Az utóbbi években köztudomásúvá vált, hogy a magyar bérek rendkívül alacsonyak. A tízből körülbelül négy millió magyarnak a jövedelme a létminimum alatt van, másik négy pedig nem keres annyit, amiből megtakarításai keletkeznének. A magyar kis- és középvállalkozók nem tapasztalnak elég keresletet a termékeik és szolgáltatásaik iránt, ami jelentősen visszaveti a foglalkoztatást is. A magyar gazdaság így nem fenntartható.
Az illusztráció forrása a Krónika online 2014-es cikke
Tényleg csak ilyen béreket engedhetünk meg magunknak? Mi határozza meg egy ország bérszínvonalát? Mit lehetne tenni? Ezeket a kérdéseket járja körül május 30-án hétfőn egy egész napos nemzetközi tudományos bérkonferencia, amelyet a Nyugat-magyarországi Egyetem szervez Budapesten a Friedrich Ebert Alapítvánnyal közösen.
Az első panelben a brüsszeli székhelyű Szakszervezetek Nemzetközi Kutatóintézetének két munkatársa, a cseh Jan Drahokoupil és a magyar Galgóczi Béla, valamint a cseh kormány vezető tanácsadója, Aleš Chmelař beszél arról, hogy miért fenntarthatatlan az az alacsony bérekkel versenyezni kívánó gazdasági modell, amely a kelet-európai régiót jellemezte a rendszerváltás óta, és jellemzi még ma is. Két és fél évtizednek elégségesnek kellett volna lennie az életszínvonal felemelésére – máshol, például a második világháború utáni Németországban, Szingapúrban vagy Dél-Koreában elégséges is volt.
Egy második panel svéd, magyar és brit előadói azt elemzik, hogy mennyiben más a nyugat-európai és a kelet-európai kapitalizmus. Az észak- és nyugat-európai gazdaságirányítás tudatosan törekszik az alacsony hozzáadott értékű, alacsony bérezésű munkahelyek kiszorítására a minimálbér folyamatos emelésével, ezzel folyamatosan emelve a gazdaság egészének átlagos termelékenységét. (Ez az úgynevezett Rehn-Meidner modell.) A kelet-európai közgazdasági elit azonban ódzkodott a minimálbér emelésétől, abban a tévesen felelősségteljes tudatban, hogy az kiárazná a foglalkoztatottakat. Valójában ezzel benntartotta őket olyan munkahelyeken, amelyekből nem lehet megélni, ami nem felelősségteljes szakpolitika. A várakozásokkal ellentétben nincs ugyanis olyan piaci folyamat, amely kikényszerítené a termelékenység növekedést az alacsony bérekre építő vállalkozásoknál. Egészen más gazdasági modell jött tehát létre keleten és nyugaton. Nem meglepő, hogy a keleti és nyugati termelékenység közötti különbség nőtt és nem pedig csökkent. Márpedig a bérek felső korlátja a termelékenység.
Egy újabb panel a minimálbérek hatásáról szól majd. Lindner Attila, Harvardon végzett fiatal magyar közgazdász, a londoni University College tanára bemutatja, hogy a közvélekedéssel ellentétben a 2001-2-es nagyon radikális magyar minimálbér-emelésnek nem volt drámai hatása a foglalkoztatásra. A Közép-Európai Egyetem két kutatója, Sharon Belli és Brian Fabo megvizsgálják a létminimum számítás nyugat- és kelet-európai módszertana közötti különbségeket. Michál Polák, a szlovák pénzügyminisztérium vezető tanácsadója beszámol arról, hogy mennyire nem volt negatív foglalkoztatási hatása a 2014-es szlovák minimálbér emelésnek. A sort György László, a Műszaki Egyetem és a Századvég kutatója zárja, aki arról tart előadást, hogy a megtermelt hozzáadott értéken belül miért kisebb a bérek aránya Kelet-Európában, mint Nyugaton? A konferenciát diszkusszió zárja.
A konferencia nyelve angol lesz, magyar szinkrontolmácsolással. Az esemény nyilvános, arra mindenkit szeretettel várnak a szervezők. A sajtó munkatársainak lehetősége lesz interjúkat készíteni az előadókkal. Régen volt hasonlóan izgalmas és húsba vágó konferencia Budapesten, megéri odafigyelni rá!
A BÉRSZÍNVONAL ÉS BÉRFELZÁRKÓZÁS A KÖZÉP-KELET-EURÓPAI RÉGIÓBAN című és május 30-án 9.30 órától kezdődő nemzetközi konferencia Facebook-eventje itt található.
