Henry David Thoreau (1817. július 12. – 1862. május 6.) polgári engedetlenség iránti kötelességről írt esszéjét annak eredeti megjelenésekor – 1849-ben – szinte alig olvasta valaki.

Halálát követően azonban Emma Goldman már mint „nagyszerű amerikai anarchistára” hivatkozott rá, és írásait sokat forgatták a késő viktoriánus korszak brit szocialista mozgalmaiban is. Tolsztoj szerint Thoreau mondta ki először, hogy az emberi méltósággal összeférhetetlen a törvényesített gyilkosság és erőszak intézményét – az államot – szolgálni, ráadásul személyes példát is mutatott az ennek megfelelő cselekvésre, amikor a rabszolgatartás állami szentesítése miatt megtagadta az adófizetést, és ezért börtönbe vetették.

Gandhira „mély benyomást” tett Thoreau esszéje, amit „mestermunkának” tartott, kitüntetett helyen szerepeltette a követői számára összeállított olvasmánylistában, és egy időszakban minden este felolvasták abban az ahmedabadi asrámban, ahonnan a híres 1930-as sómenet is elindult. Martin Luther King szerint pedig senki se fejezte ki nála „ékesszólóbban és szenvedélyesebben” azt az eszmét, hogy a „gonosszal való együtt nem működés legalább annyira erkölcsi kötelességünk, mint a jóval való együttműködés”.

Thoreau minden bizonnyal sohasem gondolta volna, hogy halálát követően a polgári engedetlenség és az ellenállás eszméjének egyik ikonikus alakjává válik.

Ideje nagy részét a természet járásával és tanulmányozásával töltötte. A Harvardon tanult, de nem hitt a keveseknek fenntartott és a gyakorlattól teljesen elszakadt tudás hasznában. „Miért korlátozódnék a tudás világa örökké csak egy Párizsra, egy Oxfordra?”, kérdezte. „Legfőbb ideje, hogy minden falu egyetem legyen”. A közéletet, a napilapokat és az intézményes politikát megvetette, vonakodott bármilyen politikai szervezethez csatlakozni, s gyanakvással szemlélte a társadalmi reformereket éppúgy, mint a jótékonyságot és a kollektivista életmódkísérleteket. Legismertebb könyve, a Walden a társadalomból való kétéves magányos kivonulásról szól.

Sokkal jobban érezte magát, ha áfonyát szedhetett az erdőben, mint ha politikával kellett foglalkoznia.

Szépen mutatja ezt, ahogyan beszámolt az adófizetés megtagadása miatt történt  bebörtönzését követő szabadulásáról:

„Amikor börtönbe dugtak, épp a suszterhoz indultam, hogy elhozzak tőle egy cipőt, amelyet megjavított. Midőn másnap reggel kiengedtek [mert valaki Thoreau tudta nélkül és akarata ellenére befizette helyette az adótartozását], ott folytattam, ahol előző nap abbahagytam, s miután felvettem a megjavított cipőt, csatlakoztam egy áfonyát gyűjtő csoporthoz […]. Egy félóra múlva […] már az áfonyacserjék közt jártunk, a környék egyik legmagasabb dombján, két mérföldre a városkánktól, s ott már az államnak híre-hamva se volt”.

Csodálta a természetet, a körülötte lévő társadalomban azonban nem talált sok szépséget vagy értelmet. Úgy érezte, a tekintélytisztelet és a mindennapi túlélésért – vagy éppen a felesleges fényűzésért – való napi robot megfosztja szomszédait attól, hogy élvezhessék munkájuk „nemesebb gyümölcseit”. Ki azért, mert „nem ér rá más lenni, mint gép”, míg mások azért, mert „nagyobb gondot fordítanak arra, hogy divatos, vagy legalábbis makulátlan, új ruhában járjanak, mint arra, hogy tiszta legyen a lelkiismeretük”.

Elsősorban nem a társadalom, hanem az egyén személyes, belső reformjának a lehetősége foglalkoztatta, pontosabban: a személyes reformok segítségével gondolta el a társadalom megváltoztatását, nem pedig fordítva. Ehhez pedig – Thoreau szerint – puritán életmódra, gyakori magányos szemlélődésre és művelődésre, kétkezi munkára, és mindenekelőtt rendszeres és hosszú sétákra van szükség – ha csak lehet, vadon nőtt áfonyák szedegetésével kiegészítve.

