Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Örülök, hogy itt vagy, mert én idáig nem mertem megszólalni! – hátrányokkal induló aktivisták a munkájukról

Ez a cikk több mint 6 éves.

A Velünk beszélj, ne rólunk! című könyvben hátrányokkal induló aktivisták beszélnek életükről és munkájukról. A Közélet Iskolája és a Napvilág kiadó kiadványa e történetek révén cáfolja azt az elképzelést, hogy a társadalmi részvétel a kiválasztottak előjoga kell legyen – és inspirációként szolgálhat a cselekvéshez mindazok számára, akik nehéz körülmények között élnek, vagy valamilyen hátrányt szenvednek. Részleteket közlünk a könyvből, a képeket Csoszó Gabriella készítette.

dsc_0094.jpg

Balog Gyula, fotó: Csoszó Gabriella

„2006-ban voltam először külföldön. Madridban voltunk egy konferencián: kilenc magyar szociális munkás, meg én, hajléktalan emberként. Összesen negyven szociális munkás volt a konferencián, és amikor először fölszólaltam, hogy Balog Gyula vagyok, hajléktalan, hulla csönd lett. Mondom, mi bajuk van ezeknek? Egy hajléktalan a konferencián? Van egy hajléktalan ember, ez a probléma? Hát, azt mondták, valahogy így. Ezután azért is harcoltam, hogy minden hajléktalanságról szóló konferencián ott legyen legalább egy hajléktalan ember, és ezt sikerült is kiharcolni.” 

dsc_9928.jpg

Bandor Bea, fotó: Csoszó Gabriella

„Az Ide Tartozunk! Csoportban nagyon jól kijövök a nőkkel, és szerintem motiválom is őket. Volt is ilyen visszajelzés pár évvel ezelőtt, amikor beszéltem egy közösségben, és a szünetben egy cigányasszony odajött, és azt mondta, hogy örülök, hogy itt vagy, mert idáig én nem mertem megszólalni.

Azóta ő otthon helyben csinálja a dolgait, aktív, rengeteg tapasztalata lett, nagyon ügyes, és remélem ő is ugyanilyen pozitívan gondol rám, mint ahogy én őrá.” 

dsc_9814.jpg

Csécsei Ilona, fotó: Coszó Gabriella

„Én az érdekvédelmet úgy tanultam meg, hogy amikor Sülysápon délben kint ültem az óvoda udvarán, és vártam, hogy a gyerekem befejezze az ottani ebédet, akkor az anyukák körém ültek, és elmondták a problémáikat. Én meg hazamentem, számítógéphez ültem, és megpróbáltam kikeresni akár egy Magyar Közlönyt, akár egy rendeletet, és másnap átnyújtottam neki, hogy itt van, ez meg ez a száma, vagy ide meg ide adjál be segélykérelmet. Hiába volt ott a szociális munkás, legtöbbször hozzám hozták el a segélykérő papírt kitölteni. Nem tudok úgy elmenni embertársaim mellett, hogy legalább meg ne kérdezzem, akár a vásárcsarnoknál álló koldust, hogy hogy van, van-e valamire szüksége.” 

dsc_0729.jpg

Csonka József, fotó: Csoszó Gabriella

„Szeretek aktivista lenni, mert így tudom, hogy nemcsak a saját érdekemben teszek valamit. Függetlenül attól, hogy már március 31. óta nem vagyok közmunkás, sok százezer ember él közmunkás-létben, nem beszélve arról a közel hárommillió emberről, aki a szegénység különböző formájában él, és emiatt vannak kirekesztve és lenézve. Ma fajra, nemre és származásra való tekintet nélkül mindenkit lenéznek: ha hajléktalan, akkor azért, ha roma, akkor azért, ha meleg, akkor azért, ha meg közmunkás, akkor azért. Minél nagyobb a szar, én annál jobban belemászok. Ez még jobban tüzel: minél nagyobb szar van, annál jobban rámászunk a dolgokra. Megkeressük az illetékes hatóságokat, és addig cseszegetjük őket, amíg szóba nem állnak velünk.” 

