Orbán Viktor minapi, féligazságokból és arcátlan hazugságokból szerkesztett tusványosi beszédével egy ponton bizonyosan egyet tudunk érteni: válságos időket élünk. És ilyen válságos időkben még jobban érezzük, milyen nagy szükségünk lenne árnyalt gondolkozásra képes, őszinte és egy jobb világot építeni kész vezetőkre, pláne azok helyett a szörnyek helyett, akiket Gramscit idézve a haldokló régi világ és a szülési fájdalmaival küzdő új emelnek hatalomra.

Fotó forrása

A miniszterelnök világmagyarázatának kezdetén kifejtette, hogy Európát (vélhetően főképp annak nyugati részét) gazdasági válság, és az abból eredő elit- és demokráciaválság sújtja, ebből fakad a félelem és bizonytalanság, ami miatt a terrorcselekményekre is másképp reagálunk – a fentiekből következő nyugtalanság és feszültség miatt érezzük ezeket „törvényszerűnek”. Majd orvosságként minderre Orbán lényegében az uniós tagállamok szuverenitásának megerősítését javasolta: az EU nem mellesleg legdemokratikusabbnak tartott intézményének, az Európai Parlamentnek adott szerep szerinte túlzott, akárcsak az Európa Bizottságé. Következésképpen, kimondatlanul is, az eddig is legerősebb döntéshozói fórum, a Tanács, és az uniós kormányzatok közös szerveinek további megerősítését szorgalmazza, a két-harmados szabály explicit kritikájával. Ez lényegében azt jelenti, hogy az EU csak akkor hozhatna közös döntéseket, ha mindenki egyetért.

Szükség lenne továbbá, általánosságban véve, önkritikára, a hamis önértékelés, illetve a fenti tendenciák, a korábban hozott rossz döntések felülvizsgálatára – Orbán szerint ezzel és az egyes kormányoknak („nemzeteknek”) adott hatalommal lehetne tehát orvosolni azt a félelmet és bizonytalanságot, amelyet a gazdasági válságból következő elit- és demokráciaválság előhívott. Erre hozza a miniszterelnök példaként „a határvédelem és a migráció ügyét”, amit közösen nem lehetett megoldani, de mióta mindenki „maga védi meg a határokat”, „és mi, magyarok ehhez hozzáláttunk, azóta ez a probléma csökkent, ennek a problémának a súlya csökkent”.

Ez persze a szöveg egyik orbitális hazugsága: attól, hogy nem tartózkodnak menekültek ezrei a budapesti csomópontokon, és a magyar határ részleges lezárása óta jóval kevesebb külföldi jut az országba, természetesen nem oldódtak meg a problémák. Sem azoké a potenciális menekülteké, akik már idén is több ezren haltak meg a Földközi-tengeren való átkelés közben, vagy a régi-új útvonalak legkockázatosabb pontjain, például a török-szíriai határon. Sem Európáé, amely továbbra sem tudott hozzálátni a törökökkel kifundált deal kivitelezéséhez, és amely továbbra is kvázi magára hagyja a határvidékeken húzódó országokat és az ott feltorlódott vándorokat a kezelhetetlen gondokkal.

Sem Magyarországé, amely, mint minden olyan állam, amely falakkal akarja feltartóztatni az utolsó erejükkel útnak indulókat, azzal szembesül, hogy a falak csakis embertelen és jogtalan erőszak árán jelentenek védelmet. Csak a nemzetközi kötelezettségeink megszegése, az európai partnerekhez és szomszédainkhoz kötő szolidaritás, meg az alapvető erkölcs és emberség semmibevétele, és persze emberéletek árán lehet ugyanis fenntartani azt a mítoszt, hogy a „falak megvédenek bennünket”. A falak, az USA és Mexikó határán, Ceutában, Calais-ban és a magyar határon is csak azokat védik meg, akik befogják a fülüket és szemüket. Hogy ne lássák és ne hallják, amikor a bíróságok asszisztálnak a jogtipráshoz, és az állami erőszakkal keveredő paramilitáris, vagy elnézett szélsőjobboldali erőszak gyújtogat, emberekre vadászik, kutyákat enged az elcsigázott gyerekekre és felnőttekre, akiket olykor az előbbiek szeme láttára vernek, üldöznek, erőszakolnak vagy esetleg ölnek meg a megtűrt vagy támogatott erőszak aktuális kivitelezői.

