Egy napja érkezett a kemény döntés: az orosz sportolókat kizárták a paralimpiáról – méghozzá doppingolás miatt. A döntés már csak azért is érdekes, mert a „sima” orosz csapat többségében megúszta az eltiltást, pedig valószínűleg az ő fejükön is bőven akadt vaj. De tényleg a teljes sportéletet behálózza a doppingolás? Valójában úgy tűnik, igen. És nem csak mostanában…
Fotó: Björn Karnebogen német művész alternatív olimpiai logó dizájnja az orosz doppingbotrányra reagálva. / dezeen.com
Amióta olimpia van, csalás is van – és ez nem csak a modern korok versenyeire igaz.
Az ókorban is doppingoltak a versenyzők, bár akkoriban leginkább a speciálisan előkészített gyíkhústól vagy egyéb, hátborzongató főzetektől várták a versenyzők, hogy erejüket megnövelik, esetleg valamilyen erős, gyors állat vérét itták, hogy különleges képességeiket magukba szívják (de volt, aki frissen levágott állatok heréjét rágcsálta, hogy bebiztosítsa magának a győzelmet). Ám ezeket a szereket értelemszerűen akkoriban nem is tekintette senki illegálisnak.
Ugyanígy, a modern kori olimpiák kezdetén sem volt még a versenyzőknek, vagy edzőiknek kifogásuk az ellen, hogy valamilyen szerrel fokozzák teljesítményüket.
Szinte rögtön a kezdet kezdetén, a harmadik megrendezett olimpián, 1904-ben olyan győztest avattak, aki csaknem belehalt edzője teljesítményfokozásába. Az eset amúgy is érdekes volt: a maratonfutás győzteséről, Fred Lorzról utólag derült ki, hogy azért ért mindenkinél előbb a célba, mert 17 kilométeren keresztül egy szekérrel vitette magát. Egy fotó buktatta le, így megfosztották címétől. Az aranyat így Thomas Hicks vehette át, s egyben az övé a kétes megtiszteltetés is, hogy az első dokumentált doppingeset a nevéhez fűződik. Mint kiderült ugyanis, edzője a verseny előtt egy milligramm sztrichnint és egy kis tojásfehérjét és egy jó adag konyakot adott a futónak, majd amikor a verseny közben úgy látta, hogy ettől a koktéltól nem igazán pörgött fel (Hicks a 40 fokban hőgutával és kiszáradással is küzdött, ekkoriban ugyanis még nem ihattak a versenyzők a maraton közben), még egy adag sztrichninnel fokozta a hatást. Hicks a célvonalon áthaladva összerogyott, ha még egy kicsivel több „teljesítményfokozót” kapott volna, abba minden bizonnyal belehal… Így is napokig kritikus állapotban volt, ám felépülése után saját kezűleg vette át az aranyérmét. Orvosa, Charles Lucas büszkén jegyezte fel: „A maratoni verseny orvosi szempontból bizonyította, hogy a drogok jótékony hatással vannak útközben a sportolókra.”
Ha már itt tartunk, érdemes megjegyezni, hogy már a legelső modern kori olimpián, 1896-ban akadt, aki a tiszta versennyel szemben a furfangot tekintette kifizetődőnek. A maratonfutás bronzérmeséről, a görög Belokas Spiridonról is kiderült utólag, hogy a táv egy részét szekéren tette meg – így a mi legnagyobb büszkeségünkre a távot egyedüli külföldiként teljesíteni tudó magyar Kellner Gyula lett a hivatalos harmadik, ezzel pedig ő az egyetlen olyan honfitársunk a mai napig, aki érmet tudott szerezni olimpián ebben a versenyszámban! És még egy érdekesség erről a maratonról: a verseny előtt az olimpia egyik fő mecénása, a görög Georgiosz Averoff a győztesnek felajánlotta jutalomként leánya kezét, és hatalmas hozományt is ígért mellé – de csak akkor, ha az illető maga is görög. És végül valóban egy görög, Louis Spiridon nyert, ám mivel már nős volt, lemondott erről a megtisztelő jutalomról…
Csakhogy ekkor még senki nem talált abban kivetnivalót, hogy ilyen szerekkel fokozzák a sportolók teljesítményét. Így nem is csoda, hogy a sportorvosok, edzők évtizedeken keresztül kísérleteztek a versenyzőkkel, és egyre extrémebb módszerekkel próbálták őket jobb teljesítményre ösztönözni. Az olimpiák történetének mindeddig egyetlen, ténylegesen doppingoláshoz köthető halálesete volt a fordulópont.
