Ha volt péntek éjszaka, a hivatalos megnyitón az olimpiai eszménnyel tökéletes szinkronban álló pillanat, az egyértelműen az volt, amikor utolsó előttiként, az olimpiai zászló alatt tíz, különböző országokból érkezett sportoló vonult, egymás mellett, mosolyogva. A menekültek olimpiai küldöttsége.
(Kép forrása: Facebook)
Most először az olimpiák történetében a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) úgy döntött, hogy reagálva a globális tragédiákra, és figyelembe véve, hogy hányan voltak kénytelenek (foglalkozásuktól, nemüktől, életkoruktól függetlenül) elhagyni otthonukat, hivatalosan is megalakította a menekült sportolók olimpiai csapatát.
Hihetetlenül fontos pillanata ez a sportéletnek, de egyben az emberségnek is: valójában ez az első olyan pillanat, amikor egy nemzetközi szervezet úgy hívja fel a figyelmet a menekültválságra, hogy nem potenciális ellenségként, vagy megmentendő áldozatokként, hanem egyszerű emberekként, illetve arra érdemes sportolókként (és így egyenrangú ellenfélként) jogot és lehetőséget adott ezeknek az embereknek arra, hogy részt vegyenek egy olyan játékon, amely épp a nemzetek közti versengésről, a küzdelem egy nemes formájáról szól.
A modern kori olimpiák több mint 100 éves története során eddig több mint 200 ország sportolói vettek részt a téli és a nyári játékokon. Csakhogy napjainkban, amikor immár a becslések szerint több mint 65 millió embernek kellett elhagynia szülőhazáját valamilyen háború, üldöztetés, katasztrófa miatt, és él menekültként a világban, értelemszerű (bár tragikus) a felvetés, hogy ezeknek az otthonukat, nemzetüket vesztett embereknek, akik egy közepes méretű ország lakosságát teszik immár ki az öt kontinensen, igenis joguk van ahhoz, hogy részt vegyenek egy olyan játékon, amely épp a kontinensek közti szolidaritásra hívja fel a figyelmet.
A NOB összesen 43 sportoló közül végül tíznek adott lehetőséget, hogy az olimpián részt vegyenek. Öt dél-szudáni, két-két szír és kongói, valamint egy etióp versenyző szerzett kvótát. Kik ők? Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) portrésorozatban mutatta be a csapat tagjait.
Rami Anis
Kor: 25 éves
Szülőhazája: Szíria
Hová jutott el: Belgium
Sport: úszás
Rami Anis 100 méteres pillangóúszásban méretteti meg magát. A szír sportoló Aleppóban született, 14 éves korában kezdett el úszni. Amikor a város háborús övezetté vált, Rami szülei vásároltak neki és bátyjának egy-egy repülőjegyet Isztambulba. „A táskámban két póló, két pulóver és két nadrág volt. Azt gondoltam, hogy csak pár hónapig leszek Törökországban, aztán vissza tudok térni az otthonomba” – mesélte a sportoló.
Aztán a hónapokból évek lettek, Rami pedig sosem tért vissza Szíriába. Folyamatosan edzett, a sport volt a mentsvára. „Az életem az úszómedence” – magyarázta. Csakhogy hiába illeszkedett be, hiába edzett nap mint nap, a török állampolgárságot nem kapta meg, továbbra is menekültként kezelték, s így nem is vehetett részt nemzetközi tornákon. „Olyan ez, mintha csak tanulnál, tanulnál, de nem tudnád letenni a vizsgát” – mesélte. Végül kilátástalan helyzete miatt úgy döntött, hogy elindul, egy jobb élet felé. Egy gumicsónakkal érte el a görög partokat, innen pedig Belgiumba ment, ahol heti kilenc alkalommal edzett az egykori olimpiai bajnok, Carine Verbauwen felügyelete alatt.
„Azzal az energiával, ami bennem van, hiszem, hogy képes leszek a legjobb eredményeket elérni” – mondja. „Hihetetlen érzés, hogy tagja lehetek az olimpiai csapatnak”.