A Közélet Iskoláját azért hoztuk létre, hogy támogassuk a kirekesztett társadalmi csoportok tagjait abban, hogy állampolgári jogaikat valódi tartalommal tölthessék meg, és megerősítsük az állampolgári részvétel kultúráját Magyarországon. Az Iskola fő célja, hogy állampolgári oktatáson, részvételi kutatásokon és a civil szervezetek fejlesztésén keresztül megerősítse az elnyomott emberek és az őket képviselő szervezetek érdekérvényesítő képességét, elősegítse az igényeiknek megfelelő tudás termelését, és azt, hogy stratégiai válaszokat tudjanak adni a saját bőrükön megtapasztalt, rendszerszintű problémákra. (A Közélet Iskolája honlapjáról.)

dsc_0830.jpg

Erdősné Csurika Mária, fotó: Csoszó Gabriella

„Nagyon sok önkéntes munkát csinálok. Amikor lapkiadó vagyok a Fedél Nélkülben, akkor a Menhely Alapítványban is önkénteskedem. Úgy megyek  be reggel, hogy segítek nekik megkenni a kenyeret, becsomagolni a szalámit vagy virslit, és kiosztani. Minden embernek lehet segíteni, csak úgy kell hozzáállni. Ha valaki hozzám fordul, akkor megpróbálok neki segítséget nyújtani. Látják, hogy én honnan indultam, és mennyi mindenen átestem; hogy a Csurika is itt van, végigcsinálta, egyedül nevelte a gyermekét, gyerektartást se kapott. Nagyon nehéz dolgokon mentünk keresztül, és nagyon nehéz volt ezt végigcsinálni, de azt mondom, hogy ha az ember akar, akkor még mindig mindenhonnan talpra lehet állni.” 

dsc_0277.jpg

Fekete Gy. Viktor, fotó: Csoszó Gabriella

„Nem azt várom, hogy sajnáljanak vagy szeressenek minket, vagy érezzenek együtt velünk; én azt szeretném, hogy megismerjenek minket. Én sem tudok együtt érezni egy anyával, aki elveszíti a gyerekét, mert nem vagyok anya, nincs gyerekem. De meg tudom érteni más példákon keresztül a gyászt, és meg tudom érteni más példákon keresztül a kiszolgáltatottságot. Hasonlóan ehhez a példához: hiszem azt, hogy mások is képesek lennének megérteni és elfogadni azt, hogy egy autistának speciális igényei, speciális érzékenysége van.” 

dsc_9431.jpg

Kalányos Zsolt, fotó: Csoszó Gabriella

„Az időkapszulát nem egy Máltás udvarba szerettük volna berakni, mert az egy sokkal szűkebb kört ér el, hanem ki a térre. Ezt engedélyeztetni kellett, meg kellett magyaráznunk, hogy mit szeretnénk. Ez is egy csomó levélbe került, de végül két éve március 15-én leraktuk az időkapszulát. Iszonyatos melót feccöltünk bele: két éve még nem indult be a [Máltás] házfelújítás, akkor még minden a régi volt. Rengeteg fotót csináltunk erről az állapotról, rengeteg arcot fényképeztünk le, hogy hogy élnek az emberek, meg nagyon sok kézzel írott dolgot tettünk bele: hogy milyen vágyaik vannak az embereknek, mik azok, amiket most látnak. Nem tudjuk, hogy miket írtak, mert nem bontottuk ki. Talán ez is egy olyan eredmény volt, hogy azt gondolták, ha ezt meg tudtuk csinálni, akkor meg tudjuk tervezni a teret is, és hogy szükség is van rá, hogy mi tervezzük meg, mert mi fogjuk használni. Volt egy csomó olyan dolog, amire azt mondtuk, hogy minek?! Nem kell nekünk szökőkút. Minek? Tök egyszerű dolgok kellenek: játszótér, meg egy olyan rész, ahol el lehet hasznosan tölteni az időt bármivel, és egy megemlékezős rész. És most úgy van, hogy van egy szabadidős rész, van egy játszótér, meg van egy megemlékező hely a téren. És mindenkinek a saját érzése rendben van. Ezek kis tanuló mérföldkövek ahhoz, hogy nagyobb dolgokban is ki tudjunk állni a városháza felé, hogy le tudunk ülni tárgyalni és meg tudjuk beszélni.”

