani, hogy miért nem állt fel, és hagyta ott a kórházat.

A baj csak az, hogy ha belegázolnak az intim terünkbe, megkérdőjelezik a kompetenciáinkat, akkor – ahogyan más erőszak esetén is – leginkább lebénulunk. Illetve az, hogy itt nem csak a kórházról van szó, hanem a társadalomról, amiben az anyát még a sarki fűszeres is kritikai analízis alá veheti. „Ne törődj vele” – jönnek a kommentek, de nem lehet az egész társadalommal nem törődni. A szülészeti erőszaknak, az intim szféra sárba tiprásának, az anyák megalázásnak (igen, megalázó a WC ajtaját feltépő nővér, de egy rokon vagy idegen kioktatása is arról, hogyan károsítja az anya épp a saját gyerekét) csak akkor van vége, ha az anyai kompetenciákat és az anyaságot mint munkát elismerjük.

Elismerjük (társadalmi szinten!), hogy az anyák tudnak terhesek lenni, tudnak szülni, tudnak gondoskodni gyermekükről, és ez a gondoskodás, még ha szép és szívesen végzett is, kemény munka. Nem olyan vad gondolatok, ugye? És közben hány anya kapja meg ezt az elismerést a környezetétől?

Bár a Másállapotot a szülészetben az anyák elismerésének csak egy – még így is nagy – területére koncentrál, hihetetlenül fontos. Hihetetlenül nagy dolog, hogy az elismertség hiánya és a traumák ellenére anyák régóta elhallgatott történeteket osztanak meg Facebookon, hogy tüntetéseken, flashmobokon vesznek részt. Olyan csoportról van szó, amelynek fizikai és átvitt értelemben is nehéz kijutnia a politikai térbe – pedig ez az első lépés az elismerés kiharcolása felé.