Szíriában 2011 márciusában tört ki a polgárháború. Kezdetben a kormányellenes demonstrációk csupán reformokat követeltek, ám végül, az erőszakos rendfenntartói beavatkozás hatására a zavargások egyre erőszakosabbá váltak, mindkét fél részéről. Jelenleg a forradalmárok már Bassár el-Aszad diktatórikus rendszerének megdöntéséért küzdenek, az elkeseredett harcoknak több százezer ember esett áldozatul. A napokban az ország fővárosa, Aleppo vált a harcok fő színterévé, ahol a kormányerők és a forradalmárok jelenleg is kegyetlen harcot folytatnak. Sokan úgy vélik, ez lesz a több mint öt éve húzódó polgárháború utolsó felvonása.
Yolande Mabika
Kor: 28 éves
Szülőhazája: Kongói Demokratikus Köztársaság
Hova jutott el: Brazília
Sport: judo
Yolande Mabika kisgyermek volt még, amikor a szülőhazájában dúló harcok miatt elszakadt szüleitől. Csak annyira emlékszik, hogy egyedül rohan a semmibe, majd egy helikopter leszáll mellette, felveszik, és az ország fővárosába, Kinshasába viszik. Ott élt, egy árva gyerekek számára fenntartott otthonban – itt fedezte fel magának a judót.
Tehetséges volt, egyre több versenyen indult el. „Soha nem kerestem ezzel pénzt, de a judo megerősítette a szívemet. Amikor elvesztettem a szüleimet, nagyon sokat sírtam. Amikor elkezdtem sportolni, az életem jobb lett” – meséli.
Amikor 2013-ban Rióba utazott, hogy részt vegyen a Judo Világbajnokságon, az edzője elkobozta az útlevelét, és időnként megvonta tőle az ételt – épp úgy, ahogy minden más nemzetközi versenyen is. Yolande torkig volt már ezzel a rengeteg bántalmazással, amibe beletartozott az is, hogy ha elvesztett egy versenyt, edzője ketrecbe zárta. A fiatal lány mindent hátrahagyva elmenekült a hotelből, és a riói utcákon kóborolt, céltalanul, a szembejövőktől kérve segítséget.
Most, hogy immár Brazíliában él, méghozzá menekültként, értelemszerűen helyet kapott az olimpiai csapatban, és a brazil olimpiai bronzérmes Flavio Canto segített neki a felkészülésben.
„Remek formában vagyok, képes vagyok érmet nyerni” – bizakodik Yolande. „Ez a lehetőség megváltoztathatja az egész életemet. Remélem, a családom lát majd engem, és talán egyszer még újra találkozhatunk.”
Kongóban immár több mint két évtizede folyamatosan dúlnak a harcok. A kongói első és második háború etnikai villongásokból nőtte ki magát, és valójában a ruandai népirtás hatásának tekinthető. Az 1998-ban kitört második kongói háborúban négy év alatt több mint 5,4 millió ember halt meg, és további milliók hagyták el otthonaikat. A Kongói Demokratikus Köztársaság első demokratikus választását 2006-ban tartották, ám az etnikai alapú harcok azóta sem szűntek meg a térségben, ahol az ENSZ békefenntartói folyamatosan jelen vannak, ám egyes területeken továbbra is a lázadók kezében van a hatalom. Ráadásul 2014-ben az ebola-járvány is súlyos károkat okozott, tovább nehezítve az ország lakosságának életét.
Paulo Amotun Lokoro
Kor: 24 éves
Szülőhazája: Dél-Szudán
Hova jutott el: Kenya
Sport: atlétika
Alig néhány évvel ezelőtt Paulo Amotun Lokoro még a családjával és néhány szarvasmarhával vándorolt Dél-Szudán pusztáin. A fiatal sportoló elmondása szerint ezen a szűk környezeten kívül nem ismert mást. „Csak annyit tudtam, hogy a hazámban háború dúl, ezen kívül nem tudtam a világról semmit.” Ám az életüket beárnyékoló harcok miatt végül úgy döntött, a szomszédos Kenyába menekül, mert nagy álmai voltak.
Egy kenyai menekülttáborba került (a világ legnagyobb menekülttáborai az országban találhatóak), embertelen körülmények közé. Ám még itt is hamar kitűnt tehetségével. A híres kenyai futó, Tegla Loroupe felkarolta az ígéretes fiatal sportolót, aki Nairobiban kezdett edzeni. „Mielőtt Kenyába mentem, azt sem tudtam, hogy létezik olyan, hogy futócipő” – emlékszik vissza a kezdetekre. „Most pedig a rengeteg edzésnek köszönhetően már tudom, milyen képzett atlétának lenni.”
