A buszmegállóban toporgok, és várom az interjúalanyt. Amikor elindul felém egy nő, azt gondolom, csak tüzet akar kérni, vagy megkérdezi, mennyi az idő. Mert az ki van zárva, hogy vele beszéltem meg találkozót.

Én ugyanis egy olyan asszonyra várok, aki három hete az utcán él, fiával és élettársával. A nőről, aki rámköszön, nehéz elhinni, hogy az utcán él.

Buda egyik külkerületében vagyunk, annak is már majdnem a szélén. Panelek és lakóházak metszéspontjában találkozunk. Faragóné, vagyis Emőke odaint a kerítés szélén üldögélő férfinak. Az két bőröndöt vesz a kezébe, a harmadik csomagot egy tizenéves fiú kapja fel. Indulunk, oda, ahol épp laknak.

Elhaladunk a helyi piac mellett, játszóterek mellett sétálunk, süt a nap, felszabadultan sétálgatnak az emberek. Augusztus 20. munkaszüneti nap, nem csoda, hogy még a külkerület is élettel telik meg. Mi viszont azért ekkor találkozunk, mert máskor nem lenne alkalmas.

„12 órás műszakban dolgozom, majd minden nap” – kezd bele Emőke. Takarítónőként talált állást magának, de nem szívesen mondaná el, hogy hol dolgozik. Amikor megérkezünk oda, ahol az éjszakáikat töltik, egyből megértem, miért.

Egy lakótelepi játszótéren kötünk ki, egy elhagyatott homokozó, egy beton pingpongasztal társaságában. Néhány pad, körülötte némi szemét. „Nehogy azt hidd, hogy ezt mi dobáltuk szét, mi vigyázunk a környezetünkre. És itt élünk, már három hete” – mutat körbe a játszótéren.

Itt? Itt. A játszótér szélén van egy csap, a másik végében egy köztéri lámpa, a piac oldalában nyilvános illemhely. Összkomfort a nyomor közepén.

Hosszú út vezetett idáig. Emőkét és családját három évvel ezelőtt lakoltatták ki kőbányai lakásukból. Óriási köztartozást halmoztak fel, ezért kellett menniük. „Csak a távfűtés majdnem 60 ezer volt, képzelheted” – magyarázza. A lakásból menniük kellett, Tóalmáson talált magának albérletet, jutányos áron, de nehéz körülmények között. Kiskorú fiával költözött be, hamar talált is magának állást egy közeli vállalatnál. Ekkor költözött hozzá élettársa, Ferenc is, akinek családja szintén kilakoltatás áldozatává vált. Nem volt hova mennie, összebútoroztak. Ő a helyi húsüzemben vállalt munkát.

Ez az a pont, ahol talán még sikerülhetett volna felállniuk. De nem sikerült. Az albérletet ugyanis eladták a fejük fölül, tovább kellett menniük, pedig hónapról hónapra időben fizették a bérleti díjat, Emőke kétségbeesetten mutogatja az átvételi elismervényeket, nem hiányzik egy sem. Mégis költözniük kellett, csakhogy a környéken nem könnyű albérletet találni.

Emőke ebben az időszakban kifejezetten jutányos áron, havi 5 ezer forintért vállalta munkája mellett egy idős mozgássérült férfi ellátását is. Rajta keresztül ismerték meg azt az embert, aki végül azért cserébe, hogy a ház körüli munkákat elvégzik, kiadta nekik a nyaralóját.

Csakhogy az albérlet körül sok volt a tisztázatlan kérdés: sem a tulajdonosi viszonyai nem voltak átláthatóak, a villanyóra kikötve pörgött, és a család hamar lehetetlen helyzetben találta magát. Ekkorra Emőke is elvesztette a munkáját, így sok választásuk nem maradt, költözniük kellett újra. Ami kevés pénzük volt, azt az utazásba fektették. Ez sem volt sok: némi családi pótlék, meg amennyi a munkákból maradt. Más nem nagyon jár nekik, Emőke még az aktív korúak ellátását sem kapja, pedig súlyos látóideg sorvadása van. Meg fog vakulni. Az ellátásra majd csak azután számíthat.

Feljöttek tehát Pestre.

Miért pont ide? Mert a közhiedelem szerint Pesten mindig van valami munka. Emőke viszonylag hamar talált is állást magának: regisztrálva van egy 50 felettieknek munkát kereső Facebook-csoportban, itt akadt rá a takarítói állásra is.

Ferenc már nem volt ilyen szerencsés. Mivel nincs lakcímkártyája, számára egyelőre a munkakeresés jóformán lehetetlen. „Vállalnék már feketén is, de még azt se találok” – mondja. Neki egyébként a nyolc általános mellett van kazánfűtői végzettsége is, Emőke pedig érettségizett.

