Október 2-án a határon túli magyar állampolgárok is szavazhatnak majd, és az egyes országokban a különféle társadalmi-politikai kontextusok a menekültekkel és a bevándorlással kapcsolatos vitát is más fénytörésbe állítják.  A következő hetekben több írást közlünk majd határon túli magyar szerzőktől e témában. Az első a menekültlétet és a menekültekkel való együttélést is több ízben megtapasztaló Vajdaságban született, Kocsis Árpád az Autonómia portálon megjelent cikkének rövidített változata. 

A szerb-magyar határ egyik szakasza 2015 őszén, Fotó: EPA MaxPPP

„Félnünk azért sem szabad, mert a félelem élteti a kísérteteket.”

Csorba Béla

„A kegyelem teljessége egyedül a neki szánt ürességet töltheti meg.”

Simone Weil

„A jelenkori politika paradoxonai között nincs még egy, amely annyira telítve volna maró gúnnyal, mint az az ellentmondás, amely a jogfosztottak tényleges helyzete és azon jó szándékú idealisták erőfeszítései között feszül, akik konokul »elidegeníthetetlennek« tekintenek olyan emberi jogokat, melyek csak a leggazdagabb és legcivilizáltabb országok lakosainak adatnak meg.”

Hannah Arendt

„Jótéteményekért nem könyörög már senki. Csak annyiért könyörgünk: legyetek szívesek, lehetőleg tartózkodjatok a különösen durva és jóvátehetetlen gaztettektől.”

Tamás Gáspár Miklós

Október 2-án a magyar állampolgárok népszavazással dönthetnek az ún. kötelező betelepítési kvótáról. A referendumon a vajdasági magyarok is részt vehetnek. A következő kérdésre adhatjuk meg írásban a válaszunkat: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?”

A magyar kormánykoalíció és a szélsőjobboldali parlamenti ellenzék álláspontja világos, és könnyen kiolvasható azokból az országutak mellett, közintézmények előtt álló hirdetménytáblákból, amelyeken más időkben az őszi divatot, az időszerű termékakciókat vagy a kerti bútorokat reklámozzák különféle üzletláncok – akárcsak a megannyi médiahirdetésből és szórólapból. A kormánykoalíció nézete szerint a népszavazásnak elutasító üzenetnek kell lennie Brüsszel felé egyrészről, s a nemzeti összetartás megerősítésének másrészről. A „balliberális Nyugattal” szemben táplált kitüntető ellenérzés így kerülhet egy lapra azzal a szándékkal, hogy a kormánypárt és a szélsőjobboldali ellenzék népszavazás útján megerősíttesse – a szinte csak jobboldali pártoknak helyet adó, kiüresedett és végleg jelentéktelenné vált Országgyűlés helyett – az önmagába vetett hitét.

Különösebb következménye nemigen lehet a népszavazásnak. Az Európai Bizottság javaslata szerint 120 ezer menekültet osztanának szét arányosan az Európai Unió országaiban, s ezt az Európai Tanács februári csúcstalálkozóján Magyarország is elfogadta számos, a külföldi munkavállalók szociális juttatásainak megkurtítását szorgalmazó intézkedés mellett. A döntés így az Európai Bíróság kezében van. Az eredeti elképzelésekben Görögország és Olaszország mellett Magyarország szerepelt olyan országként, amelyekből menekülteket vesz át a többi tagország. Időközben azonban a kerítés megépítésével és a határvédelem megerősítésével Magyarországon „megoldódott a menekültkérdés”.

Az elmúlt közel egy esztendőben a Magyarországon benyújtott mintegy 23 600 menedékkérelem nyomán 125-en kaptak menekültstátuszt, 184-en nemzetközi oltalmat és 8 fő befogadást. Míg a különböző offshore cégeken keresztül vásárolt letelepedési államkötvény révén az elmúlt három évben 2456-an jutottak letelepedési engedélyhez Magyarországon.

