Négy napos késéssel, múlt vasárnap került sor a Kanada és az EU közötti szabadkereskedelmi szerződés aláírására, amelyet hetekig tartó izgalmas szkander előzött meg Belgium francia nyelvű területeinek önkormányzataival. Az ellenállás élére a Vallon Régió, és annak elnöke Paul Magnette állt, egy időre ő jelképezte annak a több millió polgárnak a küzdelmét, akik hosszú idő óta tiltakoznak, az Atlanti-óceánon innen és túl a nagyrészt titkos tárgyalások nyomán született egyezmény ellen. Mi várható most, az aláírás nyomán, milyen akadályok állnak a CETA előtt, és egyáltalán mi a jelentősége az elmúlt hetek szabadságharcának, amelyben egy alig 5 milliós régió tartóztatta fel a jó félmilliárd „szerződő fél”, kanadaiak és európaiak megegyezését? 

Justin Trudeau Jean-Claude Juncker és Donald Tusk társaságában írja alá az egyezményt 2016. október 30-án; Fotó

A további menetrend

A belga deal tehát elhárította az akadályt – pontosan mi elől is? A média számára könnyen fogyasztható szimbólum a hivatalos aláírási aktus, ahol az EU vezetői a karizmatikus kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau aurájában ünnepelhették sikerüket. Hogy ennek mennyi a valós relevanciája, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy Trudeau elődje, a jobboldali Stephen Harper már 2013 októberében és 2014 szeptemberében is járt Brüsszelben a CETA-t „aláírni”.

A pezsgőbontásnál lényegesebb politikai eredménye az elmúlt hétnek, hogy a belga vétó visszavonásával elhárult a végső akadály az elől, hogy az EU Tanácsa egyhangúlag áldását adja a CETA-ra. Ezt aztán expressz gyorsasággal meg is tette, mielőtt még bárki másnak eszébe jutna az ebet a karóhoz kötni.

Ezzel hétfőtől a labda az Európai Parlament térfelén pattog, melynek kereskedelmi bizottsága szintén rekordgyorsasággal, december 5-én szeretne szavazni az egyezményről. Ennek érdekében az EP hozzászólását a témához egy igen-nem kérdésre tervezik redukálni, mindenféle politikai értékeléstől eltekintve. E plenáris ülés után már decemberben vagy januárban szavazhatnak a CETA-ról.

Arról, hogy mi is a gond a CETÁ-val, és miért félő, hogy az antidemokratikus keretek között, a nagyvállalati lobbik nyomása alatt készülő hasonló szabadkereskedelmi egyezmények felülírják a szociális vívmányainkat, a helyi szabályozást és jogainkat, méghozzá rontva a sztenderdeken, egyfajta nemzetek feletti hatalmat adva a legerősebb gazdasági szereplőknek, itt írtunk:

MEGFÚRHATJA-E VALLÓNIA AZ EU-KANADA SZABADKERESKEDELMI EGYEZMÉNY ALÁÍRÁSÁT?

A CETA aláírásának finiséről, arról, hogy miről szólt valójában a belga régiók ellenállása, pontosan milyen feltételekkel voltak végül is mégis hajlandók zöld utat engedni a CETA-nak, és miben különbözik az aláírásra váró csomag attól, amit az Európai Bizottság júniusban letett a Tanács asztalára, itt:

CETA: TÉNYLEG NYERTEK A MULTIK, ÉS MEGVETTÉK VALLÓNIA VEZETŐIT?

 

Jelen állás szerint – főleg a néppárti támogatás és a szociáldemokrata frakció többségi jóindulatának köszönhetően – a támogatók vannak többségben, bár az ingadozó képviselők száma feltehetően még elég magas. Ha a parlament tavaly nyári TTIP-határozatát vesszük alapul, legalább 30 akkor igennel szavazó vagy tartózkodó képviselőnek (köztük például a Fidesz delegációjának) is a  CETA ellen kellene szavaznia ahhoz, hogy az megbukjon.

CETA limbó: előzetes alkalmazás és ratifikáció

Amennyiben az EP-ben az igen szavazatok nyernek, úgy átmenetileg megkezdődhet az „előzetes alkalmazás”, azaz a CETA kizárólagosan EU-kompetencia alá eső részeinek ideiglenes hatályba lépése. Hogy ezek pontosan mik, azzal most nem untatnánk az olvasót (itt lehet utánanézni), lényeges pont, hogy a befektetői különbíróságok nem tartoznak ide.