1960-ban Rómában a kerékpáros versenyen a dán Knud Enemark Jensen az egyik pillanatban egész egyszerűen leesett a biciklijéről, betörte a koponyáját, nem sokkal később pedig életét vesztette. A halottkém megállapította, hogy Jensen szervezetében extrém mennyiségű amfetamin található, valószínűleg a futam alatt elvesztette az eszméletét, halálát az esés közben szerzett sérülés okozta. Ez volt az a pillanat, amikor a közvélemény is ráébredt arra, amit a sportberkeken belül egy ideje már sokan tudtak: a versenyzők egyre jobb teljesítménye nem pusztán saját fizikai erejüknek köszönhető. A hatvanas években a sportszövetségek sorra kezdték tiltani a teljesítményfokozó szerek használatát, a gyakorlathoz a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 1967-ében csatlakozott.
És nem is kellett sokat várni az első lebukásra…
1968-ban a svéd öttusázó, Hans-Gunnar Liljenwall lett az első olimpikon, akit doppingvétségen értek. Igaz, mai szemmel már megmosolyogtató a teljesítményfokozó szer, amelyet használt: a svéd a lövészet előtt legurított két korsó sört, hogy ne legyen olyan ideges. Ki is zárták a versenyből, más sportolót pedig ebben az évben, Mexikóban nem meszeltek el doppingolásért.
Volt, aki már sokkal korábban eszmélt: a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) már 1928-ban hozott doppingellenes szabályokat, és kimondta, hogy a tudatosan doppingoló sportolókat és az őket segítőket is ki kell zárni a versenyből.
Aztán jött a hetvenes évek, és az NDK-s úszónők egyik pillanatról a másikra a medence úrnőivé váltak. A keletnémet atléták edzői anabolikus szteroidokkal tömték a lányokat, jellemzően 11 éves koruktól, ráadásul tudtuk és engedélyük nélkül. És bár az amerikai úszók már 1976-ban pedzegették, hogy az NDK színeiben induló lányok valamilyen szernek köszönhetik különleges teljesítményüket (és kinézetüket), akkoriban a vádakat még azzal hárították, hogy csak az irigység beszél az ellenfelekből, akik nem tudták kiheverni, hogy a keletnémetek ilyen jól teljesítenek. Csak ebben az évben tíz aranyat, hat ezüstöt és egy bronzot vihettek haza a keletnémet sportolók, és amíg a berlini fal állt, senki sem feszegette a doppingkérdést. Ám 1990-ben egy vizsgálat kimutatta, hogy az NDK-s atléták döntő többsége tiltott szereket használt, ami az egészségüket is bőven tönkretette.
Az 1980-as moszkvai olimpia fordulópont volt: igaz, itt sem bukott le egyetlen sportoló sem, ám ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy bár a versenyzők doppingoltak, az ezt kiszűrő vizsgálatok még gyerekcipőben jártak. Utólag azonban már tudjuk, hogy még az érmet szerzett sportolók többsége is használt valamilyen tiltott szert, de csak 1989-ben sikerült ezt bizonyítani. Ekkor ugyanis Manfred Donike, a NOB orvosi bizottságának egy tagja újfajta teszttel vizsgálta a leadott vizeletmintákat, és megállapította, hogy 20 százalékukban van „gyanús anyag”, köztük 16 aranyérmesében is. Ekkor derült fény arra is, hogy a tesztoszteron mellett immár a vérdopping is megjelent a palettán – innentől pedig sokkal nagyobb figyelmet fordítottak a sportolók ellenőrzésére.