Ezek a Kajmán-szigeteken, Cipruson és Szingapúrban bejegyzett cégek ezáltal 82 milliárd forintos bevételt szereztek. Így az 1294 menekült, akiket az Európai Bizottság javaslata alapján Magyarországon szállásolnának el, Görögország és Olaszország menekülttáboraiból érkezne.

SZÓ SINCS MINDEN MENEKÜLT MEGSEGÍTÉSÉRŐL

Ugyanakkor a menekültek más tagországokba költöztetése közel sem vonatkozik valamennyiükre. A Genfi Egyezmény által meghatározott menekültstátuszt csupán azok kaphatják meg, akik egyéni üldöztetés miatt voltak kénytelenek elhagyni a hazájukat. Amennyiben az egy országból érkezett menedékkérők háromnegyede megkapja a menekültstátuszt, annyiban az Egyezmény az egész országra vonatkozik. Ilyen kettő van: Szíria és Eritrea. Ezek szerint a háború elől menekülő szomáliaiakra, afganisztániakra, pakisztániakra, kongóiakra és immár az irakiakra nem vonatkozik az Egyezmény. Közel sincs szó tehát minden menekült megsegítéséről, sőt, még a megsegítettek esetében sincs biztosíték arra, hogy az üldözött családok egyben maradhatnak, az egymástól elszakított vagy elszakadt menekültek szabadon újra találkozhatnak. (Lásd Giorgio Agamben, témánkhoz több szállal is kapcsolódó Mi, menekültek című írását)

Azok körében, akik a népszavazástól való távolmaradásra ösztönzik az embereket, illetve, akik bojkottra szólítanak fel – néhány jobbközép párt és szociáldemokrata tömörülés, a különböző migrációs segélyszervezetek és önkéntesek, valamint néhány értelmiségi – a kérdés általános etikai dilemmaként jelenik meg: Magyarország hajlandó-e segíteni 1294 menekültön vagy sem.

Ők semmiképpen sem kívánnak részt venni egy olyan népszavazáson, amelyen mind az igenek, mind a nemek a kormánypártokat erősítenék. Ugyanakkor azon kevesek, akik a népszavazási kérdésre igennel felelnének, a referendumban az Európai Unióból való lassú kihátrálás egy újabb állomását feltételezik. Az igen szavazataik pedig az uniós tagság megerősítését céloznák[1].

Az október másodikai népszavazás így vajmi kevéssé szól arról, hogy gondoljuk át a menekültek kérdését: azokat az okokat, amelyek ahhoz vezettek, hogy milliók veszítik el otthonukat, százezrek kénytelenek országról országra, mostoha körülmények közül sokszor még mostohábba vándorolni emberkereskedőknek, határőröknek és fegyveres szabadcsapatoknak kiszolgáltatva – s azokat a következményeket, amelyeknek mi is elszenvedői vagyunk. A népszavazástól az önmagát csak „Brüsszellel” szemben meghatározni képes kormánykoalíció a megerősítést reméli, a Magyarország bajaira írt egyedül a „Nyugatban” kereső, igennel szavazók számára pedig itt egy újabb alkalom, hogy kifejezzék bizalmukat az Európai Unió felé.

