A francia elnökválasztás előestéjén négyesélyesnek tűnik a vasárnapi első forduló, ami egy kisebbfajta forradalommal is felér a francia politikai játéktér elmúlt évtizedekben megszokott rutinjához képest. Úgy tűnik, a szélsőjobbos Marine Le Pen és a liberális Emmanuel Macron régóta beharangozott párbaját megzavarhatja az utóbbi hetekben újra feljövőben lévő François Fillon – aki szintén elég hard, mondhatni reakciós programmal versenyez –, és a hajrá meglepetése: a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon. Mindezt a közvélemény-kutatások alapján feltételezzük, bár ezek több ízben tévedtek e hosszú kampány során, amely egyes jelöltek számára más másfél évvel ezelőtt megkezdődött.
Fillon, Macron, Mélenchon, Le Pen és Hamon egy tévévitán március 20-án
Az idei francia elnökválasztást jó ideje megjelölték a nemzetközi elemzők, mint a következő civilizációs katasztrófa lehetséges időpontját, ahol nagy eséllyel újra kisiklik politikai-gazdasági modellünk robogó vonata. Trump és a Brexit után ezúttal Marine Le Pen győzelmét eredményezné a baleset, ami akár az Európai Uniót is szétrobbanthatná.
A szélsőjobb opció: Marine Le Pen
Ilyenformán a választás első fordulójának tétje az, bejut-e a Nemzeti Front (Front National, FN) elnöknője a második fordulóba, két hét múlva pedig azért izgulhatnánk, hogy sikerül-e egy szalonképesebbnek tartott jelöltnek feltartóztatnia a szélsőjobb hatalomra kerülését.
Az Elysée-palota lakója a demokratikus világ legerősebb politikai kompetenciákkal felruházott vezetője,és Franciaország még ma is gazdasági, katonai, politikai és nukleáris nagyhatalom, az ENSZ BT tagja és vezető fegyverexportőr. De azért a gall köztársasági elnöknek is szüksége van parlamenti többségre, sőt, a Marine Le Pen tervei közt szereplő Frexit vagy az euróból való kilépés vélhetően nem lehetséges népszavazás nélkül. Tehát a júniusban esedékes törvényhatósági választáson is többséget kellene szereznie, amire – lévén ez a voks is kétfordulós – csak akkor lenne esélye, ha más jobboldali vagy más unióellenes erők szövetségre lépnének a Front jelöltjeivel.
Ezekben a forgatókönyvekben tehát még nagyon sok bizonytalan tényező akad, a Le Pen terveihez szükséges hatalom megszerzése továbbra sem nagyon valószínű, de lehetséges – és az elmúlt egy év meglepetései is óvatosságra intenek. Ha a vasárnapi téteket vesszük szemügyre, első körben érdemes leszögezni, hogy ha Marine Le Pen mégsem jut tovább a második fordulóba, az mindenképpen örvendetes lenne. Nemcsak azért, mert így az elnökké választását is kizárhatjuk, hanem azért is, mert ez feltehetően megtörné a párt lendületét a parlamenti választásokon.
Azaz kevesebb olyan képviselő kerülne a Nemzetgyűlésbe, akik egy markánsan szélsőjobbos program – kirekesztő, idegengyűlölő, sovén, iszlamofób, revizionista és alkalmasint fajgyűlölő eszmék nevében támogatnának jellemzően antidemokratikus és antiszociális, elitista intézkedéseket. (Marine hivatalos programjában ennél szebb dolgokat találunk, de az FN eddigi politikai gyakorlata és Le Pen nyilatkozatai alapján valószínűbbnek tűnnek a fentiek, mint a 144 ígéret.)
„Rendbe tenni Franciaországot” – ígérik Le Pen plakátjai, melyeket az „Előbb menj el inkább a bíróhoz!” szöveggel ragasztottak le Marseille-ben, arra célozva, hogy MLP megtagadta, hogy megjelenjen a bírák előtt, akik vádat emelnének ellene; forrás: Facebook
Nem mellesleg a pártot érintő korrupciós gyanúkat is nagyobb eséllyel vizsgálhatnák ki, és eredményes lehetne az az öt nyomozás, ami nem csak pártkatonák, hanem akár a vezér felelősségét is megállapíthatná – elnökké választása esetén viszont MLP teljes immunitást élvez mandátuma alatt.
Amint a fentieket leszögeztük, rögvest azt is megállapíthatjuk, hogy az összes többi szcenárió sem igazán meggyőző, és a választás minden lehetséges kimenetele bizonytalanságot, törékeny politikai hatalmat és sokasodó társadalmi konfliktusokat eredményezhet.