1988-ban azonban még így is nagy volt a kavarodás: a 100 méteres síkfutást Szöulban Ben Johnson világcsúccsal nyerte, ám később kiderült, hogy szteroidokkal turbózta fel teljesítményét. Az arany így Carl Lewishoz vándorolt. Az eset érdekessége, hogy Lewis doppingtesztje is pozitív lett, a NOB őt mégsem diszkvalifikálta, megtarthatta a címét.
A kétezres évek hajnalán viszont már annyira nyilvánvaló volt, hogy a sportolók többsége „tisztán” már el sem indul a megmérettetéseken, hogy lépni kellett. 1999-ben létrejött a WADA, a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség, a következő években pedig sorra buktak le a sportolók.
És még így is volt, akinek sikerült kijátszania a rendszert. Marion Jones az olimpiák királynője volt, 2000-ben három aranyat nyert, és ha nincs egy véletlenül rossz helyre küldött e-mail, akkor soha sem derül ki, hogy kiemelkedő teljesítményét a THG nevű szintetikus szteroidnak köszönheti.
Tiltott szerek:
– Androgén anabolikus szteroidok (AAS): a legveszélyesebb doppingszer, rengeteg káros mellékhatással. Hatása a tesztoszteronéhoz hasonló.
– Szintetikus anabolikus szteroid (THG): hatása több hónapig tart, ám mindössze egy hétig mutatható ki.
– Vízhajtók: rohamos súlyvesztést idéznek elő, illetve csökkentik a tiltott szerek koncentrációját (és így kimutathatóságát) a vizeletben.
– Narkotikumok (morfin, heroin, pethidin és methadon): fájdalomcsillapítóként funkcionálnak, de függőséget és légzési nehézséget okozhatnak.
– Stimulánsok (amfetamin, koffein, kokain és efedrin): csökkentik a fáradtságérzetet, fokozzák a versenyzési készséget. Koffeinből például már 3-4 doboznyi Red Bull, 2 liter kóla vagy 4-5 kávé elfogyasztása pozitív mintát eredményezhet.
Tiltott módszerek
– EPO: a vér oxigénszállító képességét fokozó szer, amit főként az olyan, nagy állóképességet igénylő sportoknál használnak, mint a hosszútávfutás vagy a kerékpározás. Két nap alatt kiürül a szervezetből, ezért különösen nehéz kimutatni.
– CERA: szintén a kerékpárosok kedvelik, főleg azért, mert már havi 1-2 kezelés sikert hozhat, viszont nem ürül olyan gyorsan, könnyebben kimutatható.
– Gyógyszeres, vegyi és fizikai beavatkozások: az összes olyan módszer, ami a vizeletmintát hamisítja (a vizeletcsere, katéterezés és a vesekiválasztás megakadályozása is ide tartozik)
– Vérdopping: a verseny előtti hetekben vért vesznek a sportolótól, majd azt a verseny előtt visszajuttatják a szervezetébe. Növeli a vér oxigénszállító kapacitását, így az állóképességet is – biciklisek, távfutók alkalmazzák előszeretettel, de a fociban is megjelenik.
Athénban, 2004-ben 27 versenyzőt diszkvalifikáltak doppingolás miatt (köztük öt magyart is).
Ide kapcsolódó, igazi kuriózum, hogy két magyar nehézsúlyú atléta is van, akik azzal írtak sporttörténelmet, hogy úgy fosztották meg őket olimpiai aranyérmeiktől, hogy sem a doppingteszten nem buktak le, sem ők maguk nem vallották be utólag, hogy doppingoltak: Fazekas Róbert elsőre nem adott elegendő vizeletmintát, majd saját felelősségére elhagyta a labort, ahol ezt megtehette volna, Annus Adrián pedig már idehaza nem volt hajlandó vizelni a WADÁ-nak…
Ám jól látszik, hogy a mai napig tart a küzdelem a sportolók (illetve főként az őket felkészítők) és a doppingbizottság között.