A VAJDASÁGI MAGYAR PÁRTOK VÁLASZAI: AZ ELUTASÍTÁSTÓL A TANÁCSTALANSÁGIG

Azzal, hogy a vajdasági magyarság is részt vehet a népszavazáson, különös fordulatot vesz a referendum: sokunk ugyanis megtapasztalhatta a menekültlétet, s azt is, mit jelent menekültekkel együtt élni. Magyarországon ez a tapasztalás csak elenyészően keveseket érintett a második világháború óta. Ugyanakkor nem tűnik úgy, hogy a vajdasági magyar politikai pártjaink különösebb igazságokra jutottak volna a megélt menekültválságok révén. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke Tusnádfürdőn a brüsszeli betelepítéspolitika elutasítására szólította fel a Kárpát-medencei magyarságot, Rácz Szabó László, a Magyar Polgári Szövetség elnöke egy korábbi körinterjúban összeesküvést sejtett a „menekültáradat” mögött, a Magyar Egység Párt „illegális bevándorlásról” beszélt, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége hangsúlyozta, hogy már a Vajdaságba visszatelepített koszovóiak és romák is hatalmas gondokat okoznak a magyar falvakban. A Magyar Mozgalom tanácstalannak tűnt, mint számos olyan politikai kérdésben, amelyben világszemléletben közel áll a VMSZ-hez, de hirtelen nem akad fogódzó önmaga megkülönböztetéséhez. Csorba Béla, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke pedig üdvözölte a magyar kormány menekültpolitikáját.

Jegyezzük meg: a népszavazás intézménye önmagában üdvös, és sajnálatos, hogy a mostani referendum pusztán a hetedik lesz Magyarországon a rendszerváltás óta. Ugyanolyan sajnálatos, hogy az alkotmány (Alaptörvény) immár csak „kivételes” esetekben teszi lehetővé a nép közvetlen hatalomgyakorlását. Ám ebben a „kivételes” esetben is a magyar állampolgársággal bíró vajdaságiaknak joguk van részt venni a népszavazáson akkor is, ha annak bárminemű kimenetele csak Magyarország területét érinti. Nem érdek diktálja ezt elsősorban, hanem a személyes meggyőződés és érzés.

Így hát mindazok, akik megkérdőjelezik, hogy a határon túliaknak joguk van részt venni a népszavazáson, s azt mondják, a mi esetünkben felelősségről szó sem lehet, és befolyásoltságunk bizonyos – méltánytalanul járnak el, és nem feltételezik, hogy rajtuk kívül más is képes az eredeti és önálló gondolkodásra.

A továbbiakban arra teszünk kísérletet, hogy rámutassunk néhány olyan jelenségre, amelyek meghatározzák a vajdasági magyarság menekültekhez fűződő viszonyát, valamint megkíséreljük végiggondolni a migráció néhány kérdését.

LÉTBIZONYTALANSÁG TÁPLÁLTA BIZALMATLANSÁG

A vajdasági magyarság a második világháború után több alkalommal is találkozott nagyobb számú menekültcsoporttal. A nagyszüleink elbeszéléseiből ismert lehet, hogy az 56-os menekülteket vendégszeretettel fogadták Vajdaságban, a nemeslelkűséggel példát mutatva a jugoszláv kormányzatnak is. Az állam által fölállított menekülttáborokban, ahová ötezer embert zsúfoltak, akkor is számos visszaélés történt.

Tömegesebb csoportokkal a kilencvenes években találkozhattunk újra, noha a többségében magyarok lakta települések más nemzetiségűekkel történő földuzzasztása már a hetvenes években megkezdődött. Nem más miatt, mint a kisebbségekkel szembeni gyanú hatására – a modern államok több száz éves gyakorlata szerint. Eközben az emigráció mindvégig kísértette a közösségünket, s nem kevesen települtek vissza néhány év németországi vendégmunka után, hogy a kilencvenes években újra, félő, immár örökre, elhagyják Vajdaságot.

A kilencvenes években érkező boszniaiak és dél-szerbiaiak, koszovóiak Vajdaságba költözése is a hatalom félelemre és megfélemlítésre épülő politikáját erősítette. Nem volt elég, hogy a háború miatt nagyon sokan elvesztették szeretteiket és megélhetésüket, másodszor is egy nemtelen politika játékszerévé váltak.

Minden, máig tartó bizonytalanság és félelem gyökere az volt, hogy a létbizonytalanságba taszított vajdasági kisebbségek mellé kisemmizett más nemzetiségiek költöztek, akikkel a folyamat erőszakos volta és a háborús körülmények miatt kölcsönösen nem fedezhették fel a sorsközösséget.

