Felfoghatatlan adat: 4700-zal nőtt egyetlen év alatt a sajátos nevelési igényű gyerekek száma a közoktatásban. Hogy mennyire felfoghatatlan, azt talán azzal lehet a legjobban érzékeltetni, hogy az elmúlt években átlagosan „csak” ezerrel nőtt a számuk. Most pedig csaknem ötször annyian kapták ezt a besorolást. Ami gyakorlatilag az életüket teszi kényszerpályára.

Tiltakozás a Neptun Általános Iskola bezárása ellen. Az intézményt „alacsony kihasználtság” miatt jogutód nélkül szüntették meg, csaknem 300 sajátos nevelési igényű gyereknek kellett így másik oktatási intézményt keresni. Utólag az ombudsmani döntés kimondta: jogszerűtlen volt az iskola bezárása – ez azonban a gyerekek számára már nem nyújthat vigaszt. (Kép forrása: hvg.hu)

Vajon mi e drasztikus növekedés oka? A kérdésre összetett, és koránt sem megnyugtató válaszokat lehet csak adni.

Egyrészt ugyan az elvben jó hír (amire mindig hivatkozni szoktak a szakértők), hogy az orvostudomány fejlődésének köszönhetően egyre több gyerek születik meg – s így a javuló körülményeknek köszönhetően olyan gyerekek is világra jönnek, akik súlyos fogyatékosságaikkal együtt is életképesek maradnak. Ez is hozzájárul, hogy az SNI mint kategória az oktatáson belül is növekvő tendenciát mutat. De ugrásszerű növekedést ez nem indokol épp most, Magyarországon, a 2015/16-os tanévben. Viszont fontos megjegyezni, hogy sokszor szinte megoldhatatlan feladat elé állítja az egyes intézményeket (ehhez ugyanis megfelelő források és intézményi állami támogatás kellene, ami jelenleg legtöbbször hiányzik), hogy mozgáskorlátozott, vak, siket, esetleg autista gyermekeket számukra és a közösség számára is megfelelő módon integráljanak, amellett, hogy a pedagógusokat is felkészítsék erre a speciális feladatra.

Innen viszont már ingoványos talajon járunk, ha a további okokra vagyunk kíváncsiak.

Mert hát az is tény, hogy (szintén az egyre alaposabb vizsgálatoknak köszönhetően) immár könnyebb is az egyes, nehezen kezelhető gyerekeket valamilyen skatulyába szorítani: a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő, s ezért szintén külön kategóriába sorolt gyerekből is egyre több van.

Régóta tudjuk, hogy a sajátos nevelési igény és a hátrányos helyzet között szoros összefüggés van. És bár papíron a kormány a hátrányos helyzetű gyerekek számát a besorolás variálásával már csökkentette, ám valós számuk egyre csak növekszik. Márpedig ez az egyik valódi oka annak, hogy a speciális nevelési igényű tanulók száma is nő, és rámutat a rendszer egyik legnagyobb hiányosságára, a korai fejlesztés elhanyagolására.

A hátrányos helyzet ugyanis leginkább tanulási zavarokban és viselkedési problémákban nyilvánul meg, amelyek a korai fejlesztés segítségével már az iskola megkezdése előtt kezelhetőek lennének. De jelenleg nem azok – így egyre többen lépnek be úgy az oktatásba, hogy ott viszont már konkrét problémaként jelentkeznek ezek a zavarok, amelyeken az idő haladtával egyre nehezebb segíteni. Elméletben a három éves kortól kötelező óvodáztatás lett volna hivatott a problémát megoldani, ám úgy tűnik, gyakorlatban ez nem valósult meg (és itt fontos kiemelni, hogy az óvodákban sem kifejezetten jó jelenleg a helyzet).

Nehéz feladattal kerül szembe ilyenkor egy pedagógus, vagy egy iskola. Van egy rossz magaviseletű, nehezen kezelhető tanulója, aki 30 másik gyerek életét is nehezíti. Ha viszont átsorolja őt a BTMN-kategóriába, akkor jó eséllyel segíthet a többi gyereken, akik jobban koncentrálhatnak a tanulásra, viszont azt az egyet, akit besorolás alá került, kényszerpályára állítja.

A rendszer hiányosságai

Két út lehetséges: az iskolában van megfelelő számú és kellően felkészült pedagógiai asszisztens, fejlesztő pedagógus, aki a valamilyen zavarral küzdő gyereknek tud segíteni. Vagy nincs. Ilyenkor jó eséllyel másik iskolába irányítják a gyereket. Ahol az egész cécó kezdődik elölről, megnehezítve ezzel szülő és gyerek életét is.

Sok gyereknél azonban épp az okozhatja a problémát, hogy túl korán kerül be az iskolába, nem elég érett ahhoz, hogy megkezdje tanulmányait. Így „menet közben” szedi össze a beilleszkedési problémákat, a tanulási zavarokat, amelyek aztán elkísérik az útján – ez is oka lehet a számok növekedésének.