Ezután megkezdődhet a feltehetőleg 2-5 évig eltartó ratifikációs folyamat. Ez egyáltalán nem lefutott játszma, hiszen ez idő alatt szinte minden tagországban legalább egyszer változhat a parlament összetétele.

A jelen állás alapján is több mint kétséges a ratifikáció a következő tagországokban:

• Belgiumban, ahol minden régió de facto vétójogot biztosított be magának;
• Németországban ahol egyrészt az alkotmánybíróság továbbra vizsgálja, hogy a CETA sérti-e a tagállami parlamentek demokratikus ellenőrzési jogait, ill. nem terjed-e ki olyan területekre, ahol a tagállamok nem mondtak le szuverenitásukról az EU javára. Ezen felül a német tartományok többségi szavazata szükséges a ratifikációhoz, márpedig a szövetségi felsőházban, a Bundesratban többségben vannak azok a tartományok, ahol a CETA-t elutasító Zöldek kormányon vannak.
• Hollandiában, ahol a választópolgárok népszavazás útján kényszeríthetik ki a ratifikáció elutasítását – az erre irányuló mozgalom már kb. egy éve készül erre és egy friss felmérés szerint a hollandok többsége egy referendumon a CETA szentesítése ellen szavazna.
• Ráadásul még a magyar Országgyűlés október elején elfogadott határozata is utal arra, hogy majd a ratifikálási fázisban alaposabban megvizsgálják a CETA-t. Tekintettel arra, hogy a Fideszen és a kormányon belül is komoly viták voltak a CETA aláírásáról, nem elképzelhetetlen, hogy ebben a fázisban a magyar Országgyűlésben elbukik majd az egyezmény.

A TTIP és a CETA sorsa eddig sok mindenben emlékeztet a pár évvel ezelőtt elbuktatott ACTA-éra (hamisítás elleni kereskedelmi egyezmény). Azt is már az aláírást követően, a ratifikálási fázisban sikerült megakadályozni a széleskörű tiltakozási hullámnak köszönhetően.

Amennyiben bármelyik tagállam kormánya tudatja a Tanáccsal, hogy országuk nem ratifikál, úgy a CETA-hoz csatolt EU-s nyilatkozatok alapján a lehető leggyorsabban le kell állítani az előzetes alkalmazást is. Így tehát nem fordulhat elő az a szituáció, hogy a leszavazás ellenére a szerződés EU-s kompetenciába eső részei a végtelenségig „átmenetileg” hatályban maradnak.

Érdekes és nehezen felmérhető következményekkel járhat, hogy Belgium, Lengyelország, Ausztria és Németország (ahol ezt az alkotmánybíróság az aláírás egyik feltételéül szabta) a CETA mellé csatolt nyilatkozatokban kihangsúlyozta, hogy az előzetes alkalmazást a CETA 30. cikkelye alapján bármely szerződő fél felmondhatja, ideértve minden egyes EU-tagországot is (ez a CETA „vegyes” jellege miatt van így).

Azt viszont ma valószínűleg kevesen tudnák megválaszolni, hogy ennek pontosan mi is lenne a következménye – hiszen nehéz elképzelni, hogy az EU-s kompetencia alá eső fejezetek alkalmazását hogyan lehetne egy tagországban felfüggeszteni anélkül, hogy a közös piac mechanizmusai sérülnének. Másrészt viszont pont az EU kizárólagos jogköre miatt az előzetes alkalmazás teljes megfúrása egyetlen tagállam által szintén elég fura jogi helyzetet eredményezhetne.

Stratégiai értékelés

A befektetési bírósági rendszerrel (ICS) a CETA lényegében egy párhuzamos jogrendszert hozna létre Európában, és számos jogi szakértő szerint ez a vitarendezési mechanizmus ellentétes az európai joggal. Ezért került bele a csütörtöki megállapodásba, hogy Belgium az Európai Bíróságtól fog kérni értelmezést, hogy összhangban van-e a CETA részét képező befektetői bírósági rendszer az uniós joggal. Mivel az Európai Emberi Jogi Charta alapján létrehozni tervezett Európai Emberi Jogi Bíróság kapcsán már az Európai Bíróság egyszer kimondta, hogy az ilyen párhuzamos igazságszolgáltatási rendszer létrehozása ellentétes az európai joggal, ezért nem lenne meglepő, ha az Európai Bíróság az ICS kapcsán is hasonlóan vélekedne.

