A nőnapi rózsáknak, köszöntéseknek és iskolai ünnepségeknek vajmi kevés köze van a nemzetközi nőnap forradalmi és szocialista gyökereihez, melyet a század elejétől egészen 1977-ig, amikor az ENSZ hivatalos ünneppé tette, szinte kizárólag szocialista országokban ünnepeltek. Ma, 2017. március 8-án azonban ezek a forradalmi gyökerek újra előtérbe kerültek egy nemzetközileg meghirdetett női sztrájkkal, méltó megemlékezésként szolgálva a 100 évvel ezelőtti eseményekhez.
1917. február 23-án (a Gergely-naptár szerint március 8-án) ugyanis az oroszországi Szentpéterváron sokezer nő vonult az utcára kenyeret és békét követelve, ezzel kirobbantva a februári forradalmat, melynek egyenes következménye volt az utolsó orosz cár lemondása, az októberi szocialista forradalom kitörése és a Szovjetunió megalakulása.
„Az az igazság, hogy a februári forradalom alulról indult, legyőzve saját forradalmi szervezetei ellenállását, a proletariátus legelnyomottabb és legkihasználtabb rétegének, a női textilmunkásoknak, köztük minden bizonnyal a katonafeleségeknek önálló kezdeményezését követően. A hosszú kenyérsorok adták meg az utolsó löketet. Körülbelül 90 000 munkás, nők és férfiak sztrájkoltak aznap. […] Nők tömege rajzott a Duma épületéhez, kenyeret követelve. Nagyjából olyan volt, mintha egy hím kecskétől követeltek volna tejet. A város több pontján vörös lobogók bukkantak fel, felirataik azt mutatták, hogy a munkások kenyeret akartak, de autokráciát és háborút nem. A nőnap sikeresen telt, lelkesedéssel és áldozatok nélkül. De amit magában rejtett, azt az este érkeztével még senki sem gondolta volna” – írja Lev Trockij Az orosz forradalom történetében.
Az 1917-es nőnap idején még javában zajlott az első világháború. Oroszországban egy különösen kegyetlen tél után dúlt az élelmiszerhiány, miközben, ahogy mindenütt máshol is Európában, nők töltötték be a férfiak által üresen hagyott állásokat. Annak ellenére, hogy ugyanazt a munkát végezték, mint férfi társaik, a nők kevesebb pénzért és jóval kevesebb megbecsülésért voltak kénytelenek ezt tenni, miközben a házimunka és gyereknevelés gondjai továbbra is az ő vállukat nyomták.
Megterhelő műszakok után órákat álltak sorba kenyérért, és március elején elkezdett terjedni a hír, hogy élelmiszerjegyeket fognak bevezetni. A hír hatására kitört a pánik, március negyedikén zavargások indultak a fővárosban, több pékséget kiraboltak. Az általános hangulatot figyelembe véve a legtöbb politikai szervezet, köztük a bolsevikok is azt tanácsolták a női munkásoknak és szakszervezeti tagoknak, hogy ezúttal ne szervezzenek semmilyen megmozdulást a nemzetközi nőnapra – tartottak a fegyveres erők megtorlásától.
Ennek ellenére március nyolcadikán reggel a Viborg negyed textilgyárainak munkásnői sztrájkba kezdtek. Több ezren átvonultak a fémművekhez, ahol felszólították a férfiakat, hogy csatlakozzanak hozzájuk. A Nobel Gépészet egyik munkása így emlékezett vissza az eseményre: „Női hangokat hallottunk a részlegünk ablakai alatti utcáról: „Le a magas árakkal! Le az éhséggel! Kenyeret a dolgozóknak!” Én és több másik elvtárs az ablakokhoz rohantunk… Militáns hangulatban lévő munkásnők tömege töltötte be az utcát. Akik megláttak minket, integetni kezdtek, és azt kiabálták, „Gyertek ki! Hagyjátok abba a munkát!” Hógolyók repültek az ablakoknak. Úgy döntöttünk, csatlakozunk a tüntetéshez.”
A nap végére majd 100 ezren tüntettek, kenyeret, békét és a cár lemondását követelve. A tüntetések a következő napokban is folytatódtak, és egyre nagyobbra duzzadtak. II. Miklós cár, aki ekkor épp a fronton volt, kirendelte a rendőrséget és a katonaságot a tüntetők ellen, bízva benne, hogy ezzel gyorsan véget vet a tiltakozásnak. Nem így lett. A kirendelt katonák eleinte nem támadták meg a tömeget, sőt, sokan csatlakoztak hozzájuk. Trockij szerint „a nők fontos szerepet játszottak a munkások és a katonák közti kapcsolat kialakulásában. Bátrabban közelítették meg a kordonokat a férfiaknál, megfogták a katonáik puskáit és kérték, szinte parancsolták: „Tegyétek le bajonettjeiteket – tartsatok velünk.”