Ez az, amit Orbán Viktor „esztétikailag nehezen értelmezhetőnek” nevez, illetve átláthatónak, jogszerűnek és emberségesnek – ez nyilván minőségileg ugyanolyan állítás, mint Kósa „nyugodt” mondása, hogy „rendszerszinten 2010-től kezdve ez a kormány tette a legtöbbet a korrupció felszámolásáért”. A hazug vezetőink vagy jót röhögnek a színfalak mögött, vagy a kognitív disszonancia már rég nem engedi, hogy reálisan gondolkozzanak a világról.

A kerítések és falak csak őket védik meg ideig-óráig, és azokat, akik hinni akarnak az Orbán és Trump, vagy épp Sarkozy és Hollande vagy Mariano Rajoy cinikus propagandájának, és akiket nem zavar, hogy az efféle politikusok semmibe vett, megalázhatónak és megnyomoríthatónak tartott életek árán kapaszkodjanak a halom tetejére, mellüket döngetve, hogy kitűzzék a sovén gyűlölet és butaság zászlaját.

A magyar kormány problémamegoldás helyett épp azon munkálkodik, hogy nemzeti és nemzetközi renomét fabrikáljon magának a migráció elleni harcból, a kereszténység utolsó bástyájának toposza mellett a magyar történelem legsötétebb korszakait elevenítve fel – miközben a különféle kultúrák egymás mellett élésének, sőt, keveredésének, meg a sikeres betelepítési gesztusoknak is gazdag hagyománya van ugye errefelé. Ennek a stratégiának egy régről ismert eleme az ezúttal Európa népeinek véleményét kutató felmérés, amit a Századvég nyilván rendkívül objektíven és szabatosan végzett el, láss csudát, ugyanazzal az eredménnyel, mint az összes többi korábbi nemzeti konzultáció: az emberek pont azt gondolják, amit kormányunk.

„A migráció veszélyt jelent, növeli a terrorizmust, növeli a bűnözést, a migráció tömeges méretekben megváltoztatja az Európa kulturális arculatát, a migráció tömeges méretekben lerombolja a nemzeti kultúrát.”

Ha a magyar kormányfő fontosnak tartja annyiszor elismételni, nyilván nekünk is érdemes újra meg újra leírni: a migráció, az emberek vándorlása, az egyik legalapvetőbb motívuma fajunk történetének. Ennek révén népesítettük be a Földet, és az európai történelemben nemcsak az immigrációnak, a bevándorlásnak, és a népek keveredésének voltak óriási pozitív hozadékai, de nem mellesleg földrészünkről is milliók vándoroltak ki különféle korszakokban. Nemcsak azoknak a területeknek gyarmatosítására, ahonnan részben most érkeznek hozzánk, hanem az éhség, a kilátástalanság és a diktatúrák, háborúk elől menekülve is. A migrációt megállítani körülbelül annyira tűnik racionális célkitűzésnek, mint a horizont alatt tartani a napot, vagy feltartóztatni az idő múlását.

Persze ezt Orbán se gondolja teljesen komolyan, hiszen kormánya 3 és félezer gazdag külföldi államkötvény-vásárlónak készül gyorsított eljárásban letelepedési engedélyt adni, annak ellenére, hogy a hírek szerint igazi bűnözők is akadhatnak köztük. Nyilván a kevésbé gazdag, esetleg nincstelen, muszlim és/vagy afrikai embereket szeretné kívül tartani Magyarország határain, egyfajta ki nem mondott vagy csak pedzegetett „kulturális fajtisztaságot” őrizve. És megint csak megfelejtkezve arról a történelmi tényről, hogy többek között ezek, az afrikai és/vagy muszlim, esetleg ázsiai bevándorlók azok, akik a legnagyobb európai országok gazdasági fejlődésének egyik kulcsfeltételét, az olcsó és kemény erőfeszítésekre képes munkaerőt biztosították az utóbbi évtizedekben.

Ahogy kormányunk egy másik tényről is gyakran megfelejtkezik, amikor az európai szélsőségesekkel együtt fújja a bevándorlóellenes rigmusokat: ma ugyanezt a feltételt részben a kelet-európai kivándorolt dolgozók biztosítják több nyugati országban. Nélkülük nyilvánvalóan ezeknek a gazdaságoknak teljesítménye is csökkenne, de ők a helyi idegenellenes erők kiemelt céltáblái is. Aki ma Magyarországon a migránsok ellen uszít, az a kelet-európai „expatok” ellen uszító brit, német vagy francia (szélső)jobb erők legitimációját is erősíti.