Kattints, és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
A konzervatív opció: François Fillon
MLP legvalószínűbb kihívója sokáig egy olyan konzervatív politikus volt, aki felszámolná a francia jóléti rendszert, új diplomáciai egyensúlyokat keresve nyitna Oroszország felé, és jobbszélre pozicionálná magát az olyan társadalmi kérdésekben, mint a vallás szerepe, a „nemzeti identitás” vagy a szabadságjogok.
Ha François Fillon, Sarkozy volt miniszterelnöke, jelenleg kevésbé tűnik esélyesnek, annak legfőbb oka az, hogy kiderült, feltehetően cirka egymillió euró közpénzt tulajdonított el családtagjai kamu asszisztensi állásai révén. Az is jó hír lehetne vasárnap, ha egy kvázi bizonyítottan korrupt politikus nem jutna az elnöki szék közelébe. A nyomozás ugyan jelenleg is folyik, de a nyilvánosságra került adatok Fillon bűnösségét valószínűsítik; ráadásul más információk is azt igazolják, hogy a politikus a sajátjain kívül elsősorban egy olyan gazdasági elit érdekeit szolgálná, amely fütyül a „nemzetre” vagy a „demokráciára.”
Fillon piszkos ügyeinek nyilvánosságra kerülése ugyan falhoz állította pártját, a Republikánusokat (Les Républicains, LR), ahol komolyan felsejlett a szakadás veszélye, de a konzervatív választók elkötelezettsége miatt az ő továbbjutása sem zárható ki vasárnap. A veterán politikus volt sokáig a nemzetközi jobboldal, így például Berlin jelöltje is a nemes feladatra, hogy megmentse az Uniót Marine Le Pentől, azonban a korrupciós vádak és népszerűségének csökkenése miatt ma egy másik versenyző mögött sorakozik fel a konszenzus.
A (neo)liberális opció: Emmanuel Macron
A 39 éves és roppant ambíciózus Emmanuel Macron a pénzügyi szférából, politikai tapasztalat nélkül került Francois Hollande kabinetjébe, hogy később már a gazdasági tárca élén valósítsa meg a szocialista kormány liberalizációs elképzeléseit. Paradox módon, hiába működött közre a legmagasabb szinten abban, hogy Hollande és Manuel Valls lenullázza a Szocialista Párt (Parti Socialiste, PS) népszerűségét, ma éppen ő lehet az, aki az összeomlás szélére került PS romjain felkapaszkodva hatalomra kerülhet.
Egy mémmé vált videó Emmanuel Macron tavaly decemberi meetingjéről, ahol a finisben kissé elragadja a hév
Ha Fillon a konzervatív oldal mély válságának tünete, Emmanuel Macron a baloldali térfélen segít az ideológiai tisztánlátásban. Politikai és gazdasági értelemben is liberális programja már nem tesz úgy, mintha változtatni akarna a társadalmi erőviszonyokon vagy a politika mozgásterét meghatározó gazdasági, intézményes kereteken, ahogy a szocialista párt hagyományosan és még a legutóbbi választásokon is ígérte. Arra vállalkozik csupán, ami kimondatlanul Hollande és Valls ideálja is volt, hogy középről, egy „bal- és jobboldali” program nevében képviselje a status quot, azaz egy unió- és globalizációbarát, atlantista, neoliberális értékrendet.
A baloldali szimpatizánsok zöme változást várt Hollande-tól, aki ezt meg is ígérte, csak épp meg sem kísérelt elindulni a felé vezető úton. Sem a tőke-munka erőviszonyaiban, sem az állam szerepének felfogásában, sem az EU-ban uralkodó ideológiával szemben, sem a bevándorló gyökerű lakosság vagy a szegények védelmében. Ráadásul azok a választók is hoppon maradtak, akik következetes zöld politikákat, a szabadságjogok és a demokratikus intézményrendszer megerősítését, vagy humánus, befogadó menekültpolitikát vártak a PS-től, ehelyett ugyanis passzivitást és egy egyre autoriterebb jellegű kormányzást kaptak.
2002 óta, amikor Jean-Marie Le Pen nagy meglepetésre bejutott az elnökválasztás második fordulójába, és ezzel kiütötte a győzelemre esélyes Lionel Jospint, és egy újabb mandátummal ajándékozta meg az épp népszerűsége mélypontján lévő Jacques Chiracot, a francia elnökválasztások a „hasznos szavazat” bűvöletében telnek. Míg korábban az első forduló, legalábbis elvben az „eszmei vitáról” szólt, ahol mindenki szíve szerint voksolhatott, az utóbbi 14 évben már első körben is az a tét, hogy megakadályozzák a szélsőjobb továbbjutását. Hogy legyen opciónk a második körben, be kellene áldozni az első kör szabad választását.
