Egy dolog a standoknál állni, és várni az aláírókat. És egészen más csöngetni és kopogni, lépcsőházakba bejutni, és újra meg újra bemutatkozni. Aláírást gyűjtöttünk a Momentum Mozgalom aktivistáival, az olimpiáról szóló népszavazás kiírásához.
„Jó napot kívánok, helyi népszavazást szeretnénk kezdeményezni, hogy a budapesti lakosok dönthessenek róla: legyen-e olimpia vagy sem.” Ez a mondat és különböző variánsai nagyjából százszor hangzottak el tegnap délután 4 és este 8 között.
A Momentum Mozgalom két aktivistájával, Mécs Jánossal és Szamosvári Attilával indultunk neki a kopogtatásnak. „Barátságos” környéken – ami annyit tesz, hogy a hagyományosan szoci, tehát potenciálisan aláírni kész Angyalföld közepén, magas házak tövében kezdtünk neki a munkának.
Előzetesen annyit lehetett csak tudni, hogy ebben a kerületben, ezen a részen feltehetőleg több lesz a támogató, mint aki az orrunkra csapja az ajtót. Jól is jött ez, mert a két aktivista sem kopogtatott még, eddig főleg standoknál gyűjtötték az aláírásokat. A tapasztalatok alapján annyit tudtunk, hogy ezzel a módszerrel óránként körülbelül 4 aláírást lehet átlagosan begyűjteni.
A Momentum Mozgalom alaposan rákészült a véghajrára. Alig valamivel több, mint egy hét múlva (február 17-én) zárul az aláírásgyűjtés, 138 ezer szignóra van szükség ahhoz, hogy egyáltalán kezdeményezhessék a népszavazást az olimpiarendezés kérdésében, de hogy meglegyen az érvényes limit, azért legalább 160-180 ezer szignót össze kell gyűjteniük. Ehhez 1300 aktivistájuk több mint kéttucatnyi standnál állva várja a támogatókat, és több párt (legutóbb épp az MSZP) is beállt mögéjük gyűjteni, most pedig a kopogtatással is új lendületet akarnak venni. Lehet őket telefonon hívni is – ezt főleg az idősebb, otthonukat elhagyni már nem nagyon tudó szimpatizánsok használják ki, őket egyenként felkeresik.
Soproni Tamás, a Momentum alelnöke szerint még így is szoros lesz a végeredmény, tényleg minden aláírás számítani fog a végelszámolásnál.
Ezzel tulajdonképpen fel is volt adva a lecke: minél gyorsabban, minél többet. Optimista hangulatban vágtunk neki az utcának. Ám amikor az első lépcsőházba próbáltunk bejutni, de senki sem nyitott ajtót, kicsit megtört a lendület. Nem olyan könnyű ám bejutni egy házba, mint ahogy azt az ember elképzelné. Igaz, kicsit korainak tűnt a délután fél 5 körüli idő, a lakások többségében még senki sem volt otthon, aki beengedett volna minket. Inkább átsétáltunk az utca másik oldalára, hátha ott jobb lesz a helyzet.
A következő lépcsőházban már szerencsénk volt, egy biciklivel hazakerekező úr maga elé terelt minket, és azzal a lendülettel alá is írta az ívet. Pazar kezdésnek tűnt – ehhez képest ahogy elkezdtünk felfelé gyalogolni a lépcsőn, sorra csak zárt ajtók fogadtak minket. A végigcsengetett 40 lakásból ugyan a többségben egyáltalán nem nyitottak ajtót, de többen voltak, akik már aláírták az ívet az utcán, és alig néhányan mondták, hogy nem adják a nevüket ilyen kezdeményezéshez. Végül az egész lépcsőházban összesen 4 aláírást szedtünk össze, amivel hoztuk a papírformát (nem töltöttünk összesen egy órát a csöngetéssel).
Maradtunk tehát a páros oldalon (ha már egyszer ez bejött), hogy aztán a sarkon egy gigantikus lakóházmonstrumba botoljunk. Bejutni is könnyű volt, az első csengetésre nyílt az ajtó – hogy odabent szembe találjuk magunkat egy portással. Aki nyilván nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy végigsorjázzunk a ház folyosóin, ám egy lakó garanciát vállalt értünk, így nekiindulhattunk az emeleteknek. A házban többnyire fiatal gyerekes családok éltek, ami szerencse volt nekünk, mivel szép számban akadtak otthon anyukák, akik ugyan eddig nem sétáltak el a babakocsival, hogy a standoknál aláírjanak, de így, hogy házhoz jöttünk, már kapták is elő a lakcímkártyát, hogy kitölthessék az ívet.
Kattints és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!
Volt olyan, aki először nem akart aláírni, mert „úgyis mindegy, nem számít”, de sikerült meggyőzni róla, hogy legalább a népszavazásnak adjon egy esélyt. Egy fiatal srác szerint viszont ezzel a népszavazással éppen hogy Viktornak adunk egy esélyt, hogy kiszálljon az olimpiából anélkül, hogy presztízsveszteséget szenvedne, de persze aztán utólag majd rákenheti a népszavazókra, hogy az ő hibájuk, hogy nem lett ilyen grandiózus esemény helyszíne a magyar főváros. Aláírni azért aláírt.