Ismert, hogy nem egy menekült csoport átkozta a belgrádi kormányt a háború hatásaiért.

Hasonlóan látta az állam szerepét valaha Csorba Béla is, aki a menekültválság következményeit enyhíteni kívánó történelmi VMDK tagjaként egy gyűlésen leintette cinikus társait: „Világosan szét kell választanunk egyfelől a szenvedőkkel szembeni magatartásunkat – ebben nem tűrhetünk meg semmilyen cinizmust –, másfelől azt a tényt, hogy a menekültek ügyét a magyarok ellen akarják felhasználni – ebben a kérdésben viszont makacsnak és hajthatatlannak kell lennünk, még ha velünk szemben a humanizmusra is hivatkoznak.”[2]

A miheztartás végett: 1996 júliusáig 250 ezer menekültet számoltak össze Vajdaságban, 2000 tavaszán pedig 996 ezer főt egész Szerbiában.[3]

PERMANENS RENDKÍVÜLI ÁLLAPOT

„A határt megvédeni virágokkal és plüssállatokkal nem lehet” – jelentette ki a magyar miniszterelnök Tusnádfürdőn. A háborús retorikára már alig figyelünk föl. Pillanatnyilag a „baráti” Szerbián kívül Magyarország minden más szomszédos országgal rossz viszonyban van: Horvátországtól és Szlovéniától is szögesdrót-kerítés választja el, a Romániával, Szlovákiával és Ausztriával fennálló viszonyt a kölcsönös bizalmatlanság és vádaskodás jellemzi, a polgárháborús Ukrajnával pedig, úgy tűnik, sem nyugati szomszédainak, sem az Európai Uniónak nincs immár semmi dolga. Hasonló a helyzet Szerbiával, amely ismét komoly konfliktusba keveredett Horvátországgal.

A modern állam szuverenitásáért folytatott harc azonban nem csak külső, s nem csak Közép-Kelet-Európára jellemző. A permanens rendkívüli állapot kontinense lettünk. Például Franciaországban utoljára az algériai háború ideje alatt tartott ilyen sokáig a szükségállapot. Nem hallgathatjuk el: az állam ennek haszonélvezőjeként tűnik fel – a rendőrség, a katonaság és a titkosszolgálat nyíltan végezhetik azt, amit eddig csak suba alatt csináltak: engedély nélkül törhetnek be otthonokba, tömegrendezvényeket oszlathatnak fel, kisajátíthatják a tömegkommunikációs intézményeket, likvidálhatnak „gyanús” személyeket mindenféle jogi procedúra nélkül, amivel csak a bosszúnak ágyaznak meg.[4]. Ugyanakkor érdemes felfigyelni rá, hogy az állami önállóságot áthágó multinacionális cégek, nemzeteken túlnyúló bankóriások s megannyi tömegkommunikációs vállalkozás, de még néhány egyetem is különös bizalmat élvez.

Szerbia és Magyarország, csakúgy mint Románia vagy Szlovénia, tetemes összeget fizet nagyvállalatoknak, hogy marasztalja, vagy éppen minimális bérleti díj fejében odacsábítsa azokat. Az alacsony munkabérek miatt a hatvanas-hetvenes években Ázsiába, vagy a kilencvenes évektől Kelet-Közép-Európába terjeszkedő vállalatoknál azonban most szembeötlő fordulat állt be: a kihelyezett termelési egységek visszaépülnek, s a munkaerő javát immár robotok adják. A háromdimenziós nyomtatási eljárással készült személygépkocsik gyártásához féltucatnyi ember is elég. Még szabadabban mozognak azok a vállalatok, amelyeknek alig van szükségük alkalmazottakra: a közösségi oldalak használói termelők is, azonnali fogyasztók is, csak éppen munkabért nem kapnak és nem tulajdonosok. A kisebb államok éves költségvetésével bíró, jogi ügyeit nemzetek feletti, választott bíróságokon intéző vállalatoknak, de pontosítsunk:

a tőkének nincs az a drótkerítés, ami útját állná.