Ennek a sok edzésnek pedig meg is lett az eredménye: Paulo immár az olimpiai csapat tagja. „Hihetetlenül boldog vagyok. Megtiszteltetés a menekültek csapatában lenni. Én egyike voltam azoknak a menekülteknek, akik táborokban éltek. Most pedig valami igazán különlegeset értem el. Rengeteg emberrel fogok találkozni, a hírem pedig talán elér a népemhez, láthatnak a televízióban vagy a Facebookon” – magyarázza. A célja pedig ezzel az olimpiai szerepléssel egyszerű, mégis magasztos: ha jól teljesít, eredményeit arra akarja használni, hogy segítsen a családján, és sokat szenvedett hazáján.
Dél-Szudán az afrikai kontinens legfiatalabb állama, mindössze 2011-ben vált függetlenné Szudántól, amelynek 2005 óta autonóm tartománya.Szudán az 1960-as évektől folyamatos polgárháborús övezet, amely óriási adósságállományt halmozott fel, s így a gazdasági fejlődés gyakorlatilag megállt a térségben. A konfliktusok hatására a 2000-es évek elejére a szétesés határára sordódott. Miután Dél-Szudán kivált anyaországából, alig két év telt el, amikor az etnikai villongások ismét kiújultak. A polgárháború 2013 decemberében tört ki, az ország elnökét, Salva Kiirt is adó dinka törzs, illetve a korábbi alelnököt, Riek Machart adó nuer törzs között. A dél-szudáni háború embertelenségéről több jelentés is készült, amelyek a különös kegyetlenséget (gyermekgyilkosságok, nemi erőszak, mészárlás mellett a kannibalizmusra való kényszerítés is szerepelt a borzalmak listáján), az áldozatok száma pedig bizonyosan meghaladja az egymilliót.
Yusra Mardini
Kor: 18 éves
Szülőhazája: Szíria
Hova jutott el: Németország
Sport: úszás
Amikor a hajó süllyedni kezdett, Yusra Mardini azonnal tudta, mit kell tennie. A török part mellett sodródva a vízbe ugrott, és nővérével Görögország felé tolta a csónakot és 20 kétségbeesett utasát.
„Voltak ott emberek, akik azt sem tudták, hogyan kell úszni” – mesél a szörnyű élményről a fiatal úszónő, aki 2012-ben már részt vett az úszó EB-n. „Szégyen lett volna, ha hagyom, hogy azok az emberek megfulladjanak. Nem akartam ott ülni, és várni, hogy meghaljunk.” Yusra 20 ember életét mentette meg.
Leszbosz szigetére már cipő nélkül érkeztek, de legalább életben voltak. Innen északra indult több menedékkérővel együtt, embercsempészek segítségével. Végül Németországig jutott, ahol tavaly szeptemberben már egy helyi klub csapatánál kezdett edzeni. Még csak 18 éves, a célja pedig az, hogy a 200 méteres gyorsúszásban érmet szerezzen.
„Büszkén akarom képviselni a világ menekültjeit, meg akarom mutatni mindenkinek, hogy ennyi vihar és fájdalom után is jöhet egy nyugodt, békés nap az ember életében. Azt akarom, hogy a többieket inspirálja a történetem, bízzanak abban, hogy egyszer jobbra fordulhat a sorsuk.”
Yiech Pur Biel
Kor: 21 éves
Szülőhazája: Dél-Szudán
Hova jutott el:
Sport: atlétika
Yiech Pur Biel már korán megtanulta, hogy ha valamit el akar érni az életben, azért keményen meg kell küzdenie. 2005-ben kellett elhagynia hazáját, a harcok elől menekülve, végül egy észak-kenyai menekülttáborban kötött ki. Itt kezdett el focizni, de frusztrálta, hogy ebben a sportban túlságosan is a csapattársaira kellett támaszkodnia. Végül a futásban találta meg önmagát.
„A legtöbbünk rengeteg kihívással találkozik” – meséli. „A menekülttáborban nincs lehetőség a fejlődésre, még cipőink se voltak. Se tornatermek. Még az időjárás sem kedvezett az edzéseknek, mert reggeltől estig őrületes a hőség, folyton süt a nap.”
