Milyen irányban érdemes a jó szociálpolitikát alakítani a szegénység visszaszorítása érdekében a jövő demokratikus Magyarországán? A szerkesztőktől kapott nagyívű kérdésre itt csak vázlatos, részleteiben alátámasztatlan, a gondolkodást előrelendíteni hivatott, rövid választ kínálok; ha sikerül értelmes vitát generálnom vele, elértem a célom.

Marabu illusztrációja a Népszabadság A magyar konzervatív hagyomány című cikkéhez

A szociálpolitika nagy rendszerei: az egészségbiztosítás, nyugdíjbiztosítás, munkanélküli ellátás, a munkáltatói és munkavállalói járulékok, a lakhatás biztosítása, a segélyezés, mint minden nagy szakpolitikai rendszer az adózástól az oktatásig, számos társadalmi-politikai célt szolgálhat és funkciót tölthet be.

Baloldali, liberális, konzervatív szociálpolitika

E blog baloldali olvasóihoz, gyanítom, az a szociáldemokrata célrendszer áll közel, mely úgy véli, ezeket a rendszereket azzal a céllal kell működtetni, hogy az állam mindenkinek megteremtse a biztonságos lét kereteit, azáltal, hogy minél több területen biztosítja, hogy senki ne legyen kiszolgáltatva a piacnak, a polgármesternek, az egyházi segélyszervezet elvárásainak.

Ne attól függjön, ellátják-e a kórházban, rettegnie kell-e a szegénységtől öregségére, éhen maradnak-e a gyerekei, ha elveszíti a munkáját, hogy hova született. Sőt attól se, józan döntéseket hozott-e korábban: helyes volt-e kimaradni a kudarcélményekkel teli poroszos iskolából, jól választott-e pályát, lakhelyet, partnert, életstílust.

Ha ezt a célt jól szolgálja a rendszer, az a biztonság megadásával beemelheti a demokratikus közösségbe azok százezreit is, akiket a kiszolgáltatottság most kint tart, és hangjuk formálhatja a demokratikus politika más területeit is.

Ezt a célt leginkább az univerzális, feltétel nélküli támogatásokkal lehet elérni, ahol senki sem méricskéli, jár-e az ellátás, a fedél, a támogatás, és ahol nem szégyen, hogy jár, hiszen mindenkinek jár. Jól hangzik a balos fülnek? Jól. Megvalósítható? Megfelelő körülmények között, a közelmúlt Skandináviája a tanú: meg. Mi kell hozzá? Elég sok minden, és vitatják, pontosan mi is: protestáns hagyomány? Homogén populáció? Magas egy főre jutó GDP? Jól működő államgépezet? Széleskörű politikai támogatás biztosan, hiszen, ha mindenkinek jár a támogatás, az biztosan nem két fillér – a rendszerhez azok adója is kell, akik nem (potenciálisan) kiszolgáltatott, államra szoruló segélyezettként tekintenek magukra.

Miután, remélem, az előző két bekezdéssel kicsaltam a baloldali Olvasó bizalmát, rögtön élek is vele: kérem, higgye el nekem, hogy jó szándékú, más világnézetű emberek más célokat is tulajdoníthatnak a szociálpolitikai mechanizmusoknak.

Van, akinek a megfelelő keretek között működő piaci verseny nem visszaszorítandó gyűlöletes társadalmi koordinációs mechanizmus, hanem egy bámulatra méltóan jól működő, előre vivő, értéket teremtő világ.

Ők az államra, mint az egyéni szabadságot beszűkítő, nehezen kontrollálható, messze nem mindig jó szándékú gépezetre tekintenek, és megborzonganak, amikor azt látják, hogy az egyre több adót beszedve az emberi élet egyre újabb területeire igyekszik rátelepedni.

Nem tagadva a körülmények hatásait, mégis úgy tartják, az egyéni sorsért elsősorban  az egyén maga felel. Tekintsen előre, takarékoskodjon, gondoskodjon magáról. Tudják ugyanakkor, hogy ebből a verseny-alapú világból ki lehet esni, ezért támogatják, hogy az állam működtessen olyan esélyteremtő mechanizmusokat, amik a sors véletlenétől valamennyire függetlenítik az induláskor fennálló nyerési esélyeket és a kiesetteket visszatámogatják a rajtvonalhoz.

A liberálisok ezt, de csak ennyit hajlandóak támogatni: esély-egyenlősítő oktatást; automatikusan, mindenkinek járó egészségügyből állami nyugdíjból csak a minimumot; a munkaerőpiacra való visszatalálásért tett erőfeszítésekhez mint feltételhez kötött támogatást, ami nem csökkenti jobban az anyagi ösztönzést arra, hogy munkát találjon az illető minél hamarabb; az állástalálást célzó, átmeneti, munkaügyi segítséget, csak a szegényeknek járó jövedelem-teszthez kötött támogatásokat. Kis túlzással: az angolszász országok szociálpolitikája jár erre a rugóra.