Ez pedig kihatással lesz a CETA ratifikálási folyamatára is. Ugyanis amíg fennáll a kockázata annak, hogy az Európai Bíróság elkaszálja az ICS-t, várhatóan nem sok ország fogja elsietni a CETA ratifikálását. Az mégis blamázs lenne, ha utólag az egyik legfontosabb eleméről kiderülne, hogy jogellenes.

Több ezren tüntettek 2016. szeptember 20-án Brüsszelben a CETA ellen; fotó forrása

Emiatt is nagyon fontos, hogy Belgium az Európai Bírósághoz fordul a CETA ügyében. Nem elképzelhetetlen, hogy más tagállamok – akár hazánk is – is csatlakoznak majd ebben az ügyben Belgiumhoz. Ezt a nyáron már Bencsik János fideszes képviselő is kezdeményezte, de akkor nem támogatta ezt az Országgyűlés. A hírek szerint most újra a parlament elé kerül egy erről szóló határozat-tervezet.

A belga tartományok ellenállásának egyik legfontosabb tanulsága, hogy megmutatta, megfelelő elszántság esetén igen is ellent lehet állni a „Brüsszel” felől érkező nyomásnak, és még egy ilyen nagyszabású egyezmény esetében is jelentős változásokat lehet elérni. Vallónia és a Brüsszeli Régió bebizonyította, hogy nem lehet ultimátumokkal rákényszeríteni még ilyen kis régiókra sem egy kereskedelmi egyezményt, s a demokratikus vitákra időt kell biztosítani.

De a legfontosabb az, hogy Vallónia ellenállása heteken át ráirányította a közvélemény figyelmét az addig alig ismert egyezményre és az azzal szemben felmerült kritikákra. A vallóniai miniszterelnök, Magnette szabadságharca úgy jelent meg a médiában, mint Asterixék küzdelme a római birodalom ellen. Nem véletlen, hogy a CETA-párti erők megpróbáltak a médián keresztül is nyomást gyakorolni rájuk, és azzal vádolni őket, hogy ha nem írják alá időben a CETA-t, azzal aláássák az EU kereskedelmi politikájának hitelességét.

Van jövője az EU kereskedelmi politikájának?

De ki is ássa alá valójában az EU kereskedelmi politikájának hitelességét?
Nem lehet, hogy nem a szimplán demokratikus jogaikkal élő és a választóik iránti kötelességtudatból cselekvő vallon politikusokat kéne hibáztatni a kialakult zsákutcás helyzetért? Mi lett volna, ha az Európai Bizottság nem azt az eljárást tartja legjobbnak, hogy egy ilyen nagyívű egyezményről, ami messze túllép a hagyományos kereskedelmi politika keretein, zárt ajtók mögött tárgyaljon éveken át a nyilvánosság teljes kizárásával – ugyanakkor viszont a multinacionális cégek és lobbiszervezeteik intenzív bevonásával? Ha a szabadkereskedelmi kartell nem a választópolgárok milliónak tiltakozásának ellenére akarná  lenyomni a közvélemény, a parlamentek és a kormányok torkán a már késznek nyilvánított egyezményt, akkor szinte biztos, hogy nem alakul ki ilyen ellenállás sem, és a vitás kérdéseket is a tagállamokkal már egy sokkal korábbi fázisban is elsimíthatták volna.

A kereskedelmi egyezményekre az utóbbi hónapokban irányuló figyelem azonban kiváló lehetőség egy érdemi társadalmi párbeszéd elindítására arról, hogy az egyoldalúan deregulációpárti, azaz a szabályozások leépítését, kikerülését célzó paktumok helyett milyen az a kereskedelmi poltika, ami az EU állampolgárainak széleskörű támogatását is élvezné.  
Először is érdemi, fenntarthatósági hatásvizsgálatokat kellene készíteni a CETA-ról, a TTIP-ről és a többi készülő, hasonló kereskedelmi egyezményről, és érdemi társadalmi vitát elindítani ezekben a kérdésekben. A CETA-t semmiféleképpen nem szabad ratifikálni jelen formájában, de a legrosszabb esetben is újra kéne tárgyalni az egyezmény leginkább vitatott részeit. Azonnal és véglegesen le kell állítani a TTIP és a szolgáltatások szabad áramlásáról szóló TiSA tárgyalásait.