A fiatal sportoló mégsem veszítette el a hitét. „Az éltetett, hogy a hazámra, Dél-Szudánra gondoltam. Hiszen mi, fiatalok tudjuk csak megváltoztatni a világot. Másodsorban pedig a szüleimre gondolok, arra, hogy így talán jobb életet tudok biztosítani nekik.”
Versenyzőként úgy érzi, hogy Rio akár abban is segíthet neki, hogy a menekültek nagykövetévé váljon. „Meg tudom mutatni minden menekült barátomnak, hogy mindig van esély és remény az életben. Nem csak az oktatással, de még a futással is meg lehet változtatni a világot”.
Rose Nathike Lokonyen
Kor: 23 éves
Szülőhazája: Dél-Szudán
Hova jutott el: Kenya
Sport: atlétika
Egy évvel ezelőtt Rose Nathike Lokonyennek fogalma sem volt még arról, mekkora tehetséggel van megáldva. Soha nem versenyzett, még amatőrként sem. Alig 10 évesen menekült el a dél-szudáni háború borzalmai elől. A kenyai menekülttáborban egy iskolai versenyen az egyik tanára arra biztatta, hogy induljon el a 10 kilométeres futóversenyen. „Addig azt sem tudtam, mi az edzés. Először futottam egy versenyen, és egyből a második helyet szereztem meg” – meséli mosolyogva. „Nagyon meg voltam lepve.”
Rose egy éve Kenya fővárosában, Nairobiban él egy edzőtáborban, itt készült fel olimpiai versenyszámára, a 800 méteres síkfutásra. „Nagyon boldog leszek és nagyon keményen fogok dolgozni azért, hogy bizonyítsak magamnak” – magyarázza. Rose szerint az atlétika nem csak pénzkereseti lehetőség, de egy olyan sportág, ami másokat is inspirálhat. „Az enyémeket fogom képviselni az olimpián, még akkor is, ha nem a saját hazám színeiben indulhatok el a játékokon. Talán egyszer sikerül majd visszatérnem és az eredményeimmel elősegíthetem azt a békét, örömet, ami összehozza az embereket.”
Rose azonban még mindig aggódik a sérülések miatt. „Ez az én fő kihívásom. Egészen a közelmúltig nem volt még edzőcipőm sem, nem hogy profi trénerem, nem kaptam szakmai útmutatást senkitől. Még mindig hihetetlennek találom, hogy részt vehetek az olimpián, egy éve ez még elképzelhetetlen lett volna számomra. De már el tudom hinni, hogy a futás nem csak sport, de karrier is lehet a számomra.”
Popole Misenga
Kor: 24 éves
Szülőhazája: Kongói Demokratikus Köztársaság
Hova jutott el: Brazília
Sport: judo
Popole Misenga csak kilenc éves volt, amikor a harcok elől menekülve elveszett saját hazájában, a Kongói Demokratikus Köztársaságban. Elszakadt a családjától, nyolc napig bolyongott egyedül az erdőben, mielőtt megtalálták, és a fővárosba, Kinshasába vitték. Az ottani árvaházban talált rá a judóra. „Amikor gyerek vagy, szükséged van a családodra, hogy legyen, aki útmutatást ad, hogy mihez kezdj. Nekem ilyen segítségem nem volt. Én a judóban találtam meg az örömömet, így tanultam meg a fegyelmet, az elkötelezettséget – mindent.”
Popole hamar kitűnt tehetségével, ám edzője, ha nem volt elégedett a teljesítményével, ketrecbe zárta, és napokig csak kávét és kenyeret adott neki. 2013-ban ő is eljutott Brazíliába a világbajnokságra, ahol azonban az első körben kiesett a versenyből. Mivel útlevelét elvették, és enni sem nagyon kapott, úgy döntött, megszökik, és inkább menekültstátuszért folyamodik.
„A szülőhazámban nem volt otthonom és családom. A háborúban túl sok halált és fájdalmat láttam, ezért azt gondoltam, jobb, ha Brazíliában maradok és új életet kezdek” – magyarázza döntését.
Miután menekültként befogadták, ő is Flavio Canto judoiskolájában kezdett edzeni. „Azért akartam részt venni a menekültek olimpiai csapatában, hogy reményt adhassak a menekülteknek, és elűzzem a szomorúságukat. Meg akarom mutatni, hogy még mi, menekültek is tehetünk fontos dolgokat” – meséli. És természetesen bízik abban, hogy otthon maradt szerettei is láthatják majd őt, ahogy versenyzik. „Ha érmet nyerek az olimpián, azt a világ összes menekültjének fogom ajánlani.”