Többféle oka is lehet tehát annak, hogy folyamatosan nő az SNI-s gyerekek száma a közoktatásban, de arra egyik sem magyarázat, hogy miért éppen most váltott ilyen drasztikus léptéket ez a növekedés.

Ami viszont mindezt igazi tragédiává teszi, az az: a jelenlegi oktatási rendszerben mindazok, akik SNI-s kategóriába sorolódnak, akár valamilyen születésüktől meglévő fogyatékosság, akár valamilyen „út közben” szerzett lelki, pszichés probléma miatt, azok számára az iskolában töltött évek kényszerpályát jelölnek ki.

Bár minden szakirodalom kiemelten fontosnak tartja, hogy az SNI-s tanulók integrált oktatásban részesüljenek, vagyis együtt tanuljanak többi diáktársukkal, ez a gyakorlatban csupán 70 százalékuk esetében valósul meg, és még ilyenkor is szembesülnek (ők és szüleik is) azzal a problémával, hogy nehéz hozzájutniuk az iskolán belül és kívül is fejlesztő foglalkozásokhoz, amelyeket egyébként törvényileg garantálna nekik az oktatás. Csakhogy a tapasztalat az, hogy egyrészt ugye az iskolák sincsenek felkészülve arra, hogy megfelelő fejlesztést biztosítsanak az SNI-s tanulóknak, másrészt a szülőkre óriási anyagi és időbeli terheket ró, hogy megtalálja és elérje ezeket a fejlesztő foglalkozásokat – van, aki akár száz kilométert is utazik gyermekével ezért.

És bár erről nem szokás beszélni, de attól még tény marad: az oktatási intézmények, amennyiben vállalják, hogy speciális nevelési igényű tanulókkal is foglalkoznak, bizony, kapnak fejpénzt is ezek után a tanulók után, bár jól látszik, hogy így sem eleget, hiszen a megfelelő körülményeket így is nagyon nehezen teremtik meg a speciális igényű tanulók számára. Az érem másik oldala viszont az, hogy sok intézmény egyáltalán nem hajlandó ilyen tanulókat felvenni, leginkább azért, mert nincs meg az ehhez szükséges anyagi- és emberi erőforrásuk.

Az ugyanis törvényileg van meghatározva, hogy az egyes intézmények hány nevelést-oktatást segítő dolgozót alkalmazhatnak, ami függ az intézmény tanulóinak összlétszámától, de attól is, hogy, hány és milyen sajátos nevelési igényű tanulót vesznek fel soraikba. Ez viszont intézményenként nagyon eltérő lehet.

Szakorvost például csak a sajátos nevelési igényű tanulókat nevelő-oktató intézmények vehetnek fel. Egy gyermek- és ifjúságvédelmi felügyelő gyógypedagógiai asszisztenst az ilyen intézmények 15 tanulónként, a siket, vak, középsúlyos értelmi fogyatékos, az önálló helyváltoztatásra képtelen testi fogyatékos, az autista, illetve a halmozottan fogyatékos tanulókat nevelő és oktató iskolák, kollégiumok 6 tanulónként alkalmazhatnak. Gyakori, hogy több, egymáshoz közeli iskola közösen foglalkoztat egy gyógypedagógust, aki ide-oda ingázik az intézmények között (ami szintén meglehetősen megterhelő feladat).

Az oktatási intézmények egyébként maguk dönthetik el alapító okirataikban, hogy milyen diákokat tudnak/képesek fogadni. Döbbenetes és elkeserítő, amit a megszűnésre ítélt  Oktatáskutató- és Fejlesztő Intézet (OFI) honlapján olvasható erről a gyakorlatról:

„A megoldatlan nehézségek kedvét szegik a befogadó iskolának. Ha nem kapnak, vagy nem kérnek idejekorán támogatást, akkor néhány év után, többnyire, amikor a sajátos nevelési igényű tanuló eléri a felső tagozatot, – igyekeznek megszabadulni gondjától. Teszik, mert nem éreznek sorsa iránt felelősséget, kudarcát nem élik kudarcuknak. Sajnálatos tény, de az esetek túlnyomó részében hiányoznak a sajátos feltételek.”

Sajátos nevelési igényű gyereknek lenni ma a magyar közoktatásban nagy eséllyel tragédia.

Sokuk a folyamatos kudarcok és nehézségek miatt végül magántanulói státuszba kerül – ennyit az integrált oktatásról -, innentől kezdve viszont egyik szülője (jellemzően az anya) folyamatosan mellette kell, hogy legyen, így a család elveszít egy keresőt is, ami szintén rettenetes teher mindannyiuknak.

Még ennél is elkeserítőbb, hogy az esélyegyenlőség esetükben jóformán semennyire nem teljesül. Egyrészt jelenleg az iskolaköteles korú SNI-s gyerekek alig 70 százaléka jár valamilyen oktatási intézménybe. Másrészt az idő haladtával lemorzsolódnak.