dsc_9582.jpg

Mussa Kilam, fotó: Csoszó Gabriella

„Nem tudtam semmit, nem mondtak semmit, nem adtak semmilyen tájékoztatást. Azt sem tudtam, hol van szálló. Az állam adott nekem 216 ezer forint integrációs támogatást, amit én akkor elköltöttem szállásra. Később ezért mentünk a Migráns Szolidaritás Csoporttal (MigSzol) a menekülttáborokba, hogy megmutassuk a menekülteknek, hogy milyen hibák vannak az integrációs szerződéseikben, hogy milyen jogaik vannak, és ha később Magyarországon akarnak maradni, akkor mit kell tenniük. Én akkor nem találtam senkit, aki elmondta volna, hogy mi történik, hol kellene kezdenem. Személy szerint emiatt kezdtem el ezt a munkát. Hogy amennyire az erőnkből telik, próbáljuk elmagyarázni, hogy mi történik, hogy más ne kövesse el ugyanazokat a hibákat, amiket én elkövettem.”

dsc_0560.jpg

Kiss Csaba, fotó: Csoszó Gabriella

„Teljes paradigmaváltásra van tehát szükség, ami nem megy egyik napról a másikra. A másság elfogadását tanulni és szokni kell. Én másképpen beszélek, másképpen mozgok – azt szoktam mondani, hogy nálam minden más, de mégis minden ugyanaz. Ezt leginkább személyes tapasztalás útján lehet megérteni. Ha eltérő képességű emberek találkoznak, és együtt részt vesznek egy programon, akkor szinte magától omlik le az őket falként elválasztó előítélet. Ez a legfontosabb. Hiszen a társadalmi igény tudja formálni a politikai akaratot. Ha sikerül a társadalomban felkelteni az igényt egy olyan szemlélet iránt, amely szerint az ember értéke önmagában és nem a gazdasági hasznosságában van, illetve hogy az erősebbek feladata olyan környezetet kialakítani, amiben tenni akarással az eltérő képességű emberek is érvényesülni tudnak, akkor ez a politikára is hatással lesz. Ennek érdekében a kultúrába kell elültetni bizonyos alapértéket, és onnan tovább építkezve kibontani ezt a szemléletet.” 

dsc_1702.jpg

Lakatos Bertalanné Zsefle Zsuzsanna, fotó: Csoszó Gabriella

„Én azért hiszek ebben a csoportban, mert látom az eredményeket. Eleve láttam a lelkesedést, ami a csoportban van. Láttam, hogy szívvel-lélekkel készülnek mindig mindenre, ami más emberek érdekében történik. A zuglói kunyhólakókat tulajdonképpen csak a bírósági tárgyaláson láttam, mert ott voltam mint hallgató, de azt hiszem, hogy kevés ember bőgte el magát, amikor meghallotta, hogy kártérítést kapnak az otthonuk lebontása miatt – én igen. Ez hatalmas siker volt. Hogy hajléktalan ember ma Magyarországon kártérítést kap az államtól? Ez hihetetlen dolog. Vagy az, hogy azért nem lakoltatnak ki egy családot, kap még lehetőséget, hosszabbítást, vagy tárgyalást, vagy bármit, mert az AVM odaállt!” 

dsc_0348.jpg

Márkus József, fotó: Csoszó Gabriella

„Olyan világot szeretnék, ami soha nem fog eljönni: ahol megbecsülik a másik munkáját, ahol engedik a másikat boldogulni. Ahol megadják egymásnak a tiszteletet, bárki, bárhová született, bármilyen színű. Ahol nem kellene azt hallani ebben a rohadt életben, hogy itt háborúznak, meg ott háborúznak. Azt üzenem mindenkinek, hogy nézzen vissza az életébe, keressen egy kiindulópontot, hogy mihez ért, keressen hozzá partnereket, mert egyedül nem jön ki belőle senki. Csak közösségben jöhet ki, tehát úgy, hogy mellette van még jó pár ember.” 