Végül, és ez már nagyon igénybe veszi a baloldali empátiát, konzervatív módon is lehet látni a világot. Jó szívvel is lehet azt hinni, hogy, a társadalom szükségszerűen tagolt, vertikálisan is: mindig lesznek gazdagok és szegények, és ez nem baj, hanem adottság.

Aki így gondolkozik, ha el is várja, hogy, mint egy nagy család, a közösség a költségvetésen keresztül valamelyest enyhítse a szegénységgel, betegséggel, munkanélküliséggel járó szenvedést, egy percig sem gondolja, hogy az állam dolga, amikor szociálpolitikával foglalkozik, a társadalmi (disz)harmóniának a megbontása.

Éppen ellenkezőleg: úgy véli, a jól keresőnek, aki több adót és járulékot fizet, az államtól is több jár, amikor kisbabával otthon van vagy elveszti a munkáját. Rendben van, ha organikus, értéktelített nem állami szervezetek, egyházak segítenek, ahol csak lehet. Rendben van, sőt kívánatos, hogy azoktól, akik segítséget kapnak az államtól, meg is követelje az ellátó rendszer, hogy tartsák be a konvenciókat és társadalmi helyüknek megfelelően viselkedjenek. „Érdemtelen” szegény ne várjon az államtól támogatást.

Baloldali-szociáldemokrata álláspontról könnyű az utóbbi kettő hozzáállásból ijesztő vagy nevetséges mumust faragni: a liberális hozzáállást a mindent az adóztatás növelésétől rettegő, a piacon nyerésre álló burzsoá részvétlenségével azonosítani, a konzervatívat pedig egyenesen rasszista fasizmusnak látni. (Ugyanilyen könnyű a szocdem álláspontot is torzképnek mutatni a másik két oldalról). Az sem igaz, hogy ezeknek a rémképeknek nincs némi igazság-magvuk.

Lehet e rivális megközelítéseket leseperni az asztalról. Csak egy demokráciában, ha a többség makacsul ezekben hisz, nem vezet sikerre.

Néhány példa a kóválygó magyar szociálpolitikából

Izgalmas, nagy, csak részben elvégzett feladat szakterületenként végigkövetni, hogy a fenti kategóriák fényében hogyan alakult a hazai szociálpolitika a Horthy-kor és az államszocializmus által lerakott alapokon a rendszerváltástól a 2010-es utolsó szabad és méltányos választáson megválasztott 2. Orbán-kormányig – kormányprogramról kormányprogramra, reformról válságra, miniszterről miniszterre, költségvetésről költségvetésre. (Szégyentelen önreklám: a munkaüggyel kapcsolatban az MTA KTI-vel közösen mi próbáltunk meg egy ilyet). Álljon itt csak három gyors példa.

Az egyik a szocdem családi pótlék, melyet a Bokros-program liberális módon jövedelmi kritériumhoz kötött, majd ezt az első Orbán-kormány visszaterelte „szocdem” univerzálissá, egyszersmind befagyasztva azt, egy konzervatív (jövedelemhez igazodó) gyermek utáni SzJA-kedvezménnyel fejelte meg, majd konzervatív módon iskolalátogatáshoz igyekezett kötni. Ezt elengedte a Medgyessy-kormány, mely úgy emelte a szocdem családi pótlékot, hogy nem szüntette meg a konzervatív adókedvezményt sem, amelyet aztán 2006-ban rámoltak át a családi pótlékba, hogy aztán 2010-től visszatérjenek a konzervatív elemek.

A másik a lakhatás támogatásának alakulása, mely a kilencvenes években a liberális ihletésű, de szociáldemokrata jelleggel nagyvonalú szociális lakhatás (önkormányzati lakást kérvényezhettek a szegények) helyi szintű visszafejlesztésével indult, és azzal, hogy az állami tulajdonú lakásokat a bérlők áron alul vehették meg (ez konzervatív intézkedés – aki nagyobb tanácsi lakásban lakott, több hasznát látta az értékesítésnek).

Aztán az első Orbán-kormány egy kifejezetten konzervatív támogatási rendszerrel a magasabb jövedelműeket hozza helyzetbe. Ehhez a Medgyessy-kormány csak 2003-ban rendelt liberális felső jövedelmi korlátot (legalább a nagyon gazdagoknak ne járjon támogatás), hogy aztán 2004-ben, elsősorban fiskális okokból ezt a csöppet sem szociáldemokrata konstrukciót megszüntessék – kifejezetten konzervatív formában hozott a 3. Orbán kormány egy hasonlót megint vissza.

