Amikor Magyarország letért a liberális európai demokratikus orientációról, sokan nem voltak képesek másként magyarázni ezt a fordulatot, mint hogy a magyar társadalom kulturális orientációja, értékmintázata nem megfelelő. Az azóta eltelt évek során is sűrűn elhangzott, hogy Magyarország még a térség országaihoz képest is leszakadt, más, „ázsiai” útra tért.

Amikor Lengyelországban is hasonló fordulat következett be, akkor még mindig lehetett azzal érvelni, hogy hát ugye lengyel-magyar két jó barát, ez a két ország mindig is egy kicsit fejletlenebb volt. De bezzeg a szlovákok, mennyit fejlődtek, no meg a csehek, akik mindig is fejlettebbek voltak.

Mára azonban ez a kulturális determinizmuson alapuló kisebbségi érzés kifulladt.

(Helyesebben: sosem volt ez igazán kisebbségi érzés, hiszen a liberális, középosztálybeli elitek a helyi többség kulturális fejletlenségének erőltetésével minden fejletlen országban valójában arra törekednek, hogy saját magukat megkülönböztessék, eltávolítsák, kiemeljék a sikertelenségből. A tudatlan, maradi plebszhez képest ők „nyugatosak”, „modernek”, stb. stb. Minderről itt írtunk részletesebben.)

A cseh választások után már nem lehet tovább azzal érvelni, hogy a magyarok különleges eset lennének. A rendszerváltás nem csak a Balkánon mondott csődöt (Bulgária gyakorlatilag összeomlott állam, Romániában antikorrupciós fellépésnek álcázott tisztogatásokat hajtanak végre a továbbélő titkosszolgálatok…), hanem a komplett visegrádi térségben is. Az új cseh miniszterelnök ugyanis egy kommunista titkosszolgálati múlttal rendelkező oligarcha, aki felvásárolta a cseh médiapiac nagy részét, és könyvet írt a liberális demokrácia felváltásáról egy általa megálmodott rendszerrel… A prágai parlamentben pedig ugyanúgy ott vannak a szélsőjobboldaliak, mint a pozsonyiban. A menekültellenesség mindkét országban ugyanúgy központi téma, mint Magyarországon. Menekült, „migráns” pedig közben egyik országban sincsen.

A rendszerváltás tehát mindenhol a térségben zsákutcába futott. Ha pedig ez a helyzet, akkor ezt már nem lehet tovább egyik vagy másik „néplélek”, „balkáni”, „kádárista” értékrendszer nyakába varrni. Ennek szisztematikus oka kell, hogy legyen. Ideje tehát abbahagyni a nép okolását.

Ha három évtizeddel a rendszerváltás után a kelet-európai társadalmak nem zárkóztak fel, nem középosztályosodtak, nem jutottak el a stabil liberális demokráciák szintjére, akkor ott társadalmi-gazdasági okoknak kell lenniük a politikai csődhelyzet hátterében, mélyrétegeiben.

Annál is inkább, mert közben ugyanez történik az egykor a demokrácia mintaországainak tekintett Nagy-Britanniában és USA-ban is. Nevetségesnek tűnik ma már az a magyar liberálisok által még nem is olyan régen is hangoztatott érvelés,  hogy a magyar jobboldal valahogy különlegesen rossz, bezzeg „Nyugaton” a jobb is jobb, ott „rendes” jobboldal van. Trump megválasztása óta kinevetik, aki így érvel. A Brexit, Le Pen, az osztrák választások, Berlusconi, a katalánok megverése stb. óta ezt már nem lehet mondani. A nyugati demokráciák ugyanúgy erodálódtak, és mindennek a társadalmi egyenlőtlenségek vannak a hátterében. A különbségek a globalizáció nyertesei és vesztesei között.

Cas Mudde, a világ első számú populizmuskutatója szerint populista politika az, amelyik a „tiszta népet” állítja szembe a „piszkos elittel”.  Mudde szerint ilyen populista mozgalmak léteznek a jobboldalon és a baloldalon is, de közös bennük, hogy mindegyik hamis. Nos, ezt a populizmus felfogást meghaladta a kor. Lehet a kisember piti adócsalásait felhozni, de amit a kelet-európai elitek műveltek és művelnek, az nem ugyanaz a lépték, műfaj. Mudde úrnak és követőinek el kéne gondolkodnia: lehet, hogy a népnek van igaza?

Kelet-Európában kicsit kevesebb a nyertes. Nem is kicsit. Ideje abbahagyni tehát a nép okolását, és ideje arról beszélni, hogy milyen gazdasági-társadalmi folyamatok állnak a zsákutcás rendszerváltás mögött. Nem csak Magyarországon, hanem az egész régióban.