Etiópia hosszú ideje nem ismeri a békét. Még az 1970-es évek közepén, egy államcsíny utáni kommunista fordulat hozta el a több mint 20 évig tartó polgárháborús időszakot, amely kezdetben rettenetes tisztogatással kezdődött, később a felkelők elleni folyamatos harccal folytatódott, miközben Eritrea az elszakadásért küzdött. Az ország eközben gazdasági mélyrepülésbe kezdett, a nyolcvanas évek közepén komoly éhínség tizedelte a lakosságot, a harcok azonban nem szakadtak meg. A felkelők végül 1991-ben arattak győzelmet, ekkor kezdődött meg az ország demokratikus átalakítása. Csakhogy Eritrea a következő években is küzdött függetlenségéért, 1998 és 2000 közt több tízezer ember életét követelte a konfliktus, amely 2010-ben ismét fellángolt egy rövid időre, a viszony pedig a mai napig feszült a két ország között.
Yonas Kinde
Kor: 36 éves
Szülőhazája: Etiópia
Hova jutott el: Luxemburg
Sport: atlétika
Az etióp származású maratoni futó ma Luxemburg utcáin edz, hihetetlen fegyelemmel és erővel.
„Egyre több az erőm, ahogy napról napra futok” – mondja. „Általában vonattal járok munkába, minden nap. De amikor meghallottam, hogy az olimpián a menekülteknek külön csapatuk lesz, edzeni kezdtem, naponta kétszer, hogy része lehessek ennek a csapatnak. Ez ugyanis hihetetlen motiváció számomra.”
Yonas öt éve él Luxemburgban, folyamatosan tanulja a francia nyelvet, és immár taxisofőrként keresi a kenyerét. Eközben pedig autodidakta módon képezte magát maratoni futóvá. Tavaly Németországban indult egy versenyen, ahol lenyűgöző eredményt ért el, 2 óra 17 perc alatt teljesítette a távot.
Az emlékei azonban a mai napig nyomasztják. „Ez egy nagyon kegyetlen helyzet” – meséli arról, hogyan élnek az emberek hazájában, Etiópiában. „Lehetetlen volt ott maradnom… Veszélyben volt az életem.”
Yonas fontos lehetőséget lát a menekültek olimpiai szereplésében. „Azt hiszem, hogy ez egy fontos üzenet lesz a világnak. Hogy mi, menekültek is épp olyan sportolók lehetünk, mint bárki más, mi is épp úgy küzdünk majd, mint a többiek. Természetesen nekünk is vannak problémáink – hisz menekültek vagyunk – de most megmutathatjuk, hogy egy menekülttáborból is lehet értékes dolgokat véghezvinni. Így talán segíthetünk mindazokon, akik ott élnek.”
Anjelina Nádai Lohalith
Kor: 21 éves
Szülőhazája: Dél-Szudán
Hova jutott el: Kenya
Sport: atlétika
Anjelina Nádai Lohalith hat éves kora óta nem látta a szüleit, ekkor menekült el hazájából, Dél-Szudánból. A háború átsöpört a falun, ahol lakott. „Minden elpusztult” – meséli Anjelina, aki épp tavaly tudta meg, hogy szülei még életben vannak, bár „tavaly nagyon kemény volt ott az éhínség.” A fő oka annak, hogy része akart lenni az olimpiai menekült csapatnak az, hogy segíteni akar a családján. Az 1500 méteres síkfutásban méretteti meg magát.
Azzal tisztában volt, hogy futásban jó, miután megnyert egy iskolai versenyt a menekülttáborban, ahol élt, Észak-Kenyában. Ám hogy mennyire jó, az csak akkor derült ki számára, amikor edzők jöttek, hogy megnézzék a futókat, és őt beválogatták a csapatba, majd egy speciális edzőtáborba került. „Alig hittem el” – emlékszik vissza.
A terve az, hogy ha most Rióban megismerik a nevét, később pénzdíjas versenyeken is elindulhat majd. „Ha van pénzed, az életed is megváltozik. Ha nincs, akkor minden marad, ahogy eddig volt” – vallja. És hogy mire költené a pénzét, ha nyer? „Építenék egy jobb házat apámnak.”