A szabad rablásra, a multik kivételes jogokkal való felruházására alapuló kereskedelmi politika helyett végre érdemi lépéseket kellene tenni az adóparadicsomok felszámolása érdekében. Jelentős mértékben elő kéne segíteni a tisztességes kereskedelem (fair trade) térnyerését, és a külföldi befektetőknek nyújtott kedvezmények, illetve a klímacélok elérését is megkérdőjelező, globális áruszállítás erőltetése helyett újra a helyi gazdaságok erősítésére kellene helyezni a hangsúlyt.

Miközben a befektetésvédelmi egyezmények jogilag kikényszeríthető eszközöket biztosítanak a multik számára a kormányokkal szemben, a nemzetközi környezetvédelmi egyezmények érvényesítésére semmiféle jogi eszköz nincs.

A multik privilégiumai helyett a környezetvédelem, élelmiszerbiztonság, emberi jogok, digitális jogok védelmére vonatkozó egyezményeket is fel kellene ruházni legalább hasonló szintű, jogi kényszerítő erővel bíró eszközökkel.

Mindezekkel párhuzamosan, a befektető-állam vitarendezési mechanizmusra (ISDS) vonatkozó negatív tapasztalatokra hivatkozva – követve Dél-Afrika kormányának példáját -, fel kellene mondani az összes olyan beruházásvédelmi egyezményt, amely tartalmazza az ISDS bármilyen formáját. (A CETA kapcsán az ISDS egy újabb verziójával találkoztunk, ez az előző részben taglalt ICS, amely az európai kormányok és részben a vallonok kritikája nyomán finomodott és kapott új elnevezést.)

Átalakítja a CETA és a TTIP elleni küzdelem az európai demokráciát?

A kereskedelmi- és gazdaságpolitikai szemléleten kívül a CETA és TTIP ellen leggyakrabban felhozott érv a technokrata, lobbibarát eljárások térnyerése a demokratikus, ellenőrizhető és számon kérhető döntéshozatali procedúrák terhére. Érdekes azonban, hogy a neoliberális, deregulációs erők újabb kísérlete a parlamentek és a nyilvánosság befolyásának gyengítésére ezúttal minden jel szerint pont az ellenkezőjét eredményezte.

A TTIP és a CETA elleni tiltakozó mozgalmak az elmúlt kb. 2 év leforgása alatt szinte a semmiből egy minden eddiginél erősebb európai összefogást hoztak létre. Ennek ma már részesei civil kezdeményezések, szakszervezetek, érdekvédelmi szervezetek, agrárkamarák, politikai pártok, független szakmai műhelyek és szakértők, valamint 2000-nél is több önkormányzat és regionális kormányzat. A „Stop TTIP” európai polgári kezdeményezés sikere, a több mint 3,5 millió aláírás is azt mutatja, hogy vannak olyan politikai témák, amik határokon átívelően képesek nagy tömegeket megmozgatni.

Az Európai Unió sokrétű kríziseiről beszélni manapság már a legelcsépeltebb közhelyek közé tartozik. A 2005, azaz az Alkotmányos Szerződés elhasalása óta tartó demokráciai legitimációs válság – aminek tünetei többek közt a baloldali görög kormány térdre kényszerítése, a Brexit és a szélsőjobboldali mozgalmak térnyerése – azonban akár esély is lehetne az Unió új alapokra helyezésére, egy olyan politikai projektként, aminek Portótól Tallinig, Dublintól Nicosiáig széleskörű támogatottsága van.

Ehhez azonban elengedhetetlen feltétel, hogy elinduljon egy közös vita Európa jövőjéről, amiben a véleményformálók és az állampolgárok nem nemzeti hovatartozás szerint, hanem világnézeti alapon, ill. az egyéni helyzetükből és érdekeikből kiindulva vesznek részt. Csak egy ilyen fajta nyilvánosság – ami nemzetállami szinten mindenhol megtalálható – adhat megfelelő legitimációs alapot a közös európai döntésekhez. Lehet, hogy a TTIP és a CETA – létrehozóik szándékától függetlenül, sőt azzal talán szöges ellentétben – pont egy ilyen közös európai politikai szféra kibontakozását indították útjára.

Fehér Dániel, a Stop TTIP európai kezdeményezés koordinátora

Fidrich Róbert, a Magyar Természetvédők Szövetségének programvezetője

 A szöveg teljes változata az mtvsz.hu blogon jelenik meg.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 297 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!