Érthető módon a választókat egyre kevésbé mozgósítja a csapdahelyzet, ahogy az is, hogy az elmúlt években nem észlelték a számottevő különbséget a bal- és jobboldali kormányok politikái között a saját életükre vonatkozóan. Az előrejezések szerint vasárnap akár a szavazásra jogosultak negyede is otthon maradhat.
A választani készülők majd 30 százaléka pedig még néhány napja is bizonytalan volt a végső döntést illetően. A szinte napi rendszerességgel publikált szondák és a mainstream média azt sugallják, hogy ezúttal a „hasznos szavazat” Macront illeti. Különösen a baloldali szavazók számára – lévén a szocialista jelöltet valahol 10 százalék alatt mérik a kutatások, és a volt befektetési bankár tűnik a szélsőjobb legesélyesebb kihívójának.
Macron győzelme azonban nyilván nem számolná fel azokat a problémákat, nem temetné be azokat az árkokat és törésvonalakat, amelyek a jelenlegi politikai válságot, egyúttal a Nemzeti Front népszerűségét is táplálják. Azaz, csak rövidtávú megoldás lehet, mert ahogy a Luxleaks szivárogtatója és a luxemburgi bíróság által ezért nemrég másodfokon is elítélt Antoine Deltour elég pontosan megfogalmazta, azok, akik Macron, azaz a „pénzügyi tőke karjaiba vetnék magukat”, jó ha tudják, hogy „ha holnap Macronra szavaznak, azzal egy 2022-ben lejáró papírt választanak, biztos Marine Le Pen győzelemmel. Több hatalom a piacoknak, a multinacionális vállalatok és a vagyonosak érdekeinek védelme, az egyenlőtlenségek növekedése. Röviden, ez az ideális recept, ha szeretnénk kicsit jobban megerősíteni a plutokrácia hatalmát, amely évtizedek óta megfosztja a népet szuverenitásától (vagy csak szimplán, kifosztja a népet). Pontosan ez az, ami a legveszélyesebb populizmust táplálja.”
Szuverenitás és népképviselet
Deltour Facebook-bejegyzése rátapint a választások egyik legfontosabb tétjére, ami a felszín alatt meghatározhatja az erővonalakat, ez pedig a szuverenitás és a népképviselet kérdése. Pontosabban az, mennyire érzik úgy a választók, hogy a jelöltek garantálják a nép képviseletét és szuverenitását. Ez nem merül ki a globalizációhoz való viszonyban, hanem az a mély és súlyos kétely táplálja, hogy a választott kormányzat képes-e a népakarat megvalósítására.
Macron kivételével ez a kétely megjelenik minden jelölt esetében, jobb és bal térfélen egyaránt, és immár nemcsak a rendszerkritikusoknál, de a retorika szintjén még Fillonnál is, aki azt ígéri, azért van szükség thatcheri ihletésű programjára, hogy újra naggyá és cselekvőképessé tegye Franciaországot. A szuverenitás visszaszerzéséhez pedig, állítják a legradikálisabbak, az intézményrendszer gyökeres átalakításán keresztül vezet az út. Erre hív fel Marine Le Pen, és kirekesztő elképzelésein túl ez lehet legnagyobb vonzereje: hogy a feje tetejére állítja a rendszert. És valami egészen hasonlót ígér, bár más premisszákkal, más értékek védelmében és más célokkal a jelenleg legnépszerűbbnek tűnő baloldali jelölt, Jean-Luc Mélenchon is.
A baloldali alternatívák: a szuverenista…
Az idén 65 éves JLM harminc éve profi politikus, és 2008-ban hagyta ott a PS-t, hogy a német Die Linke mintájára létrehozza a Baloldali Pártot (Parti de Gauche,PG), és felépítsen egy meghatározó radikális baloldali formációt. Az átütés azóta nem igazán sikerült, a 2012-es elnökválasztásokon is induló, magát a szélsőjobb fő kihívójaként aposztrofáló Mélenchon 11,1 százalékot szerzett, majd a rákövetkező parlamenti választáson is alulmarad 21,46 százalékos eredményével Marine Le Pennel szemben, aki a második fordulót végül elvesztette a szocialista jelölt ellenében.