A harmadik hasonló, különböző kormányzatok alatt a három célrendszer között kóválygó eseménysor a segélyezéssel kapcsolatos kormányzati csiki-csuki, amit egy tanulmányunkban 2011-ig táblázatban foglaltunk össze:

Mit látunk? Nagyon leegyszerűsítve: a Fidesz-kormányok határozottan a konzervatív szociálpolitikát erőltetik, itt-ott liberális felhangokkal, 

a Szocialista-SzDSz-es kormányok pedig a szociáldemokrata és liberális megoldásokat váltogatják, hazai fiskális alkoholizmus keretében, azaz a rendszeresen generált költségvetési hiány esetén, a megszorításokkal a liberális megoldások irányába mozdulva.

A közpolitika alakításának demokráciában az egyik célja szinte mindig a szavazatszerzés. Ha nem hisszük konzisztensen összes szabadon választott kormánytöbbségünket különösen ügyetlennek politikailag, azt kell gondolnunk, ezeket a hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik célrendszer fele mutató szociálpolitikai megoldásokat legalább részben szavazóikra sandítva választották. Élhetünk a gyanúperrel, hogy a másik két ideológiának is vannak bőven hívei a választók között:

Amit a közvélemény-kutatásokból tudunk, az szintén nem a szociáldemokrata hozzáállás túlsúlyát jelzi: A szegénységet a magyar nép lakóhelytől és településmérettől függően 20-60%-a önhibának tartja (Tárki, 2009), és 49% gondolja, hogy az állam azokat támogassa, akik ezt munkájukkal, magatartásukkal kiérdemelték. Egynegyedük szerint azokat kell támogatni, akik máshonnan nem remélhetnek segítséget, és csak 23% szerint mindenkit, aki szegény (Medián, 2011).

Mi következik mindebből a demokratikus jövőre?

Az én olvasatomban, akárhogy is rendeződik át a hazai pártrendszer, és akármennyire nincs a magyar szavazók szociálpolitikával kapcsolatos világnézete kőbe vésve (és ezért értelmes, fontos feladat igyekezni formálni azt) a jövő váltakozó demokratikusan megválasztott kormányai sem fogják tudni magukat tartósan elszakítani attól, amit a magyar választó akar.

Ha egy-egy markánsan baloldali többség (mint egyszer-egyszer az MSzP-kormány) megpróbálja evezőlapátjával a szociálpolitika vitorlását a nem kis részt liberális és konzervatív szociálpolitika irányába fújó demokratikus szél ellenében hajtani, a jövőben is maximum vissza-vissza fordított, rendszerré össze nem álló részsikereket fog csak elérni, és a feltámadó szél minduntalan visszalöki majd oda, ahonnan indult vagy még hátrább.

Én mást javaslok. A szélesen értelmezett szociálpolitikában igenis vannak olyan változtatások, amelyek a fenti célrendszerek közül legalább kettőnek egyszerre felelnek meg, és melyeket ügyes csomagba rendezve és ügyesen tálalva eléggé támogathatnak a szavazók ahhoz, hogy ne bizonytalan lábakon álló jozefinista kormányzatokban bízva kelljen őket keresztülverni.

Ezek azok, melyeket kevésbé fenyeget a hamaros visszafordítás veszélye; ezek előkészítése és kidolgozása lenne ma a felelős baloldali szociálpolitikusok feladata.

De tényleg vannak ilyenek? Megelőlegezve magát az elvégzendő munkát, négy terület, ahol lehet keresnivaló:

Gyerekek, generációközi mobilitás.

Még a legridegebb konzervatív is ellágyul, ha kiszolgáltatott gyerekeket lát. Az még a legmegveszekedettebb liberálisnak sem fér bele a világnézetébe, hogy a gyermek nem saját, hanem szülei korábbi döntései miatt szenved hátrányt. Azokhoz a reformokhoz és kezdeményezésekhez, melyek a gyermekszegénységet próbálják leküzdeni, melyek a hátrányos helyzetű kisgyerekeknek vannak hivatva segíteni, még a jelen konzervatív kurzus részéről is felhunyorog néha némi támogatás: a kötelező óvodáztatás bevezetése például felfogható a szociáldemokrata és a konzervatív szociálpolitikai gondolkodás nászaként.

Befektetés az emberi tőkébe.

Azok az (elsősorban oktatáspolitikai) reformok, melyekről meg lehet mutatni, hogy pusztán, mint az emberi tőkébe való befektetés is megtérülnek: egyszerűen több lesz a parlagon nem hagyott emberfők által generált plusz adóbevétel, mint amennyibe a reform kerül, amely megakadályozza, hogy elkallódjanak és kiessenek az oktatásból, vagy visszavezeti őket oda.