Mi sem illusztrálja ezt fájdalmasabban és kegyetlenebbül, mint az, hogy a müncheni merénylő, akire Orbán is hivatkozik, többek között a magyar kormány által is terjesztett és legitimált muszlim- és idegenellenes ideológiák nyomán érezte igazolhatónak, hogy Németországban született, iráni származású „árjaként” felsőbbrendű, mint az a kilenc ember, főképp kiskorú bevándorló, részben vagy teljesen török, görög, koszovói vagy történetesen magyar áldozata, akiket lelőtt.

Persze a legfontosabb kérdés az, számítanak-e a tények. Számít-e, hogy maga az orbáni gondolatmenet is elismeri, hogy a gazdasági-, elit- és demokráciaválságra legfontosabb konkrét válasza, a nemzeti szuverenitás, kvázi saját hatalmának növelése mellett a „migráció megállítására” indított kampány. Számít-e, hogy ő maga és a hazugságokkal tűzdelt, nem mellesleg a diktatúrák vagy a Donald Trumphoz hasonló szörnyek éltetésével fűszerezett szónoklata nyíltan elismeri, hogy nem tud érdemben gondolkozni a jelenlegi válságok okairól, és csupán a kalapból előhúzott migráció elleni harcot ajánlja stratégiaként, meg persze az Unió ellenit, hisz Brüsszel megbukott, Magyarországon meg szebb jövő vár a fiatalokra, mint a szüleikre. Számít-e, hogy kormányunk offshore cégeken keresztül juttat közpénzeket az államkötvény és állampolgárság bizniszen keresztül (is) magánszemélyekhez, vagy az, hogy ki vert és kínzott, kinek a megbízásából menekülteket a magyar határon? Nyilván, ha lesz egyszer tisztességes kormányunk és igazságszolgáltatásunk, remélhetjük, hogy a jogtalan, törvénytelen lépésekért a jelenlegi döntéshozókat felelősségre fogják vonni.

Számít-e, hogy Orbán és kollégái nyugodtan alszanak, miközben a líbiai partoknál európai önkéntesek részvételével halásszák ki a holtesteket a vízből? Számít-e, hogy a kormányunk, ahelyett, hogy azon dolgozna, hogy egy valóban többpólusú világban, amelyben Európának is új utakat kellene keresnie a zavarosban való halászat helyett, szolidáris kiutat és fenntartható működési módokat találjunk a nemzetközi konfliktusokra, és a valós válságokra – kerítések építésével, plakátok és konzultációk szervezésével, meg hazug dicshimnuszok zengésével pazarolja a drága időnket, miközben persze „átláthatatlanul vagyonosodik”, azaz annyit lop, amennyit nem szégyell?

Számít-e, hogy az „európai elit” válságának részeként a kelet-európai elit sem képes reménykeltően elmagyarázni, milyen fejlődési modellek hozhatnának valódi felzárkózást a régiónak, hiszen hosszútávon nyilván Magyarország sem rendezkedhet be arra, hogy a mozdulni képes fiatalok kivándorolnak, és a hanyatló nyugaton kamatoztatják a magyar köz- és felsőoktatásban csiszolt tudásukat. Számít-e, hogy míg vezetőink kisvasutak, stadionok, alternatív médiavalóság és a vazallusi rendszer építésével vannak elfoglalva, a jövő szempontjából alapvető fejlesztések maradnak el az országban?

Számít-e, hogy Orbán több európai vezetőhöz hasonlóan, azért nem tudja elképzelni sem, hogy menekültek és szegény bevándorlók letelepedését segítse, mert nemzeti viszonyok között sem akar befektetni az emberekbe – a csókosok kivételével persze. Hiszen a szegényekre, alsó középosztályra, azaz a nemzet zömét adó milliókra csak afféle hasznosítható, igazságtalanul adóztatható, megvezethető, olcsó bérmunkára vagy közmunkára fogható, ingatlanfejlesztők kedvéért kilakoltatható „emberi erőforrásként” tekint. Akiknek feje fölött a Balog Zoltán-féle emberminiszterek szerveznek álkonzultációt, vagy jelentik ki, a tényekkel szokás szerint hányavetin szembeszállva, hogy a szegregáció üdvözítő.    

Igen, azt gondoljuk, hogy mindez számít, még akkor is, ha a következmények a rohadó egészségügyben, a forrongó oktatásban, az elvándorlásban, a rezignációban és a növekvő gyűlöletben mutatkoznak meg. A gazdasági, elit- és demokráciaválság nálunk is nagyban zajlik, az, hogy egyelőre a Fidesz győzedelmeskedik benne, nem jelenti azt, hogy a király ne lenne meztelen.   

Horváth Lilla