Mélenchon tanulva a kommunistákkal és más szélsőbalos formációkkal létrehozott választási szövetsége, a Baloldali Front (Front de Gauche, FdG) kudarcaiból, ezúttal a pártapparátusok jelentette béklyók nélkül, egy platform éléről (France insoumise, FI) látott neki a kampánynak tavaly tavasszal. A hosszú előkészítést és tudatos építkezést siker koronázta: a több ezres, sőt tízezres meetingek, a rendkívül hatékonynak, virálisnak bizonyult internetes eszközök (JLM YouTube csatornájának 309 ezer feliratkozója van) mellett a közvélemény-kutatások is jelzik, hogy itt a legerősebb a dinamika, és „Méluche” stábja komolyan bízik benne, hogy történelmet csinálhat vasárnap.
A jelenleg 18 százalékra, Fillon közelében becsült formáció intézményes forradalmat ajánl: nemcsak alkotmányozó nemzetgyűlést hozna létre egy többek között a köztársasági elnöki poszt eltörlését magába foglaló átalakítás érdekében, de az Európai Unió alapszerződéseit is felmondaná, ha nem sikerül az általa javasolt szempontok mentén átalakítani az Uniót.
A francia tárgyalófél kezében az Unióból való kilépés fenyegetése lenne a legfőbb eszköz – a görögök kudarcából okulva –, másodsorban számít más országok, például a déli államok támogatására, harmadrészt pedig alkotmányba foglalná azokat az igazságossági, szociális kritériumokat, amelyek megkérdőjelezik az EU gazdaságpolitikai alapevetését – az EKB függetlenségétől a megszorítási politikákig.
A „Közös jövő” címet viselő program ezen felül egy koherens ökológiai projektet is felmutat (az atomenergiából való kilépés, 2050-re 100 százalékban megújuló energiaforrások), plusz az igazságosság és egy radikális baloldali reform kritériumait érvényesítené szinte minden területen. A részletes költségbecsléssel ellátott program gazdasági racionalitásáról ma is komoly vita folyik a szakmai fórumokon, és Mélenchon uniós konfrontációs terve mögött olyan szocdem közgazdászok is kiálltak, legalábbis, ami a szükséges uniós reformokat illeti, mint Thomas Piketty (aki amúgy Hamon kampánystábjában vesz részt).
…a reformista és az internacionalista
A Mélenchon képviselte opció mellett a baloldali választók szavazhatnak a PS balszárnyát vezető Benoît Hamonra, aki mögül pártja gyakorlatilag kihátrált, hiába nyerte meg az előválasztásokat biztos fölénnyel. Hamon lényegében reformista elképzeléseket képvisel, ami könnyen lehet, hogy nem bizonyul elég meggyőzőnek, különösen pártapparátus nélkül – ezt a meccset a meghasadt személyiségű francia szociknak is le kell játszaniuk, ahogy a briteknek vagy a most szintén a szakadás szélén egyensúlyozó spanyoloknak.
Akad továbbá két szélsőbalos jelölt is, akik közül Philippe Poutou-nak sikerült leginkább érvenyesülnie a kampányban. A Ford bordeaux-i gyárában munkásként dolgozó, és néhány hete az üzem bezárása ellen sztrájkoló Poutou 2012-ben 1,15 százalékot szerzett az antikapitalista NPA színeiben. Ezúttal pedig fontos szerepe volt abban, hogy néhány héten át megtestesítse azt a fényévnyi távolságot, ami a rendszert, a politikai elitet és a mainstream médiát elválasztja a hétköznapi emberek, a kétkezi munkások és egyszerű dolgozók világától.
Az egyik népszerű showműsorban megpróbálják megkérdezni Poutou-tól, hogy képzeli az elbocsátások megtiltását; a jelenet nagy felháborodást okozott, és a show kénytelen volt újra meghívni a jelöltet
Bár Mélenchon mozgalma is elvileg az állampolgárok újrapolitizálására épít, és felszólítja őket, vegyék kezükbe a hatalmat, mégis egy profi veterán a jelölt, és egyelőre nincs olyan mechanizmus a platform mögött, amely egy demokratikus, alulról építkező döntéshozatalt, képviseleti rendszert hozna létre. A France insoumise önkéntes szimpatizánsok energiáit mozgósítja, és innen származnak a kampány olyan népszerű ötletei, mint a gazdag oligarchákat üldöző Fiscal Kombat videójáték, ahol Méluche figurája kirázza a pénzt egy közös kasszába az elfogott ellenfelekből. De egyelőre semmilyen garancia sincs arra, hogy szervezett keretek között a továbbiakban is folytatható lenne a militantizmus.