James Nyang Chiengjiek
Kor: 28 éves
Szülőhazája: Dél-Szudán
Hova jutott el: Kenya
Sport: atlétika
James Nyang Chiengjiek 13 éves volt, amikor elrabolták a lázadók, akik erőszakkal toboroztak gyerekkatonákat Dél-Szudánban. Végül elszökött, és a szomszédos Kenyában kért menedéket. A táborban iskolába járt, ahol megismerkedett néhány futóval, végül csatlakozott hozzájuk, és úgy döntött, hosszútávfutó lesz. „Éreztem, hogy kaptam még egy esélyt az élettől. Ha Isten tehetséget ad, akkor használni kell” – vallja.
Kezdetben még futócipőre sem volt pénze, ha tudott, kért egyet kölcsön, de így is, úgy is megnyerte a versenyeket, mindegy volt, hogy mit visel. „Mindannyiunknak volt egy csomó sérülésünk, mert rossz cipőket hordtunk. Aztán megosztoztunk rajta. Ha valakinek két cipője volt, akkor az az egyiket kölcsönadta másnak, hogy az is tudja hordani.”
James célja az olimpiai szerepléssel, hogy másoknak is példát mutasson. „Azzal, hogy jól tudok futni, csinálhatok valami jót, hogy segítsek másoknak, főleg a menekülteknek. Lehet, hogy rengeteg köztük a tehetség, csak eddig senki sem figyelt rájuk, senki sem adott nekik lehetőséget. Én már megkaptam az esélyt, hogy eljussak Rióba. Vissza kell térnünk oda, ahol a testvéreink vannak, és megnézni, hogy köztük is vannak-e olyanok, mint mi – és ha igen, akkor el kell őket hozni, az ő életüket is jobbá kell tenni.”
Minden tiszteletet megérdemelnek
Ennek a tíz embernek tehát megadatott a lehetőség, milliókból ők azok a kevesek, akiknek a nevét és az arcát is megismerhetjük. De – ahogy azt ők maguk is kiemelik – rengetegen élnek hozzájuk hasonló tragédiákkal a hátuk mögött, miközben tehetségük, képességeik akár a legjobbak közé is emelhetnék őket.
A riói olimpia egyik legfontosabb üzenetét most ez a tíz ember juttatja el hozzánk: a világban milliók és milliók élnek hazájuktól, családjuktól távol, menekültként egy olyan világban, amely hajlamos elfelejtkezni arról, hogy ők is éppolyan emberek, mint bárki más. Attól, hogy valami elől menekülnek, még éppúgy képesek ugyanazokra a dolgokra, mint bármely más ország szülöttei. Attól, hogy nincs hazájuk, hogy sok helyen nem fogadják őket tárt karokkal, éppolyan kiválóak lehetnek (ha nem jobbak) mint bármely más nemzet sportolói.
A sport e tekintetben egyenlővé teszi őket – kirekesztettség helyett ők tízen képviselhetnek milliókat, azokat, akik névtelenül és arctalanul, táborokban, mellőzöttként, megtűrtként, méltóságukat vesztve küzdenek egy jobb életért. Ám most először ezeknek a millióknak is van kiért, miért szurkolniuk. Mindez most először a nemzetközi játékok történetében túlmutat nemzeteken, túlmutat országhatárokon. Az olimpia menekült válogatottja az emberségbe vetett hitet adhatja vissza mindannyiunknak.
Szurkoljunk tehát nekik, hiszen megérdemlik. Kitartásuk, erejük máris a legkiválóbbak közé emeli őket. És ha már az olimpiai zászló alatt vonulnak, ha az olimpia himnusza szól értük, akkor valóban minden nemzet tisztelete megilleti őket.
Képek forrása: UNHCR
Ha többet akarsz megtudni a menekültek olimpiai csapatáról, ide kattints.
Itt pedig követheted őket a Facebookon.
Kenyér? Játék! című sorozatunkban az újkori olimpiák kiemelkedő teljesítményeire és árnyoldalaira egyaránt igyekszünk felhívni a figyelmet. Megmutatjuk, hogy a dísztribünökön túl hogyan befolyásolta egyes nemzetek mindennapjait a rövid időtartamú, de annál nagyobb horderejű játéksorozat. Hogyan változtatta meg egy-egy ország gazdaságát, hogyan rombolta a környezetet, milyen társadalmi és politikai vonzatai voltak/vannak az ötkarikás játékoknak.
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 264 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