Ebből is látható: a tőkének nem csak a megjelenése vált ki hatást, hanem a fenyegető távolmaradása is. Saskia Sassen így foglalja össze a jelenséget: „A gazdasági globalizáció a nemzetgazdaságokat megfosztja nemzeti jellegüktől, ugyanakkor a bevándorlás újra nemzeti felhangot visz a politikába.”[5]

De mi is az voltaképpen, ami a kerítés túloldalán marad?

A KÖZÖS NEVEZŐ: AZ ÉHSÉG

Tény: Európa a mai gazdaságpolitikai berendezkedés mellett képtelen segíteni minden menekültön. De már nem is áll szándékában. Noha könnyen beláthatjuk, hogy azok között, akik háború elől menekülnek, akiket üldöznek, akik környezeti menekültek és az ún. „gazdasági bevándorlók” közt nincs különbség.

Akinek elsivatagosodott a hazája és ezért marad élelem nélkül, vagy aki egy peremország társadalmának peremén él kenyér nélkül: azoknak az éhsége még ugyanaz. Hozzátehetjük: a városaink utcáin élő hajléktalanoké, az elszegényedett és elmagányosodott időseinké, a faluvégeinken élő nincsteleneké sem különbözik.

Tamás Gáspár Miklós jegyzi meg az Újvidéken tartott előadásában, hogy a második világháborút követő jogi gyakorlat erősen közelítette egymáshoz az állampolgár és az ember fogalmát. A kérdés természetesen az, hogy mindazokat, akik önhibájukon kívül elvesztették az állampolgárságukat – vagy mert háborúk során államuk megszűnt létezni, vagy elfoglalták, vagy sosem volt, esetleg elnyelte az óceán –, hajlandóak vagyunk-e egyenrangúan kezelni a többi embertársukkal.

Az a közmegállapodás, miszerint minden embert ugyanazok a jogok illetnek meg, az emberi jogi nemzetközi szervezetek eljelentéktelenedése után (hallottak róla, hogy tízezer menekült gyermek tűnt el az elmúlt évben, akik valószínűleg a gyermek- és szervkereskedelem áldozatai lettek?, létezik még az EBESZ?), megszűnőben van.

Minden következmény nélkül lehet menekülteket fogva tartani vagy jogi tárgyalás nélkül kiutasítani az országból.[6] A menekült így válik állampolgárság híján gyanússá, a megkülönböztetésének oka pedig, hogy olyan kulturális jegyek hordozója, amely összeegyeztethetetlen a „mi” kultúránkkal. A menekült „barbár”, „civilizálatlan” vagy egyszerűen csak: „más”. Ám ha mindez így van, mi a biztosíték arra, hogy azok a közösségek, amelyek egy nemzetállamon belül más kultúrát művelnek, lojalitásuk gyengébb az adott államhoz vagy éppen a gyanú mindig is rájuk vetült, nem jutnak hasonló sorsra a menekültekkel?

Az éhség, már mondtuk, közös.

A KULTÚRA VÁLTOZHATATLANSÁGÁNAK ESZMÉJE

A kultúra örök érvényűnek, változhatatlannak és teljességgel körülhatárolhatónak tűnik fel most. Az a nézet uralkodik, hogy a közel-keletiek és az észak-afrikaiak képtelenek társadalmat alkotni vagy megférni más kultúrák mellett. Ez a szemlélet ugyanakkor nem számol azzal, hogy a kultúrák egymás mellett élésének más történelmi gyakorlatai is léteznek, vagy hogy a közel-keleti eseményekbe minduntalan beleszólt és beleavatkozott Európa, s nincs tekintettel arra sem, hogy Afrika gyarmatosításának a mai napig ható következményei vannak. Franciaország máig adót szed a volt gyarmataitól, s „megelőző akciókat” hajt végre több országban is.