Három kisebb-nagyobb bőrönddel jöttek vissza a fővárosba, ebbe belefér hármuk egész élete. És bár munka viszonylag hamar került, legalábbis az asszony számára, ami ennél is fontosabb lett volna, az a tető a fejük felett. Azt viszont nem találnak. Az első dolguk az volt, hogy több hajléktalanokat segítő szervezetet is megkerestek. Ám azon túl, hogy mind valamilyen hajléktalanszálló felé terelte volna őket, másban nem igazán tudtak segíteni.

A hajléktalanszállók viszont már most zsúfoltak, sem a nappali, sem az éjszakai menedékhelyekre nem férnek be, vagy ha mégis, akkor  elszakadnának egymástól. Ez a veszély viszont nem fenyegeti őket: ahhoz, hogy egy ellátóba bekerüljenek, igazolás kellene, tüdőszűrésről. A vizsgálatért viszont a legtöbb helyen sok ezer forintot is elkérnének: ennyi pénzük nincs.

Illetve augusztus 20-án, az államalapítás ünnepén egész pontosan semennyi pénzük sincs már. Előző nap bevásároltak még, amit tudtak: egy kiló kenyér, egy kiló cukor, és egy doboz gabonapehely a gyereknek, mert azt szereti. Éhesek, szomjasak, és a játszótéren éjszakáznak.

Három hete, nap mint nap. Csodálkozva kérdezem, a helyieket nem zavarja-e, hogy „beköltöztek”. A játszótérrel szemben tízemeletes panel pöffeszkedik, gyakorlatilag panorámás kilátással a háromfős család életterére. „Nem zavart el innen eddig minket senki. Talán az emberek látják, hogy nem iszunk, nem randalírozunk, káros szenvedélyünk nincs, tisztán tartjuk magunkat, ezért hagynak békén. Sőt, az egyik nap egy bácsi még 500 forintot adott is, mert megesett rajtunk a szíve” – meséli Emőke.

Van-e bármilyen kilátásuk? A csapnál tisztálkodnak, a földön alszanak, bőröndjükben katonás rendben áll a tisztára mosott ruha és takaró. Emőke minden hajnalban nekiindul a 12 órás műszaknak. Ferenc a hajléktalanszállókat járja, és próbál munkát szerezni. Innen nem nagyon van kiút. Szeptember elsején ráadásul elkezdődik az iskola: Emőke 15 éves fia tanköteles, de hogy hol és hogyan kezd iskolába járni, azt nem tudják még.

Pedig ha valamiből, ebből komoly bajuk lehet: a család nem akarja, hogy szétszakítsák őket, Emőke retteg attól, hogy elveszíti a fiát. „Meg fogjuk oldani” – mondja, a hangja határozott, bár remeg. Addigra talán a 12 órás műszakokból befolyó fizetése valamelyest enyhíti a gondjaikat, legalább egy rövid időre.

Hol csúsztak el – kérdezem –, melyik volt az a pont, ahonnan az életük zsákutcába futott? Ferenc szerint a lakás, a biztos pont elvesztése az, amiből ma Magyarországon nem lehet felállni. Ha valaki elveszti az otthonát, akkor az egész életét veszti el. Elég egy rosszkor, rossz helyen felvett hitel, és máris borul minden – magyarázza, abból már nem lehet jól kijönni. Egyiküknek sincs segítsége, családjaiktól nem várnak, nem is várhatnak támaszt, Ferenc családja egyáltalán nem akar segíteni, Emőke állami gondozottként nőtt fel, azt mondja, megtanult magáról gondoskodni, bármi áron.

A szociális védőháló… az pedig pont az ilyen esetekben szinte egyáltalán nem képes védeni az embereket. Az önkormányzatok a kilakoltatások után kevés gondot fordítanak azokra, akiket az utcára küldenek. A hajléktalanellátó intézmények szigorú szabályok szerint, és túlzsúfolva működnek. Vidéken, ha van munka, akkor is alig megfizethető az albérlet, és a kiszolgáltatott, nyomor szélén élő embereket könnyen kihasználják azok, akik még belőlük is csak hasznot akarnak húzni. A fővárosban sem könnyű sem elhelyezkedni, sem olyan szállást találni, ahol az ember meghúzhatja magát.

És akkor mi marad? Egy játszótér a város szélén? Meddig?

„Én csak ember akarok maradni. Nem akarok aluljárókban fetrengeni, meg koszosan várni, hogy mi lesz holnap. Dolgozom, tisztán tartom magam, próbálok nem lecsúszni. De már nem bírom sokáig, erre rá fogok menni” – sírja el magát Emőke. Egy padon ülnek, az árnyékban. Körülöttük jönnek-mennek az emberek, a piac sarkában még az ünnepen is nyitva tartó kocsmából kedélyesen szól a zene, délben már kornyadoznak az urak a sokadik sörük fölött.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 265 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!