Poutou és az NPA más szempontból is alternatívát jelent Mélenchonhoz képest, például egyértelműen kiáll a határok megnyitása, a menekültek befogadása, a személyek szabad mozgása mellett. Következetesen elutasítja az iszlamofóbiát, és a nőkre bízná, milyen ruhát hordanak, míg Mélenchon e területeken jóval ambivalensebb és nemcsak a fátyol és a nikáb viseletét szigorító törvényeket szavazta meg, de provokációnak nevezte a burkini hordását is.
Ezek a vitás pontok azonban jobban kötődnek Mélenchon személyéhez, mint a programhoz, amely kétségtelenül jóval nyitottabb, mint a jelenleg EP-képviselő politikus, aki az utóbbi időben óvatosan fogalmaz Putyinnal és Szíriával kapcsolatban is.
E téren ugyanis – míg az NPA internacionalistának mondható – Mélenchon antiatlantista reálpolitikájában pozitív szerep jut például Putyinnak, akiről néhány hónapja még azt nyilatkozta, hogy rendet tesz majd Szíriában, mert felszámolja az Iszlám Államot. A baloldali körökben éles vitákba torkolló nemzetközi politikával kapcsolatosan a stáb ma sokkal körültekintőbb, bár a példánál maradva, az orosz kormányt és az Aszad-rezsimet is megkerülhetetlennek tartja a problémák békés rendezésében.
Egy progresszív alternatíva felépítésének hosszú távú esélyei
Ahogy a fentiekből kiderül, a baloldali választóknak sem lesz könnyű dolga vasárnap, és a progresszív alternatívák felépítéséhez vezető út számos kétellyel van kikövezve. JLM kampánya több olyan eszközt hozott létre vagy próbált ki Bernie Sanders és a Podemos nyomán, mint például az alternatív kommunikáció, saját médiafelület az internet segítségével, vagy az alulról szerveződő aktivizmus, ami hosszabb távon is megújíthatja a baloldal praxisát.
Mélenchon múlt szerdai meetingje összesen 7 városban, ebből hat helyszínen egy hologram formájában
A jelenlegi helyzet ugyan evidenssé tette a pártszervezetek korlátait, a politika teljes spektrumán, de ez egyáltalán nem garantálja, hogy egy olyan ad hoc szerveződés, mint a France Insoumise, hosszú távon hatékonyabb szervezeti forma lehet az állampolgárok bevonására.
És ezek nem is olyan hosszú távú kérdések, hiszen már júniusban újra szükség lesz a szavazatokra, különösen, ha Mélenchon tényleg nyerne, és szilárd parlamenti többséggel szeretne tárgyalni Brüsszelben. Kérdés, hogy végbemehet-e efféle forradalom a szavazófülkében, és élesben is megszavazzák-e a franciák a bizonytalan kimenetelű konfrontációt. Amennyiben pedig két hét múlva egy jobboldali jelölt kerekedik fölül, nagyon hamar égető kérdés lesz az is, hogy az elméleti vitában feltehetően áttörést hozó France Insoumise hogyan mozgósíthat a mindennapokban az antiszociális politikák ellen.
Miért is érdemes tehát drukkolni vasárnap? A magas részvételért mindenképp: bárkire szavaznak a polgárok, egy ilyen kiélezett helyzetben különösen fontos, hogy a lehető legtöbben részt vegyenek a döntésben. Bár utaltunk rá, hogy minden opció jövőképe bizonytalan, de nyilván jó lenne, ha Marine Le Pen minél alacsonyabb eredményt érne el, mert az ő személye a mindennapokban a rasszizmust és kirekesztést legitimálja.
Még jobboldali perspektívából sem tűnik jó ötletnek Fillon továbbjutása: egy olyan elnök, akiről tudható, hogy korrupt, hazug és saját érdekében kész a sajtót és az igazságszolgáltatást is betámadni, veszélyes az egész társadalomra és a demokratikus berendezkedésre. Emmanuel Macron győzelme felgyorsíthatja a szocialista párt dekompozícióját, és korántsem biztos, hogy politikai stabilitást hoz. Baloldali nézőpontból pedig nyilván Mélenchon jó helyezéséért lehet szurkolni, a fent részletezett fenntartásokkal, és fontos lesz az is, összesen mennyi választót tudnak maguk mögé állítani a baloldali jelöltek.
Dobsi Viktória
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