Simone de Beauvoir szavaival: „Bernard Shaw közismert mondása szerint lényegében az történik, hogy »a fehér amerikai, miután cipőpucolásra kárhoztatta a négert, ebből arra következtet, hogy egyébre nem is alkalmas.« Ez a circulus vitiosus hasonló körülmények esetén törvényszerűen áll: ha az embert vagy az emberek egy csoportját az alacsonyabbrendűség állapotában tartanak, az ténylegesen alacsonyabbrendű lesz; csakhogy e megállapítás a lét ige értelmezésén múlik; rosszhiszemű eljárás szubsztanciális értéket tulajdonítani a lenni-nek, egyedül a hegeli, dinamikus értelmezés a helyes, miszerint lenni annyi, mint valamivé lenni; azzá lenni, amivé az embert teszik.” (Simone de Beauvoir: A második nem)

A kultúra változhatatlanságának eszméje elfed előlünk két mozzanatot: a menekültválság osztályjellegét és a Daesh (Iszlám Állam) működésének módját.

[…]

A MENEKÜLT VISELKEDJEN TISZTELETTUDÓAN!

Elvárásaink hatalmasak és ellentmondásosak a menekültekkel kapcsolatban.

Alapvető követelésünk, hogy ne jöjjenek ide, vagy ha már ide „sodródtak”, álljanak hamar tovább.

Noha tudjuk jól, mik a háború következményei, s az sem titok előttünk, hogy földig rombolt városokból és fölperzselt falvakból, mérges gázok elől menekülnek az emberek, és csak kevesen jutnak Európába[7]. Valamint az sem, hogy a közel-keleti háborúkban államaink felelőssége vitathatatlan: például

csak Szerbiából negyvenkilenc repülőgépnyi fegyver érkezett Szíriába[8].

Ha már ide jöttek, viselkedjenek alázatosan és tisztelettudóan akkor is, ha a határőrség rájuk ront, szervezett szabadcsapatok vadásznak rájuk és útjukat megvetés kíséri. Legyenek láthatatlanok, vagy ha már nem tudnak azzá lenni, fogadják el, hogy zsúfolt táborokba szállítják és megmotozzák őket, miközben a kiutasítás rémét el nem hessegethetik maguktól. Tiszteljék a kultúránkat, amikor mi nem ismerjük az övéket, nem érdeklődünk iránta és eleve lebecsüljük. Pedig nem egy keresztény szír is menekültté lett, de erről a magyar állami hírtelevízió ódzkodik tudósítani. Pedig legtöbbünk csak a tévében lát csádi vagy afgán menekültet. Ne éljenek a csempészbandák szolgáltatásaival, ne próbáljanak átmászni a kerítéseinken, és ne kockáztassák életüket a Tisza átúszásával. Még akkor se, ha a repülőgépek járataira nem engedik fel őket, a buszokról és vonatokról leszállítják a menekülteket, és a határőrség arra játszik, hogy a menekültkérelmüket ne adhassák át. A menekültek megterhelik a szociális ellátórendszereinket, s mi ugyanúgy nyomorgunk, mint ők, a háborúk nyomait mi is magunkon viseljük, rengeteg a szegény, magára hagyott ember köztünk is: ez igaz, noha szenvedésünk még a mai társadalmi berendezkedésben sem lenne szükségszerű.

A menekültek integrációja sikertelen, halljuk, és sok tekintetben ez is áll, s így is lesz, ha integrációra törekszünk, és ezt a bérmunka révén képzeljük el a továbbiakban is. Senki sem vitatja, hogy a menekültek gondot okoznak a közellátó rendszereinknek, mint ahogy azt sem, hogy a szalafista és kutbista erőszakszervezetek fenyegetőek az egész világra. De látnunk kell, hogy

az a tekintet, amellyel mi a menekülteket vizsgáljuk, a hatalom tekintete.

