Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Amit a kormány csinál a hátrányos helyzetű gyerekekkel, az nem egyszerűen hazugság, hanem bűn

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

Tudtuk, láttuk, hogy ide akarnak kifutni. Az Orbán-kormány nem szereti a szegény embereket, nem akarja, hogy a fejére olvassák, hogy egyre többen éheznek, hogy egyre kilátástalanabb helyzetben vannak azok, akiknek a legnagyobb segítségre lenne szükségük. És tessék, mostanra valósággá vált: ki lehet állni a nagy nyilvánosság elé, és a semmiből lehet közölni, hogy az elmúlt hat évben felére csökkent a hátrányos helyzetű gyerekek száma az országban. Csakhogy ez nem igaz.

 retvari_bence.jpg

Kép forrása: Origo.hu

Ez ugyanis nem az a kormány, ami érdemi megoldásokkal, szociálpolitikai intézkedésekkel segíti a hátrányos helyzetben lévőket. Nem, ennél ők sokkal egyszerűbb trükkel dolgoznak: ha a számok nem szépek (értsd: ha túl sok a statisztikában a szegény ember), akkor a számokat kell kozmetikázni. Egy kis radírozás itt, egy kis satírozás ott, és máris jobban mutatnak azok az adatok.

Hat év alatt megfeleződött az óvodákban, általános iskolákban és középiskolákban a hátrányos helyzetű gyermekek száma – közölte Rétvári Bence, az Emmi parlamenti államtitkára a minap. Mint kifejtette: míg a 2010/2011-es tanévben még 476 ezer fiatal volt (a teljes létszám 28,5 százaléka) hátrányos helyzetű, addig a 2015/2016. tanévben már csak 212 ezer (az összlétszám 14 százaléka).

Jól hangzik, ugye? Lássuk akkor, hogyan sikerült ezt a fantasztikus eredményt elérni: míg korábban a közoktatási törvény értelmében az számított hátrányos helyzetű (HH) tanulónak, aki rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben részesült, vagyis a család jövedelmi helyzete alapján sorolódott ebbe a kategóriába, addig 2013. szeptember elsejétől a gyermekvédelmi törvény további szempontokat is beemelt. Eszerint figyelembe kell venni, hogy a szülők iskolai végzettsége legfeljebb alapfokú-e, hogy a szülőknek hosszabb ideje nincs-e munkája, és hogy a család lakókörnyezete elégtelen-e. Ha a három kritériumból egy teljesül, akkor a gyerek hátrányos, ha kettő, akkor halmozottan hátrányos helyzetű. És lám, máris itt az óriási barbatrükk: mivel a lakókörnyezetre vonatkozó szempont igen szubjektív, a közmunkaprogramoknak köszönhetően pedig valóban csökkent a hosszú ideje munkanélküliek száma (életszínvonaluk viszont alig javult), máris sikerült jelentősen csökkenteni a hátrányos helyzetű gyerekek számát. Igen, ilyen egyszerűen.

Azt viszont talán nem kell mondani, hogy ettől még nem lettek ezek a gyerekek a valóságban kevésbé hátrányos helyzetűek, illetve az életkörülményeik nem valószínű, hogy nagyban javultak volna. Attól, hogy megváltozott a szempontrendszer, maga a nyomor még nem szűnt meg, sőt, ugyanúgy folytatódik tovább. És ha már itt tartunk: még ha „csak” 212 ezer gyerek lenne hátrányos helyzetű, az is nagyon, iszonyatosan sok. És épp emiatt bűn az, hogy ezt a problémát ilyen csúsztatásokkal igyekeznek elfedni: hiszen kísérletet sem tesznek a valós megoldásokra, az esélyét sem adják meg annak, hogy a hátrányos helyzetben lévők valóban jobb helyzetbe kerülhessenek, de ország-világ előtt büszkélkednek azzal, hogy mégis megtették ezt, felszámolva az objektivitást, és előtérbe helyezve a puszta propagandacélokat.

Egy másik, kevésbé „kormánybarát” kutatás szerint, amit az MTA és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat közösen készített, ma Magyarországon van körülbelül 200 ezer gyerek, aki idehaza időről időre éhezik, és vannak körülbelül 50 ezren, akiknek ez a mindennapos tapasztalatuk az életről. De még a KSH adatai szerint is a 7 év alatti gyermekek 42,2 százaléka él szegénységben.

Nem véletlen, hogy 2011 óta nem láttuk, hányan élnek a létminimum alatt. Amikor pedig a KSH előállt azzal, hogy ezentúl új módszerrel számolják majd a létminimumot, már érezhető volt, hogy bármi áron, de úgy alakítják a rendszert, hogy minél kevesebb emberről lehessen elmondani, hogy segítségre szorul.

„Családbarát” szlogennel legfeljebb az amúgy is tehetősebb rétegeket sikerült még egy kicsit feljebb tornázni, míg azok, akik eleve hátrányos helyzetből indultak, még nehezebb körülmények közé kerültek (és nem, ezen sem az adókedvezmények, sem a közmunkaprogram, sem a CSOK, sem semmilyen, ehhez hasonló intézkedés nem volt képes segíteni).

Tudatos torzítás ez, aminek az egyetlen célja nem más, mint az, hogy fel lehessen írni az óriásplakátokra, hogy „a magyar reformok működnek”, és így legalább látszólag megteremtődik azt a szép, új világ, ahol nincsenek rendszerszintű problémák. Hisz bárki gondolhatja, ha csak a számoknak hisz, hogy bár saját magának épp nem futja ennivalóra, de lehetnek mások, máshol, akiknek máris jobban megy a soruk. És így vár, továbbra is csak vár a csodára, hátha egyszer hozzá is elér.

Az ember egyik legzsigeribb félelme ugyanis az éhezés. A kézzel fogható szegénység, amikor nincs már mit enni. Nem csoda, hogy épp ez az a pont, ahol a kormány újra meg újra előáll az olyan mondatokkal, hogy például sikerült felszámolniuk a rendszerszintű gyermekéhezést (jelentette Hegedűs Zsuzsa tavaly decemberben), és hogy a gyermekéhezés csak az ellenzéki riogatás, aminek nincs valóságtartalma (ez meg Kósa Lajos volt ugyanott). Hisz abban a légüres térben, ahol jóformán csak a kormányzati szavak jutnak el az emberekhez, ennyi is elég, néhány szám, adat (mindegy, hogy torzítottak), és a probléma meg van oldva, hiszen láthatatlanná tették, és a reménykeltés eszközével csitítják el az esetleges tiltakozásokat. Ezért nem omlik egyelőre a fejünkre ez a rendszer.

És ezért muszáj tudatosítani magunkban újra és újra: ez semmi, csupán retorikai trükk. Ha Rétvári Bence, az Emmi államtitkára kiáll, és elmondja, hogy felére csökkent a hátrányos helyzetű gyerekek száma, akkor ne higgyünk neki.

Mert nem mond igazat.

Olvass tovább!