Egy szociáldemokrata,  sőt még egy liberális is alapvetően nem abban látja a kevésbé szelektív iskolarendszer hasznát, hogy hosszú távon a költségvetést gazdagítja. Hiszen ők úgy gondolják, hogy a szegény gyerekeknek is meg kell teremteni ugyanazt az esélyt, amely a középosztálybeli diáknak megvan. Épp ezért számukra gyűlöletes lehet ez az érvelési logika, amely a többi érvre süket konzervatívhoz is szól: ez egy hosszú távon megtérülő befektetés, ezért érdemes több több közös forrást áldozni rá. De ettől még nyelhet egyet, kidolgozhat és támogathat olyan reformot, mely segít, és mely ezzel az érvvel is eladható.

Egy harmadik terület, ahol a liberális és a szociáldemokrata egy követ fúj, a formálisan mindenkinek nyújtott, még a hazai konzervatívok által is elfogadott

állami szolgáltatásokhoz (pl. egészségügyi ellátáshoz) való hozzáférés.

Ez a gyakorlatban területi, jövedelmi és bőrszín-alapon rendkívül egyenlőtlen: van, ahol és akiért 10 perc alatt jön ki a mentő, van, ahol és akiért fél óra alatt, és van, ahová/akiért ki se megy. Elfogadható, hogy a betöltetlen védőnői státuszok és családorvosi praxisok pont a legszegényebb vidékeken tengenek túl? Dehogy. Lehetne tenni ellene? Lehetne bizony. Itt is bőven nyílna tér javító változtatásokra. Végül a negyedik a

segélyezés.

A szociáldemokrata szociálpolitikai ideológiába jól illő, sőt, egy (általunk még messze el nem ért) ponton túl abból következő feltétel nélküli alapjövedelem, ami a megélhetést teljesen elszakítaná a munkakényszertől szerintem (erről írtam másutt) a magyar körülmények között számos súlyos technikai problémával terhelt, és a céljának megfelelő szinten költségvetési okokból megvalósíthatatlan.

De demokratikus támogatottsága sincs – egyelőre még a PM-nek sem hozott látható népszerűség-növekedést. Más a helyzet viszont egy munkaügyi segítővel, szociális munkással való együttműködést megkívánó, de nem polgármesteri önkényhez vagy közmunkához kötött feltételes háztartási minimumjövedelem-rendszerrel. Ilyen, liberálisnak is tetsző, a konzervatívnak sem elvetendő konstrukciót vezetett be, egyelőre elég alacsony jövedelemszinten és helyi keretek közt, Karácsony Gergely Zuglóban (elfogult vagyok persze, mert a rendelet alapjául szolgáló koncepció kidolgozásában az én kezem is benne volt).

Az ezekbe és hasonló irányokba mutató reformok talán nem töltik el az elveik kristálytiszta implementációjából fakadó örömmel a szociáldemokrata szociálpolitikusokat, viszont, alapos munka és gondos kivitelezés esetén stabil politikai alkukkal lehet alátámasztani őket, mert több ideológia irányából is védhetőek: nem kell eleve attól rettegni, hogy áldozatul esnek az első jobboldali koalíciónak.

A demokratikus szél Magyarországon nem a skandináv szociálpolitika irányába fúj. A közvéleményt a politikának lehet és kell is formálnia, de ez akkor is egy jó darabig így marad, ha a baloldal valamilyen felállásban visszatér a hatalom közelébe és formálhatja a szociálpolitikát.

Hősként szembemenni és átkozódni, amikor az embertelen szél minduntalan visszalök, botorság. Azt figyelembe venni, hogy a magyar nép nem azt gondolja a szegénységről, amit a norvég, nem aljasság, hanem realizmus. Profi vitorlás a szelet vitorlájába fogva, türelmesen hol erről, hol arról kihasználva a hajó lehetőségeit kis lépésekben, „krajcolva” szembeszélben is tud arra haladni, akár hosszú utat megtéve, amerről a szél fúj. Ha a majdani sikert nem erős mondásokban, hanem az államtól kormányváltásokat átívelő, megvalósult, stabil intézmények keretében javuló életesélyeket kapó peremre sodródott emberek számában mérjük, ez visz előre.

(A bejegyzésben a hozzáértők Gosta Esping-Andersen, Ferge Zsuzsa, Szalai Júlia, Lakner Zoltán,Tausz Katalin, Scharle Ágota és Tóth István György gondolatait fedezhetik fel – nem mindig egyetértőleg – azoktól, akikre nem hivatkoztam egyenként, elnézést.)

 Váradi Balázs

Váradi Balázs a Budapest Intézet vezető kutatója és az ELTE tudományos munkatársa, de ez saját véleménye, nem intézményi álláspont.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához és fejlődéséhez 1000 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 393 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!