Thoreau társadalomból való hosszabb-rövidebb ideig tartó kivonulását azonban érdemes nem valamiféle öncélú, befelé forduló remeteségként értelmeznünk (még ha Thoreau gyakran következetlen írásai ezt lehetővé is tennék), hanem egy olyan „csendes háborúként”, amit egy elnyomó állam és az elembertelenítő társadalmi viszonyok ellen vívott.

A valódi emberi mivoltunktól, egymástól, az értelmes munkától és a természettől egyaránt elidegenítő gazdasági és politikai rendszerektől való függetlenség eléréséért vívott olyan küzdelemként, amelynek éppen az általa kívánatosnak tartott állampolgári és jószomszédi lét elengedhetetlen előfeltételének – az intellektuális és morális autonómiának – a biztosítása volt a célja.

Egy olyan állampolgári és jószomszédi létezésnek, amelyben a lelkiismeret parancsát nem harsogja túl a bulvárlapok és kortesbeszédek zsivalya. Ami lehetővé teszi, hogy az egyébként természetesnek tetsző mindennapi életünkben is felismerjük az elnyomó viszonyokat. A vasútban például, ami Thoreau szerint jól mutatta, ahogy az egyik osztály kényelmét és fényűzését mások nélkülözése és elnyomása teszi lehetővé:

„Gondolkoztál-e valaha azon, hogy mik azok a taplfák, amelyeket a sínek alá fektetünk? Minden talpfa egy munkás, ír vagy jenki. […] És minden pár évben újakat fektetnek le, újakat temetnek be homokkal, hogy a vonat végigroboghasson rajtuk; s így, ha némelyek abban az élvezetben részesülnek, hogy kényelmesen utazhatnak, számtalan soknak az jut osztályrészéül, hogy mások az ő hátukon utaznak”.

Másrészt, ahogyan azt Thoreau pontosan tudta: lehetetlen helyesen élni egy szélsőségesen igazságtalan társadalomban.

Még áfonyát sem lehet szabadon szedegetni akkor, ha – ahogy Thoreau a különböző áfonyaféléknek és az erdei gyümölcsszedés örömeinek szentelt írásában felháborodottan beszámolt róla – a korábban közös használatban lévő erdőkben sétálva egyre gyakrabban „magántulajdon” feliratú táblák állják az utunkat.

Egy 1859-es naplóbejegyzésében Thoreau arról írt, ahogy egy kiemelkedően sokszínű, szinte az egész eget beterítő naplementében gyönyörködött, illetve gyönyörködött volna, mert a rabszolgaság és a rabszolgák felszabadításáért felakasztott John Brown járt az eszében, ami „a világ minden szépségét beárnyékolta”.

Thoreau nem kívánt politikával foglalkozni, de tudta azt is, hogy nem teheti meg, hogy ne foglalkozzon politikával.

„Eddig talán abban az illúzióban éltem, hogy az életemet valahol a menny és a pokol között töltöm, de most már nem tudom magam meggyőzni, hogy nem teljes egészében a pokolban élek”, írta a rabszolgaságról és szomszédainak, polgártársainak, előljáróinak – és végső soron saját magának – az abban való bűnrészességéről. „Maga az élet ér kevesebbet minden fontos kellékével együtt. Képzeld el, hogy van egy kis könyvtárad, amelynek a falait festmények díszítik – körülötte kis kertecske –, ahol tudományos és irodalmi passzióidnak hódolsz, és egyszer csak észreveszed, hogy a házad mindennel együtt, ami benne van, a pokolban áll, békéd őrzőjének pedig patás lába és villás farka van. Nem vesztené el a szemedben mindez az értékét abban a pillanatban?”

Részben éppen ebből a belső küzdelemből fakad Thoreau írásainak ereje: nem az életét a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelemre feltevő reformer – talán kevesek által felvállalható – pozíciójából beszélt, hanem a köz ügyeivel való foglalatosságra erkölcsi kényszerűségből rászorított állampolgáréból.

Abból a belátástól, hogy az állam iránti hűség és a törvénytisztelet „még az egyébként jóindulatú embereket is naponta az igazságtalanság cinkostársaivá” teszi.

Abból az alapvetéstől, hogy ha nem is szenteljük életünket az igazságtalanságok elleni küzdelemnek, az mindenkinek kötelessége viszont, „hogy a rosszért ne vállalja a felelősséget, s ha már egyébként nem foglalkozik vele, legalább ne segítse elő”.

Abból a felismerésből, hogy hiába nem értünk egyet az igazságtalansággal, ezzel még semmit sem tettünk ellene. Vétkesek közt ugyanis nem csak az cinkos, aki néma, hanem az is, aki engedelmes.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!