A 2013/14-es tanévben az általános iskolában közel 7 százalékos volt az SNI-s tanulók aránya. Nagyjából ez az arány maradt a szakiskoláknál is, ami osztályonként 1-2 tanulót biztosan jelent. A szakközépiskolákban már egészen más volt a helyzet, ott 2,13 százalék volt az SNI-s tanulók aránya, ami körülbelül 3-4 osztályonként jelent 2 sajátos nevelési igényű tanulót. A gimnáziumokban még rosszabb volt az arány, alig 1,12 százalék, vagyis minden harmadik osztályra jutott körülbelül egy SNI-s diák.

Hogy még érzékletesebb legyen ez a szám: SNI-s tehát minden 50. szakközépiskolás és minden 100. gimnazista, míg a szakiskolákban minden 17. diák az érintettekhez tartozik.

A 2015/16-os tanévben változtak az iskolák elnevezései, de a lényeg azért megmaradt: míg a szakiskolások körében 16 százalékos volt az SNI-s tanulók aránya, addig a középiskolákban mindössze 2,1 százalék. A felsőoktatásban pedig nem vezetnek ilyen nyilvántartást, így legfeljebb néha-néha találkozhatunk a magazinokban azokkal a „sikertörténetekkel”, amikor valamilyen fogyatékkal élő fiatal lediplomázik.

Elrendelt életutak

És ez mutatja a rendszer legnagyobb mulasztását: semmilyen módon nem segíti azokat, akik leginkább rá lennének szorulva az odafigyelésre és a támogatásra ahhoz, hogy az oktatási rendszerből kikerülve teljes értékű, önálló életet élhessenek.

De hogy álljon itt egy konkrét példa: a 2011-ben elfogadott Köznevelési törvény szüntette meg azokat az előkészítő iskolákat, amelyek a sajátos nevelési igényű gyermekeket a 9-10. osztályban felkészítették a szakképzésbe való belépésre. Ez az iskolatípus speciális tantervekkel, módszerekkel két év alatt képessé tette őket arra, hogy tanulásukat szakiskolában folytathassák. Ennek visszaállítása például hatalmas lépés lenne előre. Csakhogy úgy tűnik, a kormány – ahogy az oktatás más területein sem – az SNI-s diákok és szüleik problémáit sem hajlandó meghallani.

A rendszer ugyanis nem foglalkozik azokkal, akik eltérnek az átlagtól, bármilyen irányba. Tudjuk, hogy az oktatásban rengeteg a probléma, az átgondolatlan, felelőtlen intézkedések sora viszont azt is bizonyította az elmúlt években, hogy bár időnként fellángol valamiféle intézkedési láz az illetékesekben (így alakul és alakul újra például a KLIK), de a valódi problémák megoldására még csak kísérletet sem tesznek.

És még ennél is beszédesebb az az eset, amikor a kormány a fővárosi Neptun Általános Iskolába járó SNI-s gyerekeket kényszerűen áthelyeztette egy másik intézménybe, ahol alig voltak meg a megfelelő körülmények a problémával küzdő gyerekek számára. Tették ezt azért, hogy helyükön kínai-magyar kéttannyelvű iskolát alakítsanak ki egy éven belül. Az áthelyezett gyerekek számára számos fejlesztő foglalkozást nem tudtak megtartani, de jogaik már magában az áthelyezés során sérültek – állapította meg az ombudsman. És mégis, megtörtént a számukra legrosszabb: kérdezés nélkül húzták ki a lábuk alól a talajt. Ha azt hinnénk, hogy ez csak egy elszigetelt példa, tévedünk. Rendszertünet ez, annak a jele, hogy mennyire nem fontos ebben az óriásira duzzasztott rendszerben a legkisebbek, a legkiszolgáltatottabbak élete. Mert a Neptunt azzal az indokkal zárták be, hogy „alacsony a kihasználtsága„. Holott ezeknek a gyerekeknek pont erre volt szükségük, olyan oktatásban részesültek itt, ami a legjobbat hozta volna ki belőlük.

Sokaknak még ennyi sem jut: nem hogy speciálisan az ő igényeiknek kialakított oktatási intézményt nem találnak, de leküzdhetetlen akadályokkal kénytelenek szembesülni, napról napra.

Néhány azok közül a panaszok közül, amelyeket kétségbeesett szülők írtak össze a Csak Együtt Van Esély (CSEVE) szülői csoport felhívására. Folyamatosan kérik a minisztériumot, hogy foglalkozzon a problémáikkal. Jellemző módon választ soha nem kapnak.

És ez csak a jéghegy csúcsa. Súlyos szakemberhiány, nem megfelelően kialakított környezet, leterhelt pedagógusok, elgyötört szülők és kudarcoktól folyamatosan szenvedő diákok: nagyjából így néz ma ki a helyzet. És úgy tűnik, nem lesz jobb: az idén 4700-zal több SNI-s tanuló került be a rendszerbe. Velük, és sok tízezer társukkal mi lesz? Megérdemelnék ők is a minőségi oktatást, hogy képességeik szerint a legjobbat hozhassák ki magukból. Rettenetes, hogy pont a rendszer az, ami megakadályozza őket ebben.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához és fejlődéséhez 1000 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 368 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!