A pedagógusnap amolyan kötelező kör, az év vége előtt még egy utolsó lehetőség, hogy a kormány elhúzza a mézesmadzagot a tanárok orra előtt, hogy a nyári szünetre lecsitítsa a kedélyeket. Így volt ez legalábbis eddig. Most úgy tűnik, az emberi erőforrások minisztere, Balog Zoltán egy cinikus köszöntésen kívül nem sok energiát fecsérelt a pedagógusokra.

Fotó: 444

2010 óta a pedagógusnap amolyan lakmuszpapír is: ennek a napnak a hangulatából nagyjából jól le lehet mérni, milyen ma az oktatásügyben a hangulat.

Rossz.

Hoffmann Rózsa, az eggyel korábbi köznevelési államtitkár általában ezen a napon szokta emlékeztetni a tanárokat arra, hogy az életpályamodell bevezetésével és a tanári bérek emelésével olyan forradalmi reform következett be az oktatásban, amelytől minden érintettnek el kell dobnia a haját.

Más kérdés, hogy ez a duma nem nagyon győzte meg a tanárokat, akik már 2013-ban is inkább a demonstrációra helyezték a hangsúlyt pedagógusnap alkalmából.

A helyzet pedig az elmúlt három évben tovább romlott, ezt talán nem is kell nagyon ragozni. Idén február óta a tanárok látható, érezhető, a társadalom számára is hallható módon adnak  formát tiltakozásuknak. Ez pedig nagy szó. A kormány által leuralt médiatérben, az elnyomott, megfélemlített dolgozóknak vajmi kevés eszköz áll rendelkezésére, hogy megmutathassák, mekkora baj is van a házuk táján.

Ráadásul a pedagógus szakma hagyományosan alacsony presztízsű hazánkban (nem függetlenül sajnos attól a ténytől, hogy a tanárok több mint 80 százaléka nő, fizetésük pedig messze elmarad az európai normától). Vagyis a tanárok eleve óriási hátrányból indultak, amikor meg akarták nyerni maguknak a közvéleményt.

S mégis: alig néhány hónap alatt sikerült elérniük, hogy az egész ország figyelt rájuk, és tisztában volt legalább azzal (ha a részletekkel nem is), hogy az oktatásban óriási a probléma, hogy a gyerekek jövőjével játszik a kormány, és hogy azonnali változásokra van szükség. Meghallotta ezt majdnem mindenki, álltak tízezrek tüntetéseken esernyőkkel, volt sztrájk, polgári engedetlenség, nem mentek a diákok iskolába, volt minden, ami kell.

Egy dolog nem volt: érdemi eredményeket nem sikerült elérni.

És itt érdemes egy kicsit belehallgatni Balog Zoltán miniszter idei pedagógusköszöntő beszédébe.

„Az oktatás területe folyamatosan alakul, a XXI. században nem is lehet ez másként. Úton vagyunk. Közös munkával a kerekasztal mellett, a pedagógusokkal együtt igyekszünk meghozni a köznevelést érintő döntéseket. Bízom benne, hogy a növekvő anyagi megbecsülésen túl, ez a partnerség is egyre erősebb lesz és hogy ezt önök érzik. A 2010 előtti út többé nem volt járható, az új pedig formálódik. Vannak vitáink és vannak részeredményeink, de a célunk közös, hogy érdemes legyen Magyarországon jól tanítani a következő nemzedéket” – mondja Balog, cinkos mosollyal az arcán.

Kezdjük ott: a pedagógusnapi köszöntőt jellemzően az éppen regnáló köznevelési államtitkár szokta mondani. Palkovics László azonban nem az a figura, akitől manapság jó néven venné akár csak egyetlen tanár is, hogy a nevét a szájára veszi. Balog viszont olyan személy, akivel a pedagógusoknak minden igyekezetük ellenére mindeddig nem sikerült tárgyalniuk – legalábbis a saját elképzeléseik szerint nem. A miniszter ugyan járta egy ideig az országot, hogy meghallgassa a panaszokat (ennek eredményeit pedig valószínűleg egy nagyon mély fiókba süllyeszthette), de érdemi egyeztetésre a tiltakozó tanárokkal eddig nem ült le. (Tárgyal természetesen a Pedagógus Sztrájkbizottsággal, ennek eredményeit azonban még a szakszervezet is titkolja, rajtuk kívül fogalma sincs földi halandónak arról, hogy egyáltalán mire jutottak egymással).

Vagyis Balog az a személy, akiről a tiltakozások úgy, ahogy vannak, lepattannak.

Ha arról van szó, létrehoz egy köznevelési kerekasztalt, ahová a saját embereit és szervezeteit ülteti le, összeránt egy értekezletet a minisztérium által kinevezett igazgatóknak, hogy a fülükbe duruzsolja az ukázt, de a lényegi problémák, követelések őt magát elkerülik.

És ha mégsem így van, az még nagyobb baj: a kormány ugyanis amellett, hogy nem volt hajlandó tárgyalni a tiltakozókkal, több esetben is épp az ellenkezőjét tette annak, amit azok követeltek. Ha a központosítás megszüntetését követelték, akkor bejelentették a totális központosítást. Ha a tankönyvválasztás szabadsága mellett emeltek szót, még tovább szűkítették a tankönyvpiacot, és még inkább állami ellenőrzés alá vonták azt.

Június 11-én a Tanítanék Mozgalom Tanévzáró tüntetést tart a Várkert Bazárban, délután 3 órakor. Az esemény linkjét ide kattintva érheted el.

Balog beszéde, amit a pedagógusok köszöntésére olvasott fel, épp ezt az üzenetet artikulálja, még erőteljesebben. Tiltakozhatnak a tanárok, ahogy akarnak. A kormány „úton van”. Az oktatási rendszer átalakítását eddig is anélkül hajtotta végre, hogy a segélykiáltásokra felfigyelt volna. Gondosan kikerül minden olyan lehetőséget, ahol konfrontálódhatna a pedagógusokkal, egyeztetni csak olyannal egyeztet, aki kormányzati kottából énekli a vezérmotívumot.

Balog üzenete ezért is kirívóan fontos most, kevesebb mint egy héttel a pedagógusok tanévzáró demonstrációja előtt: semmi sem változott, a kormány sem változtat eddigi hozzáállásán.

Ünnepre tehát egyelőre nincs oka senkinek: hiába a hónapok óta tartó küzdelem, hiába szakadnak bele a munkába napról napra a pedagógusok az iskolákban, hiába tudja immár a társadalom zöme, hogy az oktatásban iszonyatosan nagy a baj. Mindez még mindig nem elég, ezt a kormányt eddig nem sikerült arra kényszeríteni, hogy korábbi rossz döntéseit megváltoztassa.

Ennél többre van szükség – de hogy mi ez a több, azt egyelőre talán maguk a pedagógusok sem tudják.