dsc_9662.jpg

Márton Gábor Csaba, fotó: Csoszó Gabriella

„Aktivistának lenni számomra azt jelenti, hogy a saját eszköztárammal igyekszem a lehető legtöbbet megtenni azért, hogy a helyzet változzon, elsősorban a megítélés terén, és elsősorban a felnövekvő nemzedék körében. Őket érem el legkönnyebben, és velük tudok olyan eszközökkel kommunikálni, ami segíthet tágítani a világképüket. Az is az aktivizmus része, hogy én a saját melegségemet nyíltan és tisztán vállalom. Sokan szokták mondani, hogy egy meleg ember élete folyamatos coming out, mert mindig, amikor valakivel találkozol, és sor kerül rá, hogy a magánéletedről beszélsz, akkor ennek valahogy elő kell kerülnie. A magyar nyelv ebből a szempontból jó, mert nevezhetem páromnak is a barátomat, de közben meg bennem van proaktivitás arra, hogy tudatosan úgy nevezzem, hogy a barátom. Mert azt gondolom, hogy ha én úgy kommunikálom magamat, hogy okés ez a helyzet, akkor azzal is beljebb vagyunk.” 

dsc_1010.jpg

Nagy Szilvia, fotó: Csoszó Gabriella

„Gyakran kapunk a felvonulás után olyan e-maileket, amikben azt írják, milyen fantasztikus érzés volt a tömeg részének lenni, és megköszönik az élményt. Sokuk a saját környezetében még titkolózik, de a felvonuláson megélik, hogy elfogadják és szeretik őket, és ez az érzés még hónapokig velük marad. Annyira gyönyörű, amikor valaki átéli a tömegben, hogy rendben van, hogy nincs vele semmi baj. Körbenéz és boldog, mosolygós emberek veszik körül: nem lát kritikus tekinteteket, morcos arcokat és gonosz pillantásokat, csak elfogadást lát. Ezt mindenképp meg kell élni. Nagyon fontos és jó dolog, hogy egy évben egyszer az Andrássyn biztonságban megfoghatod az azonos nemű párod kezét, vagy úgy prezentálhatod magad a hagyományos nemi szerepek ellenében, ahogy akarod. Lehet, hogy ezt az év minden napján megteheted, de nem azonos mértékben, nem az ország minden pontján, nem minden napszakban és nem minden utcasarkon.” 

dsc_9061.jpg

Oravecz Lizanka, fotó: Csoszó Gabriella

„Az érdekképviselet gyerekkorom óta jelen volt az életemben; iszonyú nagy az igazságérzetem. Például elsős koromban nekimentem a hetedikeseknek, akik vertek egy ötödikest. Tehát mindig is megvolt bennem az érzékenység az igazságtalanságokra. Az emberek el sem tudják képzelni, hogy nekünk, autistáknak vannak érzéseink. Az egyik legrosszabb sztereotípia velünk szemben, hogy nincsenek érzéseink, nem vagyunk képesek az empátiára, pedig erről szó nincsen. Én rendre keveredtem bajba amiatt, hogy olyanokat akartam megmenteni, akiket nem nekem kellett volna. Bennem már kiskorom óta ott volt a változtatás, a jobbítás iránt igény. Ha észrevettem valami kirívót, akkor igyekeztem közbelépni, holott én magam is elszenvedtem nem kevés bántást a kortársaimtól.” 

dsc_9315.jpg

Velenczei Ágnes, fotó: Csoszó Gabriella

„Szeretem az embereket. Jólesik, ha végigmegyek a lakótelepen, és a babakocsit tologató anyuka rám mosolyog és köszön. Örülök, ha azt látom, hogy valami olyat sikerült csinálni, amitől neki jó. Jó azt látni, hogy valami elindult. Ha meglesz az anyaközpont a lakótelepen, és tudunk csinálni közösségi kertet is, akkor én már nem mentem el nyom nélkül. Nekem az okoz örömet, hogy ha tenni lehet valamit a változásért. Ha bármi picit bele tudok tenni, és attól valami jobb lehet.” 

 

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.