Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Bayer Zsolt és a kirekesztő nemzet ügye

Ez a cikk több mint 4 éves.

Ezekben a napokban, a lassan gigantikussá dagadó olimpiai hercehurca utáni légüres térben úgy tűnik, a Fidesznek és holdudvarának megint sikerült olyan nemzetet teremtenie, amely kirekesztésről, gyűlölködésről és elhatárolódásról szól.

bayergood.jpg

Nem is lenne igazán elvesztett meccs ez az egész, olimpiás-népszavazásos ügy a Fidesz számára, ha Bayer Zsolt nem énekli meg a hősi eposzok hangvételében a dolgot. Persze, hebegett-habogott Kósa Lajos, hisztériázott Kocsis Máté, fenyegetőzött a pénzek vidékre szórásával Lázár János, de Bayer mutatta meg igazán, hogyan kell a tragikus hős pózába merevedni.

„Jó lett volna egy nemzeti ügy. Ugyanis nem volt nemzeti ügyünk, csak a Jóisten tudja, mióta nem. Talán a trianoni fájdalom volt ilyen utoljára, bár abba is nagyon hamar belepiszkítottak a kommunisták” – zeng a bús dalnok.

És helyben is vagyunk megint. Kié a nemzet?

Hagyjuk is most azt a részét, hogy mennyire álságos, hazug, manipulatív dolog Trianon és a 2024-es budapesti olimpia között párhuzamot vonni, pláne behozni suttyomban a kommunistázást is, csak hogy mindenki értse, honnan fújnak a szelek.

De azt azért ne felejtsük el, mondjanak most bármit a Fidesz körüli zavarodott okoskodók: a nemzet a nemzeté. Azoké, akik alkotják. Közösség, ami enmagunkból áll, Bayerből ugyanúgy, ahogy a folyton vasárnap délután falat fúró szomszédból is. Meg az aláírásgyűjtőkből, akik egy hónapon át aluljárókban fáztak, míg összegyűlt az a fájdalmas 266 ezer, meg még 151 darab aláírás – és persze magukból az aláírókból is.

Sőt. Nemzeti üggyé az olimpiát épp ezek az emberek tették, mindazok, akik gyűjtöttek, és azok, akik aláírtak. Azok, akik hisznek még egy demokratikus talapzaton nyugvó Magyarországban. Akik elhitték, hogy a kormányzati gőg ellenében nekik is lehet szavuk, akik dönteni akartak az olimpiáról (mindegy, hogy hogyan).

Lehet ugyan játszani ezt a kirekesztősdit, lehet a világ összes fájdalmának könnyét belezokogni a virtuális térbe, eláraszthatja Bayer fájdalmának izzadtságszaga a Magyar Idők hasábjait, ettől még tény marad: ma ebben az országban az emberek tekintették a nemzet ügyének az olimpiát.

Álomgyilkosnak nevezte őket Orbán Viktor.

Maradjunk annyiban, hogy az olimpia álmát inkább abban a sötét szobában szúrták hátba, ahol Orbán, Tarlós és Borkai egy szép szerda délután úgy döntöttek, gyáván megfutamodnak a népszavazás elől… De valóban nemzeti ügy lenne az olimpia, mint a trianoni fájdalom? Lehet, csak lássuk meg azt is, hogy miért.

Ha egyszer nemzet vagyunk, elvileg együtt sírunk és együtt nevetünk. Ha nemzet vagyunk, akkor felelősségünk teljes tudatában döntünk. Ezért tartunk négyévente választásokat, és aztán ezért fogadjuk el a végeredményt. És mivel hiszünk a közös döntések erejében, talán joggal gondolhattunk, hogy egy olyan ügy, ami nemzetünk következő évtizedeit meghatározza (gazdaságilag bizonyosan), abban nekünk is kell, hogy legyen szavunk.

Nem arról van szó, hogy van itt 266 ezer olyan ember, akik nem akarnak olimpiát, és legyilkolták azt. Ezek az emberek ugyanis csak dönteni akartak – bármennyire is fáj ez most Bayernek és barátainak – arról, hogy egyáltalán legyen-e olimpia vagy sem.

A népszavazás már csak ilyen – és ezt a Fidesz az október másodikai csúfos pofon után nagyon is jól tudja. Nem véletlenül futamodtak meg, még mielőtt eldördült volna a startpisztoly, mielőtt kiderült volna, hogy mit is akarnak a budapestiek.

Kattints és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

Ami viszont most történik, az nem más, mint színtiszta szégyen. Azzal, hogy Bayer Trianon fájdalmához hasonlítja az olimpiai népszavazást, megcsúfolja mind a történelmet, mind pedig a jelenlegi „nemzeti ügyet”.

Mert ami február 17-én még valóban nemzeti ügynek tűnt, azt most megint csak arra használják fel, hogy kettészakítsanak, gyűlöletet keltsenek, kirekesszenek, miközben a valódi döntés lehetőségét elvették tőlünk. Hazaárulók vagyunk, ugye?

A probléma csak annyi, hogy túl nagy szavak ezek. És elkopnak, ha ilyen gyakran használják őket. Hazaárulónak lenni ma valamiféle hősies gesztus, ma hazaáruló az, aki az ország életéről felelősséggel akar gondolkodni. És valójában ez az, ami fájdalmas. Mert jól láthatóan működik újra ez a fajta kommunikáció, amikor Bayer Trianonhoz hasonlít, amikor Kocsis Máté történelmi bűnt emleget, amikor Orbán álomgyilkosnak titulál.

Mert megint sikerült átfordítani az olimpia kérdését kommunistázásba, a baloldal kárhoztatásába, a lényegi kérdések (hogy mondjuk hány évre tenné tönkre gazdaságilag az olimpia a teljes országot) helyett megint ellenségekről beszélnek, egymás ellen uszítanak ellenzőt és támogatót, érvek helyett érzelmi manipulációval próbálják menteni a menthetőt.

Erre jó a trianonozás is: hány szív sajdul fel keserűen, hány lélekben penget moll akkordokat ez az álpatetikus, hazug párhuzam? Hányan hiszik el, hogy megtaláltuk a 21. század örökké nyitott sebként sajgó tragédiáját?

Bayer Zsolt csak azt felejtette el, hogy a nemzet ügye nem csak az ő ügye, hanem másoké is. Nem kisajátítható, nem használható fel önös érdekekre. A nemzetbe – tetszik-e ez Bayernek vagy sem – beletartozunk mindannyian. Még azok is, akik most lopták el ismét a nemzettől a döntés lehetőségét.

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.