Volt, aki viszont nem tette meg, bár a népszavazással nagyon is egyetért – mint mondta, olyan helyen dolgozik, ahol ezt nem engedik neki.
Azért egy ekkora házban nem csoda, hogy megkaptuk az első hidegzuhanyt is: egy idősebb úr ráncolt szemöldökkel olvasta a fejünkre, hogy „szégyenletes” az, amit csinálunk. Tőle csak elköszöntünk kedvesen, és bár ránk csapta az ajtót, mi már a következőn csengettünk be (ahol persze nem nyitották ki), és haladtunk tovább.
Ami igazán mázli: az egyik lakó viszont maga is gyűjtött aláírásokat, szám szerint négyet, amiket oda is adott nekünk rögvest, így végül újabb másfél órányi szorgos talpalás után aláírásaink darabszáma 15-re nőtt.
Átlagon felül teljesítettünk, de persze, hogy ezen a ponton vérszemet kaptunk. Bár már erősen benne jártunk az estében, még egy házon végig akartunk menni.
Mivel ennyi idő alatt rengeteg értékes tapasztalatra is szert tettünk, szinte már rutinosnak éreztük magunkat. De kiderült például az is, hogy a budapesti lakóházakban rettenetesen idegesítő csengőhangok (maximum négyféle) váltogatják egymást. És amikor egy üres folyosón a nyolcadik helyre csöngetsz be, de nem nyitják ki az ajtót, frusztráció bugyog fel belőled, és úgy érzed, ha még egy csengőt meg kell nyomnod, sikítófrászt fogsz kapni (és akkor arról még nem beszéltünk, hogy hogyan kell reagálni, ha valaki fecskében nyit ajtót…). Cserébe viszont hamar rájössz, hogy nem tudod megtippelni, hogy ki fogja végül aláírni a papírt, és ki nem. Fiatalok és öregek, nők és férfiak, a legkülönbözőbb háttérrel (már amennyire ezt egy félperces beszélgetésből és az ajtó mögé vetett sanda pillantásokból meg lehet ítélni) támogatják az olimpiáról szóló népszavazást. És a legtöbbjük (ami viszont a mai médiatérben igencsak meglepő) hallott is a kezdeményezésről, tisztában van vele, hogy miért gyűlnek az aláírások, vagyis nem kell sokáig magyarázni, hogy mit keresel az ajtajuk előtt. És jóval kevesebb a rossz tapasztalat, mint amit előzetesen feltételeztünk volna.
Tehát a rutin: az utolsó lépcsőházban már egyből a legfelső lakóhoz csengettünk, be is engedett minket, úgyhogy lifteztünk (mert hát kevésbé sportosaknak komoly tapasztalat az is, hogy érdemes felülről lefelé haladni, a lépcsőzés utáni légszomj ugyanis csökkenti a hatékony meggyőzőerőt…). A házmester fogadott minket, ő épp tegnap elsétált a legközelebbi standig, de a felesége nem, úgyhogy ő a mi ívünkön írt alá. Az ígéretes kezdés után még egy idős úr, egy középkorú asszony és három fiatal szignált, egy házaspártól megtudtuk, hogy semmit sem írnak alá, mert egyszer valaki valahol már visszaélt az adataikkal, sok helyen még este fél 8-kor sem volt otthon senki, többen meg elhajtottak minket.
És persze nem úsztuk meg feszkó nélkül sem:
egy idősebb hölgy ugyanis nem csak tevékenységünk szégyenteljes voltát emelte ki emeltebb hangon, de azt is megkérdezte, hogy „ki fizet minket?”, és tudni akarta, hogy a fiatalok miért ezzel foglalkoznak „ahelyett, hogy tanulnának”, majd abbeli reményét is kifejezte, hogy lesz olimpia, és ő meg is éri azt.
Bár mondtuk neki, hogy nem fizet minket senki, és hogy ezt a szabadidőnkben csináljuk, biztos ami biztos alapon inkább ránk csapta az ajtót, így végül nem jutottunk dűlőre vele.
Ellenben 4 óra alatt végül gyűjtöttünk 21 aláírást (igaz, azt is beleszámítva, amit más gyűjtött, de nekünk adta), ami kicsit jobb, mint az átlag. És hát ugye, minden darab számít… Hazafelé tartva viszont belebotlottunk még egy NOlimpiás standba, ahol épp pakoltak már el, de a metróból felözönlő emberek még kisebb csoportban tülekedtek, hogy felkerülhessenek az ívre. Ránézésre több mint kétszáz aláírást gyűjtöttek – ami a mi teljesítményünkhöz képest persze nagyságrendekkel jobb. De – ahogy azt azért a végén megállapítottuk – mi főként olyan embereket értünk el, akik nem jutottak volna standhoz. Szóval van haszna a kopogtatásnak, több, mint gondolnánk. Igaz, cserébe fárasztó: minden végigjárt emelet, minden megnyomott csengő és minden bemutatkozás egy apró lépés. Egy a 138 ezerből.
Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!