Alig néhány hete a WADA nyilvánosságra hozta, hogy a 2008-as pekingi és a 2012-es londoni olimpia indulói között újabb(!) 45 pozitív doppingtesztet találtak, a kínai 30 lebukottból ráadásul 23 valamilyen éremmel tért haza.
A riói olimpia pedig már most botrányoktól hangos: az orosz delegáció sokáig egyáltalán nem lehetett biztos abban, hogy utazhat-e Brazíliába. Egy hónappal ezelőtt a WADA nyilvánosságra hozta a McLaren-jelentést, amiből kiderült, hogy Oroszországban állami hátterű doppingprogram működött az elmúlt években. Végül csak az atlétákat tiltották ki az olimpiáról, a többi sportolót pedig azután ültették repülőgépre, hogy egy háromtagú bizottság egyenként döntött arról, szerepelhetnek-e a játékokon vagy sem.
A paralimpikonok már nem jártak ilyen jól: a szeptember 7-én, szintén Rió de Janeiróban kezdődő paralimpián egyetlen orosz versenyző sem állhat rajthoz a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság (IPC) döntése alapján. Azt is a McLaren-jelentésből tudjuk, hogy az oroszoknál az állami doppingoltatás a paralimpikonokra éppúgy kiterjedt, mint az összes többi sportolóra. A döntés azonban mégis meglepő: ha a NOB engedélyezte az orosz versenyzők szereplését (kivéve az atlétákét), akkor az IPC miért ilyen szigorú? Az oroszok egyelőre nem nyugodtak bele a döntésbe, fellebbezni fognak. Az azonban eléggé elgondolkodtató, hogy míg a jóval nagyobb bevételt hozó olimpián csak a nyilvánvaló csalókat zárták ki, addig a nézettség (és így a szponzoráció szempontjából) kevésbé kifizetődő paralimpián az oroszokat jóval szigorúbban büntették, ugyanazért a vétségért…
Az azonban soha sem volt kétséges: a modern kori olimpiákhoz hozzátartozik a teljesítményfokozó szerek használata – és hogy ezek után ki ér hamarabb célba, az sokszor pusztán attól függ, az adott nemzet sportolóinak szereit mennyire felkészült laborokban keverik ki.
A minap Michael Phelps, az amerikai úszózseni nyilatkozta sajnálkozva, hogy szerinte sosem lesz alkalma olyan medencébe ugrani, ahol tiszta küzdelem folyik. Rossz nyelvek szerint az a medence, amibe a negyedik olimpiáján is félelmetes formában versenyző Phelps beugrik, alapból nem lehet doppingmentes. Hosszú Katinkát már az első riói aranya után doppingvád érte szintén az amerikaiak irányából (csak a rend kedvéért: Katinkát az elmúlt 13 hónapban 39-szer tesztelték, és egyszer sem bukott meg a vizsgálatokon), és a sor valószínűleg bőven fog még folytatódni, ahogy haladunk az időben. Annyi biztos: ez az első olyan olimpia, ahol külön doppingbíróság működik majd – a leadott mintákat tíz évig őrzik és bármikor újravizsgálhatják, vagyis a riói játékok valójában csak 2026-ban érnek véget. Addig bárki lebukhat.
Kenyér? Játék! című sorozatunkban az újkori olimpiák kiemelkedő teljesítményeire és árnyoldalaira egyaránt igyekszünk felhívni a figyelmet. Megmutatjuk, hogy a dísztribünökön túl hogyan befolyásolta egyes nemzetek mindennapjait a rövid időtartamú, de annál nagyobb horderejű játéksorozat. Hogyan változtatta meg egy-egy ország gazdaságát, hogyan rombolta a környezetet, milyen társadalmi és politikai vonzatai voltak/vannak az ötkarikás játékoknak.
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 264 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