A cár március 13-án visszaindult a fővárosba, de már túl későn. A pétervári események hatására még azelőtt kénytelen volt lemondani a trónról, mielőtt hazaért volna. És ezzel megszűnt Oroszországban a monarchia.
Kattints és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
A kenyér hiánya, rettenetes és kilátástalan életkörülményeik késztették a pétervári nőket arra, hogy az utcára vonuljanak. Ez a kiváltó ok nem volt példa nélküli a történelemben, az egyik leghíresebb hasonló esemény, a párizsi „asszonyok menete” szintén egy kenyérválsággal indult 1789 őszén, és fordulópontnak bizonyult a forradalom történetében. Október 5-én az éhező, és nagyrészt nőkből álló tömeg Versailles-ba vonult, és a kenyérosztás mellett több politikai követelést is kikényszerített. A király nemcsak az emberi jogok nyilatkozatát volt kénytelen ratifikálni, de másnap Párizsba is visszaköltözött családostul.
A családfenntartás veszélybe kerülése újra és újra politikai cselekvésre sarkallta a nőket az évszázadok során. Ez „természetesen fakadt a nő családon belül betöltött szerepéből. A szervezkedés a közvetlen közösségből indult ki, és nem követelt olyan hosszútávú, tudatos elköteleződést, mint egy szakszervezethez vagy párthoz való csatlakozás” – írja Sheila Rowbotham történész.
A XX. századra azonban a munkások körében növekvő politikai tudatosság már begyűrűzött a nők közé is, így a nők fogyasztással kapcsolatos hagyományos megmozdulásai nemcsak a forradalmi gondolatokkal és eseményekkel fonódtak össze, hanem az utcákon és gyűléseken ébredező feminizmussal is. Nem csoda, hogy Oroszországban, ahol csak pár évtizeddel korábban szabadultak fel a jobbágyok, és a nőket még eléggé általánosan és nyíltan tulajdonnak tekintették, a politikai tudatosodás, a feszült történelmi helyzet, majd a kenyérhiány együttese kirobbantotta a nők ellenállását.
Az 1917. március 8-án sztrájkoló nők tette nemcsak az azt követő világrengető események szempontjából volt perdöntő: a sztrájknak és az azt követő küzdelmeiknek hatalmas jelentősége volt saját elnyomásuk megtörésében is. A novemberben hatalomra kerülő bolsevik kormánynak sok elfogadhatatlan lépése volt, de a női egyenlőségért hozott döntéseik nem tartoznak ezek közé – így például az orosz nők ekkor kapnak szavazati jogot, csaknem 30 évvel korábban, mint francia társaik. Az új állam szemében a nők minden szempontból egyenlő jogokat élveztek a férfiakkal, és hátrányaik leküzdésének érdekében is fontos lépések történtek.
Száz évvel később, bár a világ legtöbb részén jobb helyzetben vannak a nők, mint a XX. század eleji Oroszországban, elnyomásuk nem szűnt meg. Legyen szó az alacsonyabb munkabérről, a házimunkában és gyereknevelésben megtestesülő láthatatlan munkavégzésről, a reproduktív jogok korlátozásáról vagy a túlnyomórészt nőket sújtó nemi és családon belüli erőszakról, a kifejezetten női voltukból fakadó hátrányos megkülönböztetés és elnyomás a legtöbb nő számára mindennapi tapasztalat.
Bármennyit hajtogatjuk, hogy folyamatosan javul a helyzet, hogy előrefelé haladunk, ezt a valóság nem támasztja alá. Az idő múlása önmagában nem hozza magával a fejlődést – az elmúlt években láthattuk, hogy politikai és közéleti szereplők egyre nyíltabban hangoztathatják azon nézeteiket, melyek szerint a nőnek nincs keresnivalója a hagyományosan neki tulajdonított szerepeken túl. Azonban mindemellett egy dolog biztos: az elmúlt években újra erőre kaptak és nemzeteken átnyúló mozgalommá nőttek a feminista küzdelmek. Vegyük akár az elmúlt év mexikói vagy argentin női tüntetéseit, a lengyel nősztrájkot, az óriási amerikai női felvonulást vagy a mai nemzetközi sztrájkot – elődeink küzdelmét addig folytatjuk, amíg az elnyomás meg nem szűnik!
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