A Sorstalanság gyermekhősének tekintete, amely együtt válogat a lágerorvos tekintetével sorstársai közül: és őket jobbra vagy balra állítja. Mi tudni akarjuk, milyen iskolai végzettséggel érkeznek a menekültek, honnan van ennyi pénzük az útra, milyen kapcsolat fűzi őket a valláshoz, milyen betegségekben szenvednek és követeljük az irataikat. Ez a tekintet rokona annak, amellyel önmagunkat vizsgáztatjuk egy-egy pályázat alkalmával, vagy amikor önmagunknak kell kiállítani a bizonyítványt munkahelyünkön a saját teljesítményünkről. Az ellenőrző hatalomnak már föl sem kell tűnnie, nem is biztos, hogy létezik: a „melót” elvégezzük magunk. Kinek is akarunk megfelelni?

[…]

Kocsis Árpád

Az eredeti szöveg az Autonómia portálon jelet meg

[1] Lásd erről például Mellár Tamás írását.

[2] Csorba Béla, Puskalövés nélkül, Temerin, 2009., 67. oldal.

[3] Gábrity Molnár Irén, Balkáni válság okozta változás Vajdaság népességének magatartásában, szociológia.hu

[4] Lásd mindehhez Hannah Arendt fejtegetéseit az első világháború utáni menekültválságról, menekültekről, kisebbségekről, a „Heimetlos” népességről: „És mivel a nemzetállam nem volt képes törvényt alkotni azokról, akik elvesztették saját nemzeti kormányuk oltalmát, az ügy intézését mindenestül a rendőrségnek engedte át. Most esett meg először Nyugat-Európában, hogy a rendőrséget felhatalmazták: járjon el tetszése szerint, hogy emberek sorsát maga döntse el; a közélet egy bizonyos szférájában immár nem a törvény végrehajtásának és megtartásának eszköze volt, hanem kormánytól és minisztériumoktól független hatalom.” Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992. 337-347. oldal.

[5] Saskia Sassen, Elveszített kontroll? Szuverenitás a globalizáció korában, Helikon Kiadó, 2000.

[6] S ennél még nagyobb gazságok történnek: „Sok ember megpróbálja a határátlépést illegálisan. Elfogják őket, először lefújják gázsprével, aztán összeverik, utána pedig megbilincselik a kezüket, majd még a kutyákat is ráeresztik. Aztán visszaviszik őket Szerbiába. Ezzel senki sem foglalkozik, ezt itt senki sem hallja meg a „dzsungelben”, legfeljebb Isten. Itt csak Isten segíthet nekünk!” Vagy lásd a Human Rights Watch jelentését: „Egy férfi, akit magyar területen belül, 30 vagy 40 ember, köztük nők és gyermekek társaságában állítottak meg, azt mondta, két órán át verték őket: — Ilyen verést még a moziban sem láttam. Öt vagy hat katona támadt mindegyikünkre, hogy megverjen minket. Műanyag bilincsekkel a hátunk mögé kötötték a kezünket. Mindennel ütöttek minket, ököllel, bottal vertek, lábbal rugdostak. Szándékosan okoztak komoly sérüléseket.” Ez idő alatt pedig azoknak a szervezeteknek a munkáját is megtiltották, amelyek a határzár előtt az állam helyett látták el a menekülteket.

[7]  A világ migrációs vonalait követő térképekről leolvashatjuk, hogy az Európán belüli migráció még mindig jóval nagyobb, mint a Közel-Keletről érkező, valamint azt is, hogy Szíriából sokkal többen menekültek Jordániába, Libanonba, Irakba és Szaúd-Arábiába, mint Törökországba.

[8] „A BIRN és az OCCRP számításai, valamint országos fegyvereladási statisztikák szerint 2012 óta Kelet-Európából mintegy 950 millió euró értékű fegyvert adtak el Szaúd-Arábiának. Jordánia 180 millió, az Egyesült Arab Emirátusok 160 millió, Törökország pedig 100 millió euró értékben vásárolt ezekből a fegyverekből.” (Forrás)

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 265 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!