Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mi a magyar? – Orbán kirekesztő beszédéről

Ez a cikk több mint 7 éves.

Amikor Orbán arról beszél, hogy bevándorlók helyett saját gyerekeket akarunk, amikor Európa népességének kicserélésével riogat, egyúttal sok tízezer magyart rekeszt ki a nemzetből.

orban_2-2-1024x576.jpg

Fotó: 24.hu

A miniszterelnök 2016. október 23-i beszéde kapcsán írhatnék arról, hogy ugyan mégis mit jelent neki a segély elutasítása, amikor az általa szovjetesedéssel vádolt Európai Unió támogatásai nélkül az ország a mai napig a legmélyebb gazdasági válságban tengődne, és nem épült volna 2009 óta egészen konkrétan semmi. Ironizálhatnék azon is, hogy ugyanebben a mondatban adósrabszolgaság helyett saját lábon állásról beszélt, amikor a magyar államadósság még úgy is magas, hogy az Európai Unió a hivatalos számokat nem akarja elfogadni, mert bizony azokkal trükköznek.

De nekem nincs kedvem Orbán az 1956-os forradalom kapcsán elhangzott beszédén ironizálgatni. Egyrészt végtelenül szomorú, hogy a második világháború után és a horvát-szerb-bosnyák háborúkig a legkomolyabb menekültválságot kiváltó szabadságharcról, amikor legalább 200 ezer honfitársunk pontosan úgy vágott neki az útnak, mint most a szírek, Orbánnak annyi jut eszébe, hogy a kerítésével hencegjen. Másrészt túl könnyen lesz Orbán zavaros beszédeiből, megjegyzéseiből, utasításaiból komoly következményekkel járó valóság: legyen az gyűlöletkampány, népszavazás, alkotmánymódosítás, valós szociálpolitika helyett közmunkaprogram, kilakoltatások, a teljes közoktatás szétverése, ezzel gyerekek életre való megnyomorítása, szakmák, piacok teljes lenyúlása, vállalkozások tömeges tönkretétele, civil szervezetek, tanodák, egész kulturális szcénák, újságok eltörlése. Így nem tudtam átsiklani afelett sem, amikor Orbán arról beszélt, hogy Európa többsége kicseréli kultúráját és népességét, majd kijelentette, hogy mi, magyarok, bevándorlók helyett saját gyerekeket akarunk (szemben Európa többségével).

Számomra ugyanis ez a beszéd nem valami zavaros baromság, nem a szélsőjobboldal felé tett gesztus, hanem húsba vágó kérdés. Hazám miniszterelnöke, államom végrehajtó hatalmának feje éppen kirekesztett a nemzetből és Európából, mert édesapám nem európai, hanem afro-kubai bevándorló. A nem magyar bevándorlót, bevándorló háttérrel rendelkező sok tízmillió uniós állampolgárt valószínűleg kevéssé érdekli, hogy milyen borzalmas dolgokat mond éppen az adott héten egy kicsi, szegény tagállam nagyon rossz sajtóval rendelkező miniszterelnöke, ha egyáltalán hallottak már róla. Én magyarként azonban nem vagyok ilyen szerencsés. És vagyunk ezzel még így biztos, sok tízezren.

Vannak, akiknek mindkét vagy valamelyik szülőjük nem európai származású, vannak, akik maguk sem Magyarországon születtek, de magyar állampolgárok. Mi lennénk azok, akik és akiknek a gyerekei helyett saját gyerekeket akar Orbán és az őt megtapsoló közönsége.

Az egész abszurd lenne, ha nem lenne nagyon is komoly. Hiszen mi is magyarok vagyunk, mondanánk, de ezzel már benne is vagyunk a kirekesztés logikájában, hiszen eddig nem voltunk „mi”, hanem sokféle hátterű, gondolkodású, nyelvű, identitású magyarok voltunk, akik nem tudtak róla, hogy a magyarságon kívül álló közösséget alkotnának egymással. 

Lehet, hogy most sok olvasó csak legyint. Lehet, sokan vélik úgy, nem kell Orbánt komolyan venni. Össze-vissza beszél, nem gondolta komolyan, retorikai fordulat. Sokan akár, ha nem is teljesen, de legalább részben egyetértenek vele, mondjuk megengedik, hogy azok a bevándorló háttérrel rendelkezők, akiknek az anyanyelvük a magyar, akik Magyarországon nőttek fel, azokra ez nem vonatkozik, és Orbán sem úgy értette. Vannak, akik azt mondják a cikket olvasva, hogy nem ez a fontos, hogy megint „kulturális kérdésekkel” jön valaki, ahelyett, hogy fontos, valós problémákról beszélnénk, mint az egyre kilátástalanabb szociális válság.

Csakhogy a kirekesztő beszéd, a társadalom csoportjainak szembeállítása egymással , a baloldal kiírása a történelemből (így ’56-ból is) , a bűnbakképzés, a múlt bűneinek tagadása (mint ahogy azt Balog Zoltán tette a roma holokausztban, a Pharrajimosban való magyar felelősség kapcsán), a cigányság teherként való megbélyegzése, ahogy az a népszavazási kampányban történt – mind-mind elválaszthatatlan az embertelen szociálpolitikától, az állam privatizálásától, a jogállam egyre teljesebb leépítésétől, a hatalom egy párt, egy ember kezében való összpontosításától.

A politikában nem válik el egymástól a „szimbolikus” és a kézzel fogható, a szakpolitika (ahogy egyébként az ember privát életében sem válik el cselekedeteinktől az azokat önmagunk előtt igazolni hivatott narratívától).

Én személyesen csak azt tudom mondani, hogy színesbőrű magyarként nekem nem adatik meg az a luxus, hogy Orbán szavait bagatelizálhassam, mentegethessem. Apaként még komolyabban érint ez a kirekesztő beszéd. Fiam nem kívánt gyerek a magyar állam vezetője szerint. Ráadásul egy olyan magyar családban nőttem fel, ahol nem absztrakt történelmi tapasztalat, amikor az ilyen kirekesztő beszédből kirekesztő politika lesz, hanem nagymamám könnyei, amikor imádott és munkaszolgálatban megölt bátyja fotóját nézi, vagy dédnagyszüleim sárga csillagos fotója a falon, közvetlenül két unokatestvérem gyerekkori képe között.

Ha családtagjainkat, szeretteinket, barátainkat, ismerőseinket, munkatársainkat is beleszámítjuk, akkor akár milliós tömeget érintenek Orbán kirekesztő szavai. Svájcban, a Svájci Néppárt legutóbbi idegenelles népszavazási kezdeményezése kapcsán ezt ismerték fel fiatal civilek. A kezdeményezés szerint akár szabálysértésekért is kötelező lett volna kiutasítani az országból külföldieket, függetlenül attól, hogy elkövettek-e valaha már valamit, hány éve élnek az országban, ott születtek-e vagy sem. Az országos politikában addig teljesen ismeretlen fiatalok sikeresen megakadályozták az embertelen kezdeményezést kampányukkal, amit a szolidaritásra alapoztak. Rádöbbentették az embereket a javaslat igazságtalanságára, embertelenségére, és ami a legfontosabb, arra, hogy barátaikról, szerelmeikről, osztálytársaikról, kollégáikról, szomszédaikról, ismerőseikről van szó, nem valami megfoghatatlan „külföldi” masszáról. Itt az ideje, hogy mi magyarok is szolidaritást vállaljunk végre egymással. Meddig lehet még ezt az országot tovább szabdalni? Meddig hagyjuk még, hogy cinikus politikusok rendre megcsonkítsanak minket?

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.